Tolna Megyei Népújság, 1979. július (29. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-26 / 173. szám
1979. július 26. NÉPÚJSÁG 3 A tomerőmű-építkezés A magasból kitárul a világ Az árintézkedések nyomában 111 Az árrendszer változása Mint óriási gémek, csipkedik az anyagot. Az ember nyaka belemerevedik a Potein-daruk nézésébe. Állnak kecsesen, alig mozdulva a teher alatt, mint félkarú óriások. Fönn a magasban, a kezelőfülkében csak egy gombostűfej az ember. Aki 12 órán keresztül mindennap egyedül, csak a rádió és a szeme segítségével tartja a kapcsolatot a világgal. A lift halkan suhan lefelé. Zökkenőmentesen ér a „földszintre”. — Nincs tériszonyuk? — kérdezik. — Nincs. — Akkor felmehetnek. A kezelőfülkébe nem, csak a pihenőig, a lift gallérjáig. — Köszönjük. Lassan indul velünk a gép. Az észak-nyugati szél egyet- egyet himbál rajta, ötszázat lépünk — szokták mondani a darukezelők — itt Pakson az emelőszerkezet lép helyettük. Kitárul alattunk a világ. Egyre nagyobb részt látunk az erőműből. Aztán kattan a szerkezet, megbillen a fülke. Megrezzenünk. Semmi, csak egy merevítő a félúton. A daruszerkezen egy vadgalambot pillantunk meg, a szél borzolja a tolláit, erőbe tellik neki megkapaszkodni a hűvös vasban. Alig egy percig tart utunk, a lift megáll, tartjuk magunkat a megállapodáshoz; nem nyúlunk semmihez. Kintről egy harmincas, fekete, markáns arcú, bajuszos fiatalember nyitja az ajtót. r Piri Ferenc, az ÉPGÉP világot járt darusa kiszabadít bennüket, kilépünk a pihenőre, arcunkba csap a szél. Az első teendőnk madártávlatból megszemlélni az erőművet. — Hány méter magasan vagyunk? — kérdezem. — Hetvennyolc. — Emeletben az mennyi? — Húsz, huszonkettő körül. í Piri Ferenc legalább olyan vizsgálódó tekintettel néz bennünket, mint mi őt. ! — Nem fél itt? \ — Mitől? • — Nagyot lehet innét esni. í — Á. És akkor magyarázni kezd. — Bízni kell a daruban. A mérnökök minden porciká- ját biztonságosra tervezték. — Megsimítja az egyik tartóvasat. — Nézze, ezt itt: tö- ínör acélból készült, a legjobb anyag. Ott azok a láncszemek; erősek, bizalomkel- tőek. Különben is a darus mindennap átvizsgálja a szerkezetet, egy hajszálrepedést is észrevesz. Biztonságos itt minden. — De mégis — erősködöm. — A darusok nem félnek. ' — Soha? i — Soha. — Kezdetben sem? — Akkor, ritkán. Csak az ilyen hitetlen tamások tesznek fel ilyen kérdéseket, látom az arcán. A mozdulatából pedig kiveszem aki ismeri a gépét, bízik is benne. — Bogorodcsány, Csehszlovákia, Paks; milyen ösz- szefüggéseket tud kialakítani egy-egy építkezés között? — Miben különböztek egymástól? — kérdez vissza. — Igen. — Akkor először a magyarországiakról. Részt vettem a péti és a százhalombattai építkezéseken. Az atomerőmű a harmadik „kormánykiemelt” munkám. Itt minden más. Kezdjük a munkafegyelemmel. Minden reggel szondáztatnak bennünket, ilyen sehol sem volt még. És nem érezzük bizalmatlanságnak. Százszázalékos embernek kell lenni. Több a munkahelyi vezető, mint máshol. Ez is rendjén van. A legfontosabb; ennyi ember még soha nem dolgozott a daru alatt, mint itt. — Akkor mondjuk a szov- jetunióibeli Bogorodcsány és más magyar építkezés között? — Lényeges a különbség. Ott, mindent mi magyarok csináltunk. Házakat raktunk össze, a panelok hazulról jöttek. És a szervezés csúcsát mutatták be az emberek. Ott nem tároltak panelokat. Ahogy jöttek sorjában az emeletek, a falak, úgy érkeztek a panelok. Még egyszer mondom, innét Magyar- országról. Ha ezt be tudnánk vezetni az országban, megduplázódna az épülő lakások száma. Közben a kezem minduntalan mozdulna.. Két kesztyűt fog, betűri a térde alá, a védőkorlátnak támaszkodik. Úgy viselkedik a 78 méteren, mint mi Szekszárdon a Garay tér lánckorlátjánál sihe- der korunkban. — Parányi kis fülkében van napi 12 órát. Az ember társas lény — a kérdés felénél elhúzza szája szélét, mosolyog. — Csak a munkához szükséges szavakat mondjuk a rádióba. Még a nevet sem, mert az hosszú. Hát nem egyszerűbb azt mondani négyes vagy ket-tes; — Nem unalmas? — Az első öt évben kimondottan izgalmas az egész. — Ezek szerint most már unja? — Eltűnt az izgalom. • — Mi