Tolna Megyei Népújság, 1979. június (29. évfolyam, 126-151. szám)
1979-06-08 / 132. szám
1979. június 8. “KÉPÚJSÁG 5 Könyvhét Évente egyszer ünnepeljük a betűt: a betűket, amelyek sorokká rendeződve, kötetekbe foglalva tudósítanak mindarról, ami maga az élet... Ilyenkor elhalmoznak a kiadók minket új könyveikkel, a forgalmas utakon, tereken könyvsátrakba botlunk. író vendégeket fogadunk. Idén Tolnában Bárdos Pált, Baráth Lajost, Csalog Zsoltot, Czakó Gábort, Fekete Gyulát, Fodor Andrást és Pákolitz Istvánt köszöntöttük — köszöntjük. A könyvnap gondolatának születése A Magyar Könyvkiadók és Könyvkereskedők Országos Egyesületének, Budapest. A Literatúra folyóiratnak alulírott szerkesztője az Országos Egyesületnek ez évi miskolci nagygyűlésén — részletes indoklás, valamint financiális és végrehajtási tervezet kapcsán — a következő indítványt kívánná tisztelettel előterjeszteni: Tekintettel arra a döntő szerepre, amelyet a magyar könyvnek nemzetünk mai adott helyzetében határainkon belül és kívül be keli töltenie — mondja ki az Országos Egyesület, hogy a magyar könyv gondolatának propagálására szükségesnek tartja, hogy a kormányzat erkölcsi égisze alatt, a sajtó támogatásával, s az egész magyar társadalom bevonásával évről évre országos könyvnap tartassák, amely könyvnap a magyar kultúrának egyetemes nemzeti ünnepe legyen; intőjele legyen a magyar lelkiismeretnek azokra a kötelességeire nézve, amelyekkel a magyar irodalomnak, a magyar íróknak és a magyar könyvnek tartozik; és széles körű propagandával teremtse meg országszerte — a legkisebb faluban éppúgy, mint a városokban — a magyar könyv szeretetét. E könyvnap előkészítését vezető hattagú országos bizottságba — az írók, az újságírók, a könyvbarátok és a sajtóirodák egy-egy képviselője mellé — küldje ki az Országos Egyesület egy könyvkiadó és egy könyvkereskedő tagját, s ezt a két tagot ruházza fel teljes hatalommal minden olyan intézkedésre nézve, amelyet a könyvnap középponti szervező bizottsága a könyvkiadókra vagy a könyvkereskedőkre vonatkozóan elhatároz. Az Országos Egyesület elnökségét illető nagy tisztelettel: Budapest, 1927. május 23. Supka Géza dr. a Literatúra szerkesztője Mire jó a könyvutca? Többek között arra, hogy csak úgy, séta közben bele-belekukkantson az ember valamelyik kedvére való könyvbe, nézelődhessen, válogathasson. Felvételeink Szekszárdon készültek. Fotó: Komáromi Zoltán Baráth Lajos: „A kétkezi emberekről írok” Csalog Zsolt: Szekszárdon születtem — Abaújkéren, egy kis faluban születtem, 1935-ben. Ács volt a szakmám, dolgoztam bányában, aztán 1957- ben újságíró lettem. Előbb ózdi és diósgyőri üzemi lapoknál, később Miskolcra kerültem a megyei laphoz, az Észak-Magyarországhoz. Tizenöt évi újságíróskodásom nagyon jó tőke az irodalmi munkában; ember- és életismeretet szerezhettem. Emlékszem, a miskolci években többször megesett, hogy gyalogszerrel jártam a megyét, beszélgettem parasztokkal, munkásokkal. Néha két hétig is eltartott egy-egy ilyen „séta”, amikor Móricz Zsig- mond szavaival élve azt vallottam, hogy gyalogolni jó. Irodalmi indulásom azonos a Tűztáncosok prózanemzedékével, Szakonyival, Gere- lyes Endrével egyidőben kezdtem írni. A szemléletem — milyen is lehetne más? — népies. Veres Péterrel, Illyés Gyulával, Csoórival, Sántha Ferenccel érzek rokonságot. Nemcsak a jelent, a múltat illetően is. Hiszem, hogy a jelen megértéséhez szükséges a múlt ismerete, ezért írok történelmi regényt. Most jelenik meg a „Kigyelmed, János mester” című regényem, de kedves számomra a ’75-ös kiadású regény, „A félelem földje”, amely a