Tolna Megyei Népújság, 1979. június (29. évfolyam, 126-151. szám)
1979-06-03 / 128. szám
1979. június 3. NÉPÚJSÁG 7 Dunaszentgyörgy kísérletei Hogyan lehet emlékművet állítani ? Kevés község dicsekedhet annyi emlékhellyel — főleg a hasonló nagyságú, háromezer lakosúak közül — mint Dunaszentgyörgy. Emléktábla Sza- — .......... b ő Erzsébet, 1919-es partizánka lakáházán. Felszabadulási emlékmű, monumentális köépitmény formájában, domborművel. Emléktábla a KMP helyi megalakulásának. Ezeket láthatjuk. Nem avatták föl azt a 240- szer 260 centiméteres táblaképei, ami Szabó Erzsébet el- fogatását ábrázolja, és amit egy Dunaszentgyörgyhöz kötődő paksi amatőr képzőművész, Halász Róbert ajánlott föl a községnek. Nem fogják fölavatni azt a tanács- köztársasági emlékművet sem, amit 1979 legelső hónapjaiban szándékoztak elkészíttetni a szentgyörgyiek: három betoneleme ugyan elkészült, de azóta is a tanácsháza udvarán hever. Tervezője: Herman János tanácselnök. Betonpuskákbói — gyerek- csúszda... Fotó: kz Vajon miént nem bővíthetik kedvükre emlékműveik számát a szentgyörgyiek? Hiszen nem akármit kívánnak manifesztálni... Nem is az a baj, amit ünnepelnének, hanem az ahogyan. Művészeti alkotás létrehozásához ugyanis ikevés a községszerető lelkesedés, az amatőr buzgalom. A bajok Dunaszentgyörgy emlékhelyeivel nem most kezdődtek, hanem 1970-ben, amikor a felszabadulási emlékművet állították „házilagosan, olcsón” elő. Arra már 1970 előtt is voltak rendelkezések, hogy hogyan lehet szobrot emelni, emlékművet készíteni, emléktáblát avatni. Semmiképpen sem úgy, hogy valakinek eszébe jut, és máris a cselekvés mezejére lép. Művészeti és politikai esemény, nem is egykét évre szóló: a megfelelő szervek hozzájárulása, szak- véleménye nélkül ilyesmiben a községi tanácsok ■ sem dönthetnek. Nos: a duna- szentgyörgyi döntött. Felszabadulási emlékművük engedély nélküli készült, a rajta lévő domborművet — amit szintén Halász Róbert készített, élete első próbálkozásaként vállalkozva a vöröskő megfaragására — pedig nincs olyan képzőművészeti zsűri, ami engedélyezte volna. A szentgyörgyi emlékmű csak azért nem járt úgy. mint az engedély nélkül épült házaknak kéne járniuk, ment tekintetbe vették a hatóságok az ünnepi alkalmat, amire készült. Mivel az engedély nélkül épült emlékmű azóta is ott büszkélkedik a község egyik központi helyén, nem tétováztak a szentgyörgyiek 1977- bén sem, amikor szintén engedély nélkül, ezúttal emléktáblát avattak... „E házban tartották az illegális kommunista párt tagjai titkos összejöveteleiket és alakították meg 1919. március 28-án a KMP helyi szervezetét” — áll a táblán, aminek felavatását a Pánttörténeiti Intézet nem javasolta. Mégis felavatták: igaz, hamarosan leszerelik és kijavítják a szöveget. A dátumra semmi bizonyíték, és a történészek nem érzik helyénvalónak a megfogalmazást sem... * A megyei tanács 1978. február 15-i keltezéssel körlevelet intézett a városok, járások, intézmények, hivatalok, szövetkezetek vezetőihez. a művészeti beruházásokkal kapcsolatos beruházások ügyintézéséről. „Több esetben előfordult, hogy a tanácsok, intézmények úgy kértek művészeti beruházást a Lektorátustól, hogy nem volt biztosított annak anyagi fedezete, vagy a településfejlesztési tervvel nem került egyeztetésre. A jövőben csak azokkal a művészeti beruházásokkal foglalkozhatunk, amelyekről előzetesen tudunk, létesítésüket az erre kijelölt bizottság elfogadta és így a megye ötéves művészeti beruházási tervében szerepelnek.” — írja a körlevél. A következő