Tolna Megyei Népújság, 1979. június (29. évfolyam, 126-151. szám)

1979-06-26 / 147. szám

rtÉPÜJSÁG 1979. június 26. Moziban Történelem a filmszalagon Kovács András nem először nyúlt a történelemhez, ami­kor megalkotta új filmjét az Októberi vasárnapot. A ma már filmtörténeti mérföldkő­vé vált Hideg napoktól a legutóbbi Ménesgazda című film mindig a nagy történel­mi pillanatok és az emberek kapcsolatát vizsgálja a ren­dező. Uj filmje a Horthy nevé­vel fémjelzett kor végnap­jait, utolsó perceit mutatja be. Horthy sikertelen kiug­rási kísérlete eleve kudarcra volt ítélte, hiszen amatőr módon, szinte a németek sze­me láttára próbálták végre­hajtani. Az ország további életére bélyegét rányomó sorsfordító októberi napokról már sokan, sokat írtak. Ko­vács András filmje sem tu­dott újat mondani. Az értékét talán mégis az adja, hogy filmes eszközeivel hitelesen tudta bemutatni a ma már történelmi alakok kisszerű palotaforradalmát, tehetetlen­ségét. A kiugrási kísérlet fő­szereplői nem az ország jobb jövőjét akarták biztosítani, hanem a rendszert, önmagu­kat átmenteni. Ezért a huza­vona, ezért akarták még ak­kor is az angolok előtt leten­ni a fegyvert, amikor a szov­jet csapatok már az ország területére léptek. Valami tévesen értelme­zett tiszti becsületből az utol­só percekig ragaszkodnak es­küjükhöz, bíznak a németek lovagiasságában. Jól jeleníti meg a film a hadsereg szel­lemét. Hitelesek a dorbézoló, nagy szavakat dobáló, ugyan­akkor tehetetlen és kisszerű katonatisztek alakjai. „A tét nem is az ő személyes sor­suk volt, nem is az uralkodó osztályoké, hanem a magyar millióké, nekik ártottak leg­többet. Mit sem változtat ezen, hogy közben a maguk sorsát is menthetetlenül el­rontották” — nyilatkozta a film szereplőiről Kovács András. A történet cselekménye, az utolsó napok drámai pillana­tai, Horthy fiának elrablása. Szálasi hatalomátvétele, a vár ostroma, a lövöldözések mind kínálták a lehetőséget, hogy izgalmas filmet készítsen Ko­vács András. A rendező még­is visszafogott, szinte unal­mas lassúsággal pergő cse­lekményt diktált. Puritán egyszerűséget erőltetett a ké­pi és szövegbeli megfogalma­zásra egyaránt. Ezt a szürke tónust egy olyan szerelem­mel igyekezett feloldani, ami­re a történelemben semmi bizonyíték, következésképpen a filmben semmi szükség sincs. Csalódva távozik épp ezért az, aki a rendező nevét „már­kának” tekintve, Kovács Andrástól megszokott magas színvonalú alkotást várva ült be a nézőtérre. Mert az Ok­tóberi vasárnapot biztos nem fogják a rendező legjobb filmjei között emlegetni. TAMÁSI JÁNOS Következő heti filmjegyzetünket az Egy hatás alatt álló nő című amerikai filmről írjuk Színház! estók A József Attila Színház vendégszereplése Nagytakarítás Kedves vendégeket köszönthetett a múlt héten megyénk színházszerető közönsége. A szekszárdi és a paksi művelődési köz­pontban vendégszerepeit a József Attila Színház. Szekszárdon a Nagytakarítást és a Weekend a tengerparton című darabokat játszották, Pakson két előadásban a Nagy- takarítást. A színház igazgatósága ezekkel a sza­vakkal ajánlotta Csurka István drámáját a közönség figyelmébe: „Nem véletlen az sem, hogy a vendégjátékra éppen Csurka István szatirikus játékát választottuk. A Nagytakarítás ugyanis, egyrészt az utóbbi évek