az első teendője, ha lemegy? — Túdom mire gondol. Nem vagyunk a szabad időnkben sem beszédesebbek, mint más ember. — A kívülálló ezt várná? — Műszak után az irányítókkal megbeszéljük az emeléseket. Mert mindegyik másmás. Van közte jó, van rossz. Megvárom a többi darus kollégát. Együtt megyünk a munkásszállásra. És este sakkozunk. Ott megint nem kell beszélni. — Akkor miben különböznek a darusok a többiektől? — Tudjuk, hogy holnap is nap lesz. — Hogy érti ezt? — Muszáj nyolc órát aludni, hogy másnap pihenten, fejfájás mentesen, szemszúrás nélkül tudjunk dolgozni. Nem maradunk ki, nem iszunk. Piri Ferenc legkedvesebb munkájának tartja a győri víztorony összerakását. Dolgozott nagyobb és, keményebb építkezésen is, mint Piri Ferenc a győri. Mégis ez a torony jelenti a legtöbbet számára. — Mert az esztétikus örömet is nyújtót. Szeretem a formákat, a különös formákat. Mikor átadták, büszkélkedett vele az ország. Majd minden városban dolgozott már. S mégis Szeged, ahol nem épített, a gyerekkor, a szülőhely a legszebb. Minden tizedik munkanap után öt szabad következik, ezt Szegeden tölti, a barátok, a család körében. — Ez a Szeged-szeretet, azt jelenti, hogy a szovjetunióbeli építkezésről nem az jut eszembe, hogy dupla volt a boríték, hanem láttam mind a négy évszakban a Kárpátokat. A legszebb az ősz és a tavasz. Egyetlen ingben mentünk fel a darura. Már vacog a fogunk. Piri Ferenc marasztal bennünket, mindig akad új és új téma. Beszél a gépről, arról talán a legtöbbet. Elmeséli, amikor még kezdő villanyszerelő volt, találkozott egy idős kompresszor- kezelővel. Az mondta neki: „Fiam szeretem ezt a gépet”. Mi szeretni való van egy gépen? Szabadkozik, ö nem, ő csak csak a szerkezetet, a világ legjobban megszerkesztett gépét tiszteli. De minduntalan visszatér hozzá, valami mindig a géphez kapcsolja. Elbúcsúzunk. A lift halkan suhan le velünk. A földön lagyos szél simít végig rajtunk. S már ismét látom; állnak, kecsesen a daruk, alig mozdulva a teher alatt, mint a félkarú óriások. HAZAFI JÓZSEF Fotó: Gottvald Károly Az árak tájékoztatnak, a döntésekben befolyásolnak. Az árak helyes irányba akkor befolyásolnak bennünket, ha a termék tényleg annyiba kerül, és annyit is ér, mint amennyit fizetünk érte. A jelenlegi termelői ár és a szabályozó rendszer — a támogatásokkal, az engedményekkel együtt — elismeri a vállalatok tényleges költségeit. Az energia és az anyag drágulása például nem kényszeríti ki a takarékosságot, mivel annak terheit a költség- vetés viseli. VILÁGPIACI ÁRMÉRCÉVEL A jövedelmezőséget ezért függővé kell tenni a vállalati tevékenység nemzetközi mércével mért hatékonyságától. Olyan korszerű árrendszer szükséges, amely az átlagos hazai ráfordításokat és a zavartalan fejlődéshez nélkülözhetetlen nyereséget csak azoknak a vállalatoknak biztosítja, amelyek helyt állnak a nemzetközi versenyben. így a vállalatok — a világpiaci ármérce következetes alkalmazása révén — a verseny- képesség fokozására, a termelési szerkezet korszerűsítésére, jobb piaci munkára, az előnyösebb export- és importárak elérésére, rugalmas alkalmazkodásra kényszerülnek. A világpiac üzenetét viszonylag egyszerűen továbbíthatják a felhasznált nyersanyagok és az energiahordozók árai, ha azokat a mindenkori nemzetközi árfolyamon kapják meg a vállalatok. E reális árak már kellően ösztönözhetik a takarékosságot. Gondoskodni kell azért arról, hogy az időleges — konjunkturális — áringadozások a belső árakra ne hassanak, a vállalati árkockázati alapokból kiegyenlítésre kerüljenek. De hogyan „világpiacosít- sák” a késztermékek árát? Nincs egységes (pl. tőzsdei) árfolyam. Az exportár erősen függ a termék, az eladó hírnevétől, a piaci munkától, stb. Azt lehetne mondani, hogy a vállalatok idehaza sem adhatják drágábban termékeiket. mint a legigényesebb külföldi piacokon. Ám, ha ezt egy az egyben érvényesítenénk, a késztermék hazai árszínvonalát olyan mértékben kellene csökkenteni, hogy a termelő vállalatok 40 százaléka ráfizetésessé válna. TÜRELMI IDŐ A hazai üzemek nemzetközi mércével mért alacsony hatékonyságának szó szerint meg kell fizetnünk az árát. Nem tehetjük