sorokat pedig Hermann János tanácselnök írta, 1979. február 8-án, a megyei tanács művelődési osztályvezetőjének: „A Községi Tanács Végrehajtó Bizottsága nevében kérelemmel fordulunk a vezető elvtárshoz, hogy a Tanács- köztársaság 60. évfordulójának tiszteletére felállítandó emlékmű formai és műszaki kivitelezéséhez hozzájárulni, azt engedélyezni szíveskedjen. ... Kérjük a vezető elv- társait, szíveskedjen megadni minden segítséget ahhoz, hogy az említett emlékmű 1979. március 21-én leleplezhető legyen.” Ebből a levélből derül ki az is, hogy az emlékművet nyolc méter magasra terveztek, feltörő ívű puska, három- lépcsős . vörös talapzaton, „egy internacionalista sisak alakzatot” ábrázol. „A harmadik lépcsőn az ívek alatt egy kibontott vörös zászló...” Még mielőtt laz MSZMP KB agiitációs ési propaganda- osztálya elvi engedélyt, a Képző- és Iparművészeti Lektorátus engedélyt adhatott volna — a szentgyörgyiek máris elkezdték a feltörő ívű puskák vasbetonba öntését. Habár a kivitelezés csakis e két engedély után kezdődhetett volna! Megnyugtathatjuk az olvasókat: a „sztori” ezúttal nem ismétlődik újra. Harmadszor nem történik meg, hogy az elutasított kérelem ellenére is felállítják a szentgyörgyiek emlékművüket: a három puskából — ami hatezer forintjába került a községnek — gyerrhekcsúszda lesz... * Az emlékműtervezetet — ötvenezer forintot kívánt ráfordítani költségvetéséből a tanács — a megyei tanács felikérésére összehívott szak- zsüri esztétikailag elfogadhatatlannak ítélte, ennél fogva sem a Központi Bizottsághoz, sem a Lektorátushoz nem került tovább a makett. A megyei tanács továbbra is fenntartja a jogot, hogy a megyében létesülő emlékhelyekről időben tudjon, sőt, hogy létükről döntsön. Azzal együtt, hogy a nemes célért felajánlott társadalmi munka, a községek történelmet tisztelő lelkesedése továbbra is változatlan tiszteletnek örvend. Szóval: Dunaszentgyörgy legutolsó kísérlete nem sikerült. Nem sikerült? Az ötvenezer forintból így új játszótér létesül a község központjában: minden jó, ha jó a vége... Különösen azért, mert bár internacionalista sisakjuk nem lesz, nem ment el a szentgyörgyiek hagyomány- ápoló kedve: a tanácselnök most helytörténeti gyűjteményről álmodozik, s gyorsan hozzáteszi, hogy még idejében kikérik róla a múzeum véleményét. V. F. É. Középfokú központ Több, mint tíz éve élek Szekszárdon, de még soha nem találkoztam senkivel, aki ezt a várost „középfokú központként” emlegette volna. Se őslakossal, se magamfajta betelepült jövevénnyel. Ez alighanem így lesz a jövőben is. Pedig Szekszárd hivatalos megjelölése a településföldrajzzal foglalkozók számára: „középfokú központ Pécs hatósugarában”. A hatás is természetesen csak nagy, tájegységi szempontok szerint értendő, mert például sokakkal együtt rám Pécs egyáltalán nem hat. És kikre, hogyan hat Szekszárd? Erre csattanós választ kaphattunk a minap, a Skála áruház megnyitásakor. Egy nappal korábban az óvatosabbak még csak úgy fogalmaztak, hogy a megnyitás szombatján a megyeszékhelyen nagyfokú „skálázás” lesz. Ez a megállapítás helyesbítendő, valóságos „Skála-láz”-nak lehettünk tanúi. Az első vidéki karavánok már reggel 8 órakor megérkeztek, 10-re pedig a parkírozó gépkocsik a környező utcákat is ellepték. Láttam várakozó utánfutós Ladát a Mérey utcában, kocsioszlopot a Kossuthban. Az percig se lehet vitás, hogy a Skála nyitásának és az ezzel óhatatlanul együttjáró kereskedelmi, áruellátási versengésnek egyetlen biztos nyertese lesz: — a megyeszékhely és környéke