legsikeresebb produkciója (eddig a színház több mint százszor játszotta), más­részt közérdeklődésre tarthat számot itt. Önöknél is, hiszen mindennapjaink legége­tőbb ellentmondásáról: az emberi kétszínű­ségről, a megalkuvásról szól. A darab per­sze nemcsak a magán- és a társadalmi er­kölcs szatírája, sokkal inkább egy szabá­lyos szerelminégyszög-történet, amely ki­tűnő alapul szolgál az írónak, hogy szerep­lői a maguk csupasz meztelenségében tá­ruljanak fel előttünk.” A Nagytakarítás valóban arról tesz bi­zonyságot, hogy Csurka István rajta tartja kezét a világ érverésén, kevésbé hangzato­sán fogalmazva: jól tudja, mi az, ami ko­runk hétköznapjaiban a társadalmi prob­léma rangjára emelkedik. Mert zaklatot- tabb, társadalmi változásokat érlelő-szülő időkben legfeljebb vígjáték kerekedne a Nagytakarítás alapötletéből, amiből Csur­ka most szatirikus játékot ír. A közönség pedig érzékenyen reagál a kérdésekre, amelyek a színpadi játék so­rán megfogalmazódnak. Mi az őszinteség határa magánéletben és közszereplésben, miért osztunk szerepeket magunkra és másokra, ahelyett, hogy őszintén felmutat­nánk akár pőreségünket is? Csurka állásfoglalása rezignált. Darab­jában kiderül, hogy az is kéterkölcsű, aki szentül hiszi, csak egy énje van, és a Nagy- takarítás hősei végül mindannyian beletö­rődnek sorsukba. A férfiak, akik könnye­dén veszik a szerelmi árulásokat, és az asszonyok, akik a maguk eltérő módján, de szeretnének szebben élni... A József Attila Színház színpadán ma­gabiztosan mozognak — a stilizált és elég komor díszletek között — a neves színmű­vészek: Szemes Mari, Voith Ági, Fülöp Zsigmond, Bodrogi Gyula, Horváth Gyula, Örkényi Éva és mások. Könnyedén alakít­ják szerepeiket, amelyekhez hasonlóakat mindannyian igen sokszor játszottak már. Személyiségük varázsa képes elfeledtetni a nézőkben a nyilvánvaló szereposztásbeli nagyvonalúságot, amikor a harminc körü­li alakokat ötven körüli művészekkel ját­szat a rendező. Bár közismert, hogy a jó színész minden bőrbe bele tud bújni, és erre a József Attila Színház művészei is képesek voltak — mégis kifogásolható ez a rendezői húzás. Hiszen ugyanazok a prob­lémák másként esnek latba harminc, más­ként ötvenéves emberek életében, főleg, ha szerelemről van szó. VIRÁG F. E. Weekend a tengerparton Tel ház és indokolt siker fogadta a Jó­zsef Attila Színház előadását, amely való­ban jó mulatságot jelentett. A Harold Brooke—Ray Bannerman szerzőpáros mindent megtanult, ami megtanulható a francia vígjátékból, fáradhatatlanul hal­moz ötletet ötletre, s a hatás nem is marad el, csak épp a képtelen alaphelyzetet kell elfogadnunk. Ä szerepcsere nem új fogás, Shakespeare éppúgy élt vele, mint Mo- liere, s jóval előttünk Plautus, ami termé­szetesen egyáltalán nem jelenti azt, hogy az amerikai szerzőpáros műve akár csak nyomukba is léphetne. Derék iparosmunka ez a weekend, így angolosan írva, lévén így előkelőbb. Ha tehát a férj helyett be­iktatunk egy másik férfit, a feleség helyett, egy idegen nőt, semmi kétség, kész a víg­játéki helyzet, csak épp logikát nem kell keresni benne, ugyanis az égvilágon semmi nem indokolja a csereberét. De ha egyszer így van, s a néző beült az amerikai szerzők kocsijába, minden megy magától, a dara­bot pedig, akár tanítani is lehetne: íme, így