ugyanis működésképtelenné egyik napról a másikra az üzemek nagy számát. A hazai ellátás védelme szintén kompromisz- szumokra késztet az árszínvonal kialakításában. (A kiegyensúlyozott, töretlen ellátást importversennyel sem lehet garantálni. Az import lehetőségei a szocialista országokból az árukínálat, a tőkés piacokról pedig az ország ismert devizahelyzete miatt korlátozott.) Ezért a belföldi késztermékárak az átmeneti türelmi időben rendszerint meghaladják majd a tőkés exportárakat, de nem nyújthatnak fedezetet a külpiaci veszteségek fedezésére. Sőt, határozott különbséget ‘tesznek élenjáró, közepes és elmaradott színvonalú munka között. Minél jövedelmezőbb az export, annál magasabb nyereséget tartalmazhatnak a belföldi értékesítés árai is. És fordítva: a rossz hatásfokú export esetén a belföldi nyereség nem* teszi lehetővé a szükséges fejlődést, a nyugodt megélhetést sem. Az esetleges többletköltségeket pedig csak akkor számolhatják el a belföldi árakban, ha azt a külföldi vevő is elismeri, megfizeti. AZ A LEGDRÁGÁBB, AMI NEM KAPHATÓ A jövő évtől fokozatosan bővül a szabadáras termékek köre. Ennek célja az árrendszer rugalmasságának növelése. Ha az árrendszer rugalmasságának növeléséről lemondanánk, az ármechanizmust nem fejlesztenénk, akkor a konkrét árkiigazítások idővel óhatatlanul elavulnának, s ismételt lépésekkel — újabb és újabb feszültségvállalással — tudnának csak a változó követelményekkel, feltételekkel lépést tartani. A fogyasztás minél inkább túllép a létminimumon és mind összetettebbé, sokrétűbbé válik, annál inkább megköveteli az árrendszer rugalmasságát. Ha ezt a vezetés nem ismeri fel időben, akkor az ellátásban zavarok keletkeznek, s növekszik a hiánycikkek száma. Még az áremelkedés veszélyét is vállalni kell a jó és minél zavar- talasabb áruellátás érdekében. Mert az a termék a legdrágább, amit nem lehet kapni. Az áruhiány a társadalmi méretű pazarlás egyik forrása. Ha nincs tartalék alkatrész éS miatta áll a drága gép, vagy háztartási készülék, a veszteség nyilvánvaló. Hasonlóképpen aránytalanul nagy kárt okoznak a hiányszülte készletfelhalmozások, a vég nélküli sorban állások. Tapasztalatból tudjuk, hogy a lakosság nagyra értékeli, politikai vívmánynak tekinti a kiegyensúlyozott és zavartalan áruellátást. MEGFELELŐ GARANCIÁK A rugalmas árrendszer megfelelő garanciákat tartalmaz, védi a fogyasztói érdekeket. Továbbra is rögzített hatósági ára lesz az alapvető élelmiszernek, a lakbér, a kommunális szolgáltatások, a tömegközlekedés díjtételei szintén csak központi döntés alapján változtathatók. De a szabad áraknál sem szabad a vásár. A vállalat köteles betartani az árképzés, a kalkuláció szabályait, s a fontosabb termékeknél áremelési szándékát köteles előre jelezni az árhatóságoknak. Az ellenőrzés és szabálysértés esetén a felelősségre vonás (gazdasági bírság, fegyelmi, vagy büntetőeljárás) szintén az indokolatlan áremelések megelőzését szolgálják. Vajon a rugalmas árrendszer nem vezet-e az áremelkedések felgyorsulására? Ha kielégítő ütemben emelkedik a munka termelékenysége, takarékoskodnak az energiával, az anyaggal, a termelőeszközökkel, korszerűsödik a termelés szerkezete, javul az export jövedelmezősége, az árak stabilizálódhatnak, a kiugró eredmények esetén még csökkenhetnek is. Ha viszont a munka, a gazdálkodás minősége nem javul kellően, vagy esetleg külső okok miatt romlik, ez óhatatlanul áremelkedésben, inflációs gondokban tükröződik vissza. Vagyis az életbe lépő ármechanizmusban a legfőbb árstabilizátorrá a termelés hatékonyságának növelése válik. Tudjuk, hogy az áremelés, mint a javak újraelosztása, feszültségekkel, konfliktusokkal jár, a gazdasági előrehaladás érdekében mégis vállaljuk. Ugyanígy vállalnunk kell a vállalatok és dolgozók közötti differenciálással, az egyes tevékenységek visszafejlesztésével járó hálátlan feladatokat is. Az árpolitika hozzásegít bennünket ahhoz, hogy a megváltozott, az új külső és belső viszonyokhoz rugalmasabban, jobban alkalmazkodjunk. de döntő szerepe, gazdaságformáló ereje az eredményesebb, jobb munkának van. (Vége) KOVÁCS JÓZSEF Holnap is nap lesz