lakossága. Ha egyszer még egy Domus áruház megnyitásáig is eljutunk, Szekszárd áruházhelyzete nagyjából egyenesbe kerül, ami már régóta ráfér. A Skála-nyitás és Skála-láz azonban csak egyetlen, noha vitathatatlanul nagyon mutatós példa volt. A kevésbé mutatósaknak, mert megszokottaknak (persze jól belátható időn belül a Skálát is megszokjuk majd) már jobban utána kell járni, utána kell gondolni. Pedig ezek még inkább igazolják Szekszárd középfokú központ jellegét. Arra a naponta érkező-távozó, állítólag hét-, de lehet, hogy több ezer ingázóra gondolok, akik a valamikori „kis város, nagy falu” ipari üzemeiben dolgoznak. Arra is, hogy Szekszárd — ugyancsak sok ezres — iskolaváros. Arra, hogy a tanítóképző főiskolának (de nagyon vártuk és fontosságához mérten milyen keveset beszélünk róla!) a megyehatáron is túlsu- gárzó hatása lesz. Nem kevésbé arra, hogy Szekszárd zenei életét egy képzeletbeli országos ranglista nagyon előkelő helyén „jegyzik”, vagy esetleg arra, amiről dr. Do- monyai Péter főkertész beszélt május 1-én a televízióban, boraink népgazdasági jelentőségére. Mindezek kevésbé mutatósak, mint egy áruháznyitás kötélkordont feszítő csődülete, de sokkal több embert mozgatnak meg, nem alkalomszerűen, hanem tartósan. Amitől persze Szekszárd az én gondolataimban se kap bonyolult településföldrajzi elnevezést. Egyszerűen csak SZEKSZÁRD marad. Csupa nagybetűvel. O. I. Mi leszek, ha nagy leszek? A lányoknak nehezebb pályát választani Ha meggondolom, hogy arra I a szent szándékkal léptem át egykoron a gimnázium küszöbét, hogy elektromérnök leszek, aztán három olyan szakképesítést szereztem, ami az eredeti választáshoz képest homlokegyenest más, most pedig egy újabb pályán ténykedem (igaz, a |iárom kisebb-nagyobb mértékben ötvöződik a mostaniban) akkor bízvást elmondhatom, hogy a pályaválasztásom nem sikerült Sok-sok ilyen esetről tudok, sok olyan embert ismerek, aki csak többszöri pályamódosítás után találta meg helyét, viszont sok olyat is, aki egyből a helyes pályára állt. Évről évre ismétlődő gond ez, hiszen évről évre több ezer 14 évesnek kell határoznia jövőjét illetően. Az ezrek közül az idén végző 89 duna- földvári nyolcadik osztályost látogattam meg, közülük héttel beszélgettem. — Ide megyek a földvári Magyar László Gimnáziumba. Földrajz—testnevelés szakos tanár szeretnék lenni — mondja Bocs László nagyon határozottan. Annyira határozottan, hogy a tanári pálya iránti elhivatottság szent lo- bogását látom. Ganzer Attila is a gimnáziumba megy. Műszerész szeretne lenni. — Tulajdonképpen én is az szerettem volna lenni — szól közbe Bocs Laci —, csak nem vettek föl. (Értem, így jött szóba a tanári pálya.) Papp István is gimnazista lesz ősztől. — Agronómus leszek talán. Édesapám is az. Ő is szeretné, hogy az legyek, meg édesanyám is. Tulajdonképpen még nincs végleges döntésem. A négy év alatt még lehet gondolkodni. Szabó Vilmos szakközép- iskolába megy. Dunaújvárosba. 'Géplakatos lesz. — Nagyon szeretem a gépeket. Majd meglátom, hogy hogyan megy a tanulás. Ha jól, akkor még technikumot is szeretnék végezni. Az általánosban négyes tanuló voltam. Talán ott is meg tudok kapaszkodni. Szarvas János mezőgazda- sági gépszerelőnek tanul Lengyelben, Makai József Dunaújvárosba megy a 26-os építőkhöz és szobafestő szakmát tanul, Nagy Edit pedig fonó lesz a dunaújvárosi fésűsfonóban. ök hárman nem a legjobb tanulók. Kettes, hármas eredménnyel eveznek ki az „élet tengerére”. Nekik „cáak” ilyen szakma dukál. A gyerekektől is megkérdezem, hogy szüleik az