kell vígjátékot csinálni, így lehet min­den elképzelhető lehetőséget kiaknázni. Aki persze holmi társadalombírálatot is szeretne belemagyarázni, az amerikai élet­forma kifigurázását, az alaposan melléfog, mert kérem, a francia vígjáték eme két jó tanítványa nem is akar ábrázolni, egy­szerűen annak örül, hogy mindent a feje tetejére fordíthat. De miért is kellene min­dent rettentő komolyan venni? Eléged­jünk meg azzal, hogy a „Weekend” — így angolosan — jó mulatság, a közönség pe­dig hálás, hogy szívből kacaghat, azt pedig nem is firtatja, hogy az elmésen kibontott komikus helyzeteknek mennyi köze van a valósághoz. A József Attila Színház előadása mind­végig jól szolgálja a harsány komédiát, Benedek Árpád rendezése nem erőltet a darabra semmi tőle idegen mondanivalót, azt aknázza ki, ami benne van, s ez a titka sikerének is. A szereplők sem akarnak mást, csak komédiázni, s Voith Ági, Fülöp Zsigmond, Horváth Gyula, Pálos Zsuzsa, Ujréti László, Bordán Irén, s Káló Flórián szívvel-lélekkel komédiázik, mert tudja, hogy a közönség ebben az esetben nem kíváncsi az erkölcsi tanulságra, ami egyéb­ként nincs is a darabban. Az időjárás mostanában alaposan pró­bára teszi- tűrőképességünket. A hőséget eső, őszies hűvösség váltotta fel, érthető, ha az emberek a kelleténél idegesebbek. A „Weekend” képtelen helyzeteivel, gond­űző jókedvével megkönnyíti, hogy alkal­mazkodjunk az időjárás szeszélyéhez. Ez pedig akkor sem lebecsülendő, ha tudjuk, hogy a darab csak alkalmi szórakozás, de jó szórakozás, amiben persze része van a József Attila Színház harsogó előadásának is. CSÁNYI L. Rádió Lapszemle Rózsa György kollégám hangját sűrűn hallom, pedig már évek óta nem dolgozik szerkesztőségünkben. Márvá- nyi Péterét nem kevésbé, akit egyébként soha életem­ben nem láttam. Mindketten igyekeznek eligazítani abban a lapözönben, amelyben való eligazodásról már rég le­mondtam. Ezt a rádió reggeli lapszemléje során teszik, ami­ből annak kell következnie, hogy még nálam is korábban kelő emberek, aki pedig együtt ébredek a Nappal. Ami a lapözönt illeti: szer­kesztőségünkben naponta hozzáférhetnék az országos lapokhoz, a 18 megyeihez, a néhány városihoz, ezenkívül a hetilapok zöméhez, néhány külföldihez és ekkor még a szaklapokat és folyóiratokat nem is említettem. Nemhogy ezek, de még kevesebb között se tud eligazodni az olvasó. Éppen ezért jó és üdvös az, hogy a rádió legalább a köz­ponti lapok érdekesebb írá­saira felhívja a figyelmet. Az „érdekes” kissé tág fo­galom. Ami nekem az, még mást hidegen hagyhat. Sem­milyen összebeszélés nincs köztünk, mégsem tudom csak a szerencsés véletlenek össze­játszásának tartani, hogy szinte rendszeresen olyan cikkekről szerzek tudomást jóvoltukból, melyek valóban érdekelnek. A legutóbbi szombaton például egy szom­bathelyi és egy kőszegi lakás­üzérről, vagy Virág F. Évá­nak a Magyar Hírlapban megjelent, dunaszentgyörgyi vonatkozású írásáról, amely­nem témájával egyébként la­punkban is foglalkoztunk már. Az az érdekes, hogy nemcsak én alakítottam ki magamban ilyen véleményt, hanem — egy röp-közvéle- mény-kutatás tanúbizonysága szerint — közelebbi-távolabbi ismerőseim meglehetősen tág köre is. A lapszemle jó és hasznos.