hódoltsági időkről szól. Ehhez a regényhez több ezer oldalt jegyzeteltem; kutattam, gyűjtöttem a történeti anyagot. Egyáltalán, ahhoz, hogy valakiből író váljon, az életismeret mellett elengedhetetlen a tanulás, az állandó önképzés. Hasznát látom annak is, amit annak idején a pártfőiskolán és az újságíró-iskolán tanultam. Tatabányán élek, a feleségem odavaló. Tudom, hogy a magyar művészeti élet fővároscentrikus, én mégse vágyom Pestre. Talán, mert mint falusi embert, nyomaszt a nagyváros, de leginkább azért maradok vidéken hogy ne szűnjön meg az életközelség. Továbbra is a kétkezi emberekről akarok írni, hiszen annyi, de annyi mindent köszönhetünk nekik... — km — — Azit vettem észre magamon, hogy amikor ásatásit vezetek, jobban érdekelnek a velem dolgozó emberek, a sorsuk, életük, mint az, ami a földből előkerül. Egy ilyen erőteljes jelzést nem lehet figyelmen kívül hagyni. Felhagytam hát a régészettel, de a másik két szakmámmal, a néprajzzal és a szociológiával nem. Ez mind a két foglalkozás olyan, hogy a benne dolgozó folyton- folyvást új meg új emberekkel találkozik, az élet minden zegébe-zugába betekinthet. Nekem ez az életelemem. Jelenleg is van egy szociológiai kutatási feladatom, azt csinálom az írói munka mellett. Elég későn kezdtem az írást. 1966 óta — 31 éves voltam akkor — jelennek meg szépirodalmi írásaim. Eddig négy kötetem van. Most készültem el az ötödikkel. Ebben sem és az előzőkben sem tagadtam meg és nem is tagadhatom meg a néprajzos-szociológus voltomat. Vonzódom az irodalmi dokumentum műfajához. Az új kötetem négy munkásportrén keresztül beszél a munkásságról. hogy nem az értelmiségi témák érdekelnek. Talán sokan tudják, hogy Szekszárdon születtem. 1944- ig, kilenc éves koromig laktunk itt. Édesapám a múzeum igazgatója volt. A háború sodort el bennünket a városiból. Sok-sok mindenre emlékszem. Apró üzletekre, a város régi képére. Eszembe jutnak régi reklámszövegek: „Pirniczar szól önökhöz...” Csalog Zsolt Melyiket válasszuk? „lferses országjárás” Egyik kötetének címe: Verses országjá- jár. Most valóban országot jár a költő, Fodor András. A számára kedves országrész, a Dél-Dunántúl hívta a könyvhétre, vendégnek. Tamásiba Pécsről érkezett, Pécs előtt járt Komlón és Szederkényben. Somogyi születésű, kaposmérői. Ifjan tűnt fel verseivel, később verseskötetei mellett tanulmányokat is közzétett, írt József Attiláról és Bartók Béláról. — Hisz a versek országjárásában ...? — Vállalom, mint valami messiásfeladatot. Amikor akárcsak egyetlen arcon látom, hogy megváltozik annak hatására, amit hall, már meg is érte az utazás. Ilyen élményem pedig gyakran adódik. Legutóbb Komlón, bányászok között találkoztam versszerető, versre fogékony emberekkel. Az foglalkoztatta őket, hogy miért volt mindig olyan nagy szerepe a lírának Magyarországon ? — Hadd gondoljam tovább ezt a kérdést. Fodor András szerint ma is nagy a szerepe a versnek Magyarországon ...? — Annyira nem, mint korábban? De most is kimondja a vers azt, ami számunkra, mindannyiónk életében fontos ... Igaz, kevesebben olvasnak verset, mint akár néhány éve. A Szép versek változatlan népszerűsége mégis megnyugtató. — Az ön költői világáról azt írják „emberszabású, józan, realista szemléletű”. A közérthető, befogadható költők sorában említik. — Talán mert kerülöm a látványos megoldásokat. Költészetem ismerői állítják, hogy elmélyültség nélkül nem érthető igazán mondanivalóm. Elmélyülésre azonban az „egyszerű olvasó” is képes, ha rokonszenves számára a költő világa. És hogy az én világom közel áll azokhoz, akik nehéz munkát végeznek: számomra