Tolna Megyei Népújság, 1979. június (29. évfolyam, 126-151. szám)

1979-06-10 / 134. szám

1979. június 10.

NÉPÚJSÁG 7

Délelőtt,

munkásokkal a szőlőhegyen

Pünkösd vasárnapja. A si- montornyai szőlőhegy dűlő- útjának • porát taposom. Bokáig ér és forró. Délelőtt tíz óra és huszonnyolc fok, árnyékban. A napra csak a fecskék mennek kimenni — a rovaroknak optimális a repülőidő. Embert nemigen látni a tőkék között, akikinit van a szőlejében, az is inkább a pince, vagy a tanya hűvösében tesz-vesz.

A - tanácselnök mondta, hogy vagy negyven pesti lakosnak van itt Simontor- nyán szőlője, hétvégi telke: őket keresem.

Mindjárt az első próbálkozásnál falba, pontosabban vályogfalba ütközöm. Béla bácsi próbálja a régi és romos vályogtanyát helyrepofozni. Persze nem most, mert ember ilyen időben nem dolgozik. Béla bácsi sem. A demizson viszont már félig kiürült. Mondom jövetelem célját.

— Szóval maga újságíró. Ne haragudjon, de nem úgy néz ki, meg a szót sem úgy adja.

— Bizonyára sok újságírót látott már...

— Bezon. Aztán meg hol van a magnója, he? — kérdi Béla bá, olyan mosollyal, hogy most megfogott.

csak a munka volt — mondja két kalapigazítás közben.

Kiár István a MÁV-nál dolgozik, az Északi Járműjavítóban főtengelyköszörűs. Tizenhét méteres géppel faragja az acélt. A svéd Nohab dízelmozdony főtengelye egy tonna súlyú. A kapa — súlya ismert —egészen más szerszám, és Si- montornyán a szőlőhegy egészen más környezet, mint a József körút, ahol laknak. Kézenfekvő a kérdés, hogy a változatosságon kívül — ami rtudvalévőleg gyönyörködtet —, mi készteti a főtengelyköszörűst arra, hogy hét végén átváltson egy ilyen ősi tevékenységre és prózaira, minit a kapálás, ahol nem számítanak a századmilliméterek.

—■ Gyerekkoromtól ismerem ezt a munkát, de azt nem mondanám, hogy lelkesedem a kapáért. Viszont itt van a gépesítés. Vettem motoros permetezőt, rotációs kapát és van egy saját büty- kölésű — Pannónia motoros — kistraktorom, bár ezzel nem dicsekszem, mert gyakran lerobban. Többet szerelem, mint amennyit dolgozik. Szerintem ez a megolma*?-L

:*sl

' J$rP

i (.4

Zászló jelzi, hogy a tulaj itt van

— Javítják a GELKÁ- ban — hazudom. Ez hatott. Elmagyarázza, hogy amelyik -tanyán zászló van, ott valószínűleg kint van a tulaj is.

*

Szőlőhegyi portyám során itálálkoztam vagy egy tucat emberrel, de csak kettő dolgozott a délelőtti kíméletlerj. verőfényben. Kiérek, de ők sem a szőlőben, hanem a kukoricában. A kukoricában, amiből b-esokaltak, de menjünk sorjában.

Kiár István 1950-ben — befejezve az általános iskolát —, Pestre ment, máig is ott él és dolgozik. A szülei itt Simontornyán. Gyakran hazajárt látogatni őket és az édesapja szőlőjében is dolgozgatott, mígnem pár éve elhatározta, hogy itt fogja azt csinálni, amit a köznyelv hétvégi kikapcsolódásnak nevez. Újra telepítette az apja szőlőjét — kordonosra. Nemrég meghalt az édesapja, így a terület rámaradt. Gondolta, vesz még hozzá egy részit, de közben meggondolta magát, így a vásárolt részre kukoricát vetett és ősszel el akarja adni a területet.

— Besoka^taim, ennyit nem lehet dolgozni hét végén, mert az már nem pihentet, hanem fáraszit. Marad a kis szőlő, még az idén megépítem rá a tanyát, az anyag már itt van — bök a szőlő vége felé az ujjúval. — Akkor már lehet egy kicsit hűsölni is, mert eddig

dás: minél kényelmesebben és gyorsabban, annál jobb.