eredetileg tanult szakmában maradtak-e? Van akinél igen, van akik egyszer-kétszer „átnyergeltek” —, ahogy mondják. Vajon mi lehet az oka? Talán a pénz? — Az is — mondja Sziegl Ferenc iskolaigazgátó. — Aztán lehet az is, hogy a gyereket erős szülői „jóakarat” terelte valamilyen pályára. Ö pedig az első adódó alkalommal ott hagyja és a szívéhez közelebb állót választja. Fontos tényező a népgazdaság igényeinek változása. És még számtalan tényező lehet a családi körülményeken át egészségügyi okokig. Sajnos ilyen háttérvizsgálatokra nincs módunk. Még kevésbé van lehetőségünk nyomon kísérni a gyerek életének alakulását, bár ezekből sok hasznos ismeretet meríthetnénk. Mindenesetre azt ezek nélkül is leszögezhetem, hogy a mai gyerekeink pályaválasztása megalapozottabb, meggondol- tabb, mint öt vagy tíz évvel ezelőtt. Ma már olyan eset nem fordulhat elő, mint régebben az én praxisomban is. Az egyik nap 'nagy nehezen kinyögték a szülők, hogy legyen a gyerek villanyszerelő. Másnap aztán jöttek, hogy gondolkoztak a dolgon, inkább cukrásznak adnák a fiút. Ilyen határozatlan pályaválogatás ma már nincs. Már ötödikes korban foglalkozunk a gyerekekkel. Figyeljük érdeklődésüket és felkeltjük figyelmüket. Statisztikát nézegetünk. Az idén 89 végzőse van az iskolának. 12 fiú és 12 lány gimnáziumba megy, szakközépiskolába 11—11, szakmunkásképzőbe 30 fiú és 10 lány, gyors- és gépírónak 1 lány, két lány pedig nem tanul tovább. A kimutatásban szerepelnek az előző négy év adatai is. Azokból az látszik, hogy a gimnázium az inkább lányiskola, különösen a korábbi években, a szakmunkásképző iskolák pedig főleg a fiúk előtt kedveltebbek. A statisztikából kiderül az is. hogy az utóbbi öt évben 15 gyerek nem tanult tovább és közülük 14 volt lány. — Nem, nem fakanálszemlélet — mondja nevetve az igazgató. — Nem olyan maradiak a földváriak, illetve bizonyos vonatkozásban mégiscsak azok. Egyszerűen lehetetlenség áttörni a szemléletükben azt a falat, ami az úgymond női és férfiszakmák között áll. Kipróbálom a gyerekek között a kérdést: „Lehet-e nő villanyszerelő?” Kinevetnek. Nemcsak a lányok, a fiúk is. Az a kép alakul ki a kérdések után, hogy ahol a vasat kell megmunkálni, ahol a technikát kell szerelni, javítani az férfiszakma, ahol élelmiszer, textília van az a női munka. — Ez a helyzet — folytatja az igazgató. — Kevés, leszűkül a lányoknak a szakmaválaszték. Persze, akik. nem tanulnak tovább, nem maradnak otthon. Elmennek a DUX Ipari Szövetkezetbe, aztán a dunaújvárosi textiles gyárakba és ott betanított munkások lesznek, de volt már olyan is, aki szakmunkás lett. A statisztikából az is kiderül, hogy a földvári gyerekek többsége a megyén kívül tanul, amiből az következik — a legtöbb esetben, hogy a megyén kívül is helyezkedik majd el. Különösen szembetűnő ez a szakmunkások esetében — és egyben rossz is hiszen a megyének e fontos munkaerőből nincs elegendő utánpótlása, öt év alatt a földvári iskolából 266-an mentek szakmunkásképző iskolába. Közülük 186, megyén kívüli intézménybe. — Óriási elszívó hatása van Dunaújvárosnak — mondja Sziegl Ferenc. — Az ipara jó lehetőségekkel fogadja a gyerekeinket, arról nem is beszélve, hogy közelebb van mint Szekszárd. Dunaföld- várról Szekszárdra bejárni nem leányálom. Ennek ellenére mindent megpróbálunk, hogy a gyerekeket a megyénkbe irányítsuk, de széllel szembe zongorázni... Duna- földvárnak speciális a helyzete, de más itt sem érvényesül, mint az élet, életünk törvényei. Czakó Tanár leszek, műszerész leszek, szobafestő leszek