öröm és meg- tisztelés. — vfé — Olyasmit akartam csinálni, miint a „Kilenc cigány” című kötetemben, de a munkásokról szólóban csak négy portré maradhatott meg. Most ha említem még az 1978-ban megjelent „Paraszt regény” regényemet, akkor már a címekből is látható, Emlékszem olyan növényekre, illatokra, amiket jártamban-keltemben azóta sem láttam, találtam sehol máshol. Az itt-tartózkodásom idejéből, amit lehet, az emlékek kutatására fordítok és arra, hogy ismerkedjem szülővárosommal. ez— Könyvslágerek Megkérdeztük a könyvárusokat, melyek azok a könyvek, amelyek iránt eddig a legnagyobb volt a kereslet? íme, néhány cím a könyvheti könyvek „slágerlistájáról”: Irószemmel 1978, Körkép ’79, Rivalda 77—78, Szép versek 1978, a Rakéta Regénytár tíz kötete, Balassa Iván—Ortutay Gyula: Magyar néprajz, Nagy László: Adok nektek aranyvesszőt, Moravia új regénye, Camus kisregényei és elbeszélései... Találkozás-e a találkozás? Akik megalapozták hazánkban az író—olvasó találkozók hagyományát, jó szándékú és okos emberek voltak és igazuk is volt abban, hogy olvasónak és írónak egyaránt lehet igénye az egymásra találás, annak alkalmankénti megvitatása, hogy mit vár az egyik és mit a másik, hogy hű-e az a tükör, amit az alkotók valóságunkról az olvasó elé tárnak? Hosszan lehetne sorolni az izgalmasabbnál izgalmasabb kérdéseket, de senkit nem akarok úgy felingerelni, hogy bosszúságában légycsapónak használja a lapot. Sajnos, közel és távol nagyon sok előkészítetlen és ezért érdektelen író—olvasó találkozót jegyezhet az emlékezetünk. Úgy tűnik az író—olvasó találkozók dolgában csak lassan érik be a vetés, s csak nagyon kevés találkozó éri el a célját, mert résztvevői nem találják meg azt a leglényegesebbet. amiről beszélni kell. Az „eszmecserék általában” címszó alá tartozó szellemi eseményeknél nincs fölöslegesebb és kártékonyabb. Márpedig, ha összeterelődik egy klubban, az alkalomra feldíszített ebédlőben, vagy másutt néhány tucat olyan ember, aki az íróvendégtől egyetlen betűt sem olvasott, csak általában lehet beszélgetni. Az ilyen eszmecsere nem hordozhat komoly tartalmakat. Ne tekintsék ünneprontó eretnekségnek, hogy a könyv előtt hódoló összeállításunkban helyet kap egy ilyen írás is. Nem azért történik, hogy ne rendezzünk többé író— olvasó találkozókat, hanem azért, hogy a találkozások végre igaziak legyenek. Ne kényszerüljenek az olvasók — akik egyébként nem hülve gyerekek — banális kérdések feltevésére és jobb sorsra érdemes írók ezek megválaszolására. Ne tegyük meg íróinkat olvan szituációk főszereplőinek, melyek elefánt- táncoltatásra emlékeztetnek, s amelvek hitem szerint kínosak közönségnek és íróvendégnek egyaránt. Mit tegyünk? Adjunk időben az olvasók kezébe a bennünket felkeresni kész alkotók névjegyét: művét, vagy műveket és akkor nem fordulhat elő, hogy erőltetni kell a beszélgetést. Akkor nem kérdezi meg kínjában senki, hogy szokott-e rohadt almát szagolni az író elvtárs, ihletre várva és milyen időközönként szokta váltogatni a múzsáit?! De, ha az olvasók saját elhatározásukból akarnak egy bizonyos íróval — és csak azzal! — személyesen találkozni, az sem fordulhat elő, hogy a vendég- fogadásra együtt lévők süketnéma gyülekezet látszatát keltik... Száz szónak is egy a vége: az író—olvasó találkozók rendezését még tanulnunk kell. Egyik-másik sikeres találkozó azt bizonyítja máris, hogy nem eredménytelen komolyabban nekifeszülnünk a tanulásnak, ami abból áll, hogy olvasnunk és olvastatnunk kell többet. S akkor elhatározni a találkozást, ha az kölcsönös igény! —óa— Az oldalt összeállította: Virág F. Éva.