— így Kiár.

Hajlamos az ember úgy vélekedni, hogy ha egy pesti polgár víkendházat akar építeni, akkor ott a Balaton, a Velencei-tó, vagy valamely divatos vidék, esetleg elmegy a jugoszláv tengerpartra, vagy Olaszba... Klárák mindén hét végét itt töltik a szőlőhegyen,

— Hogy miért? Hát kérem, én is a Balatonnal kezdtem. Ott már a levegő is pénzbe kerül. Egyet mondok, ha a telken nincs semmi, odamész dolgozni, és a jövő hét végéig be akarod rakni a szomszéd sufnijába a csákányt, a kapát, azért is pénzt kér! Aztán meg lépni nem lehet, annyian vannak. Ahhoz, hogy tumultust lássak, nem kell nekem a Balatonra mennem. Elég, ha kinyitom az ablakomat és kinézek a körútra, ott is tapossák egymást rendesen. Nézzen itt körül

— ez is válasz a miértre.

Klárné először a férjét ismérte meg és csak. azután a kapát, lévén született fe- fencvárosi, ahogy tréfásan mondja franzstadti.

— Egészen belejöttem és nem árt egy kis változatosság. Nem panaszkodhatunk, mert jó helyen van a lakásunk. Bennszülött pesti vagyok, de azért jólesik kijönKlárék

ni a természetbe. Az utazás szinte semmibe nem került, hiszen a férjem MÁV-os. Bár ha itt van, azt is megírhatná, hogy minden évben megszüntetnek egy járatot. Például a tizenhat-harminc- kilencest, ami fél hétre Pesten voílt. Nemcsak a magam nevében panaszolom, vagyunk itt jó néhányan, és kocsira egyelőre nem tervezünk.

A szőlőjük a saját bor- szükségletet termi meg a családnak — két nagy lányuk van, a vej néha besegít. A fajták: piros tramini, muskotály, rizlingszilvám. Egyébként errefelé a fehér fajták a divatosak és elfogultság nélkül meg lehet jegyezni, hogy jó borokat készítenek belőlük.

Természetesen a szőlőhegy zömét a helybeliek és a közeli környék lakói művelik. Érdekesség talán az, hogy zömmej ipari munkások hétvégi telkeiről van szó. Hogy honnét a kedv és a szakmai

— mert ez is kell a szőlőhöz

— tudás? Jó részük a földműves elődöktől még gyerekkorában hozzászokott, eltanulta, átvette. A szőlőből kikopó idősebb emberek olcsón eladják a birtokot, a fiatalabbak pedig egyre gyarapodó • számmal vállalkoznak a szőlészkedésre. Például Szepesi László, aki helybeli lakos. A Bőr és Szőrmeipari Vállalatnál dolgozik, hétközben a gépkocsik között, hét végén — feleségével együtt — a tőkék között forgolódik. Ottjártunkkor épp a délelőtti permetezést fejezték be és egy pohár tiszta, pincehideg vízzel mentették meg lapunk kitikkadt munkatársát a szomjhalál tantaluszi kínjaitól.

*

A Malom utca a Mózsi- hegynek nevezett domb alján kanyarog. Itt is egyre több, pár száz négyszögöles szőlő sütteti magát a nappal. Szaporodnak a csinos és javarészt esztétikus hétvégi házak, illetve szőlőkről lévén szó, mondhatunk présházat és pincét is. Esetleg tanyát,

bár ez a régebbiekhez viszonyítva inkább a kényelmet szolgálja nagyobb részt, míg a régi énítésű tanyák inkább a munka céljának megfelelően vannak elrendezve. Itt van Cseh Pál szőlője. Erre valóban nem lehet tanyát mondani, — vagyis a rajta lévő házikóra —, mert ez szabályos faház, víkendház. ő is Simontornyán született és visszatért, legalábbis hétvégeken ezt teszi, ahogy ő mondja, dolgozgatva pihenni, vagy pihenve dolgozgatni. A meredek hegyoldalon kismillió falépcső vezet a faházhoz, és Cseh Pál éppen azon szorgoskodik, hogy ezeknek a számát még szaporítsa a ház mögött is. A fiú a földet vágja a lépcsők helyén, a nagypapa fűrészel, a nagyi fogja a lécet. Olivér — az unoka — lábatlankodik. Regi, a vizsla ugat, a nap süt. Dél van.

♦

Szót ejtenék még néhány benyomásról. Másutt nemigen látni, itt kedves szokás, hogy zászlót rak ki a tulaj a tanya sarkára, ezzel is jelezve, hogy ott van a birtokon (ha fradimeccs van, és fradi- durkker, akkor ennek színe zöld-fehér, vereség esetén a rossz nyelvek szerint fekete.)

Birtokon belül. A gyanakvó kérdésekből — Tán venni akar? Hogy írni? Nincs itt olyan nagy szenzáció... — arra a következtetésre jutottam, hogy az emberek behúzódnak, illetve ki a birtokra, akkor úgy vélik birtokon belül, a sajátjukban vannak — ez persze jogos.

A.ki szőlőhegyre megy, az már előre gondolkodjon néhány formulán, amivel mentesülhet a borivás szinte kötelező szertartása alól. Jómagam kipróbáltam néhányat. Például — szent naiv- ság — nem szeretem a bort. Ez a legkevésbé hatásos, mert kézenfekvő a válasz: — „Na, hát ha ezt megkóstolja, akkor megszereti. Tulajdonképpen ez nem is bor, hanem orvosság.” Aztán lehet védekezni azzal, hogy vezet az ember. De a legjobb, ha az orvosságra, illetve betegségre hivatkozik. Hatásos — tudom ajánlani a következő komplex kibúvót:

— Tetszik tudni, nem szeretem a bort, meg aztán vezetek és itt van ez a fránya betegség, állandóan szedem a gyógyszert. Tudja, a vesém...

— Á, a vese, hát az bizony komoly — így a tulaj, és azután minden valószínűség szerint megpróbálják rábeszélni a vendéget arra, hogy vegye meg a Feri szőlőjét, itt a harmadik szomszédban. Nagyon olcsó, és valahova ki kell szabadulni hét végén. Hát nem?

— steiner —

Életünkben vannak olyan pillanatok, amelyekre nem szívesen emlékezünk, de vannak olyan dolgok is, amelyeket magunk okulására megjegyzünk. Ezeket elmondjuk másoknak, okuljon belőle az okos.

A GYÖNKI DEFEKT

Nem mondunk újat azzal, hogy a TEFU-nál a hosszú járatú fuvarok igen kedveltek, s ilyennel csak a legkiválóbb sofőröket bízzák meg, azokat az embereket, akik megbízhatók, amolyan önvezény- lés-maga-gazda emberek.

N. K. is ilyen mindent tudó öreg aszfaltkoptató sofőr. ZIL gépkocsija és a pótkocsi éppen úgy néz ki, mint újkorában, pedig öt éve hajtja a szerelvényt. Ugyan nem annyira hasonlít az újra, mint azt gondolnánk, mert ennek a gépnek szép ezüstösre fújták a kerékabroncsát, a felnit, a csavarok fejére színes műanyag kupakokat erősített, függöny libeg az ülés mögött, a hátranéző kisablak szélén, tiszta a szerelvény. S mint általában lenni szokott, az új embernek valahol el kell kezdeni. Kapott is N. K". egy mitfárert, azaz segédvezetőt. „Szakikám, tanítsd be ezt a fiút, járd vele végig párszor Dunántúlt, hadd ismerjen közlekedést, kultúrát, fuvarozást.” Az utasítást ilyen formán adják a sofőröknek. Emberünk is megkapta a fiatalt, és kedden hajnali három órakor várta. Meg is jelent a fiú, barna volt és magas, erős, és nagy hajú, farmer feszült combján, pólóing és napszemüveg volt még az öltözéke. Meg egy kicsinyke kis táska, amiben talán az igazolványa volt, elemózsiát nem hozott magával a fiú. „Na, induljunk” — a kérdés-felszólításra rövid „igen” és „mehetünk” válasz volt érdemes a fülke jobb üléséről, és valóban elindultak. Szedresen szép komótosan áthaladtak, húzatták a szerelvényt erős hetvennel, és már mögöttük Já- nosmajor, a kölesdi elágazó következik. Szép így hajnalban az országút, haladós, nincs forgalom. Kölesden átporoznak, már a varsádi nagy kanyarban zú'g a gép, túlhaladnak a falun, közel járnak a Volán-telephez, amely Gyönk község végében van. Itt' történt a baj. Baj? Hát egy picikét megbillent a nehéz súly alatt a kocsi jobb oldala. A hátsó rész ingott egyet, mintha menyecske rándítaná a farát, ...óvatos fék, megállás, index, szépen, így az út szélén. „No, fiú, szaladj, keress egy jókora követ, aztán szerelünk.” A kő azért kellett, hogy az emelő alá tegyék, s az szilárdabban álljon. A gyerek elment, N. K. pedig fogta a szerszámot, lazítgatni kezdte a csavarokat, s megérkezett a kő, a fiúval. A fiú leült az árok szélére, és nézte a mestert. A mester hívta: „No te, gyere, csináljuk együtt, mert soha nem végzünk!” „Én? Kari szaki, én? Engem sofőrnek vettek fel, nem pedig szerelőnek!”

A történet természetesen igaz, a fiúból nem lett még a mai napig sem sofőr, N. K. pedig túl van a hárommillió kilométeren...

A MŰVEZETŐ ÜGYE

Nem mondunk újat azzal, hogy a munkaidőt nem dolgozzuk ki teljesen. Az alábbi történet is ezt példázza. A faüzemben, a parkettakészítő részlegnél az volt a szokás, hogy negyed kettőkor valami „véletlen” folytán leállt a nagy szalagot hajtó motor.

„Mehetünk” — hallatszik az egyik sarokból, de a főművezető belépett a gondosan becsukott műhelyajtón, amelyen a motorok zaja is alig hallatszik túl. „Lejárt, emberek, lejárt a műszak?” Senki nem szólott. Senki nem mondta, hogy igen. azt sem, hogy üzemzavar volt. „Jó, rendben, ha leálltak, leálltak, most már elindítani erre a negyed órára tényleg nem érdemes a gépsort, tehát isten velük, fél órát mindenkitől levonok.” Az emberek nem szóltak egy szót sem. A főművezető utasította a csoportvezetőt, hogy a fél órákat írja le, s a számadást így adja az irodára. így is történt. Ám, harmadik nap, hívatják a főművezetőt. Az irodában ott ül a főasztalnál a gyárvezető, a szakszervezeti titkár, meg a párttitkár. „Mondja B. J. kartársam, miért vonatott le a dolgozóktól fél órát?” „Azért, mert nem dolgozták le.” „Tudja, hogy ez nem tetszik a dolgozóknak.” „Gondolom.” „Tudja, hogy én intézkedtem, hogy írják jóvá a levonást?” „Ezt nem tudtam, és gondolni sem merem.” „Pedig így van, az üzemi demokrácia, a dolgozók nyugalma ezt kívánja.” „Akkor a gyárvezető kartárs is másként gondolja az üzemi demokráciát, meg én is.” „Kartársam, ne tessék frivolkodni, ez komoly dolog, ön megsértette a dolgozókat, kérjen tőlük bocsánatot.” „Nem kérek! Szeretnék így, s ennyiszer másokat is megsérteni, azokat is, akik az ilyen embereknek pártját fogják.” Mondotta a főművezető és elkönyvelte, hogy a gyárvezetői szózatot az üzemi tömegszervezetek vezetői némán fogadták.

A történet természetesen igaz, a főművezető nem kapott negyedéves prémiumot, és a dolgozók a háta mögött rendszerint összenevettek... ma már nem, mert az ügy megnyugtatón tisztázódott: a

gyárvezetőt leváltották — nemcsak ezért az egy ügyéért. PÁLKOVÁCS JENŐ

Egyre több az új építésű présház