-s. -n. Tóvónapló Léda nélkül Hiába vártuk Lédát péntek este. Nem jött, nem is bukkanhatott föl az igazi Léda, a valódi művészet ihle- tője egy sarkaiból kifordult, embertelen világban. Ott, ahol hazug képmutatás festi cifrára az értéktelen lim­lomot, ott bizony meghal, áruvá süllyed a művészet. Miroslav Krleza „Léda” című darabjának nincs egyetlen boldog szereplője sem. Vergődő bábuk csupán, akik abban különböznek egymástól, hogy mekkora és mennyire csillogó terük van a vergődésre. Részigazsá­gaik összege nem más, mint a társadalmi igazságtalan­ság. Miroslav Krleza századunk húszas éveinek végén raj­zolta meg realista módon a széthullott Osztrák-Magyar Monarchia Horvátországának figuráit. Mégis valahogy időtlenek ezek az alakok, s könnyedén lépik át az or­szághatárokat. Hiszen például az úrhatnámságot, a cím­kórságot már egy bizonyos Moliere nevű színész is ki­gúnyolta. Vagy lássuk a „Léda” kulcsfiguráját, a lecsú­szott diplomatát! Ki ez a különös férfi, aki Darvas Iván játéka révén, feltehetően megmarad a nézők emlékezetében? Ördögien okos Mefisztó? Itt-ott már-már emberségre, jóságra hajló Lucifer? Az értelem rideg és cinikus Iván Karamazovja? Netán a másik Dosztojevszkij-hőssel, a felsőbbrendűség megszállottjával, Raszkolnyikovval tart rokonságot? Annyi bizonyos, hogy ő ítélkezik látszat­életek és erkölcsi halottak fölött. Nem kevésbé érdekes szereplő a megalázott festőfe­leség, Klára, aki a tévéjátékban Szemes Mari által öl­tött testet. Ö Csehov szállni nem tudó sirálya, sze­gény, megsebzett, kiszolgáltatott sirály. Remek tévéjáték lehetett volna a „Lédából”. Nem az a baj, hogy nem láthattuk a farsangi éjszaka bálter­mét, nem szólt a zene kivilágos-kivirradtig, nem tom­bolt a fékevesztett úri-muri. A tévéjáték hibája sokkal inkább az, hogy a párbeszédek nem izzottak végig azo­nos hőfokon. Sőt. A sziporkák között hosszan terjengett az unalom, Dömölky János nem fogta feszes tempójúra a rendezést, sokáig húzódott a darab. Pedig Krlezának és Dömölkynek kevesebb bizonyítás alapján is elhin­nénk, hogy Léda nélkül — igazi művészet és emberség nélkül — nehéz élni. KOVÄCS MÁRIA Fiatalok órája Párhuzamosan futó filmkockák. Az egyiken a KEK- döntő néhány jelenete, a másikon a Szovjetunió—Ma­gyarország EB-selejtező néhány részlete. Az előbbi a labdarúgás magasiskolája, ki nem hagyott helyzetekkel, az utóbbi... Nos az utóbbi esetben van még mit tenni a nemzetközi színvonalig. Félreértés ne essék, nem a ma­gyar labdarúgás kritizálásába akarok kezdeni. Végzik azt helyettem mások, csodálom is őket buzgalmukért, kitartásukért, ami egyszer minden bizonnyal gyümöl­csöt érlel majd. A buzgalom, kitartás alapvető feltétele a sikernek az élet minden területén. A Fiatalok órája című tévé­adás megszólaltatott élsportolói is ezt summázták, ami­kor a műsor szerkesztői az ő példájuk alapján az él- sportolóság nyomába eredtek. Közel kétszázan vannak az élvonalban, tudtuk meg •az OTSH elnökhelyettesétől, aki azt a nyílt titkot is elárulta róluk a nézőknek, hogy átlag feletti életszínvonalat élveznek. Persze nem is irigyli tőlük senki, ha keményen megdolgoznak érte. Csak akkor berzenkedünk, ha valaki érdemtelenül kap anyagi előnyöket, s itt furcsa módon, megint a labda­rúgókat emlegették a megkérdezettek. No persze a mű­sor sem a focistákat akarta bántani. Azt igyekeztek körüljárni, vajon vonzó-e a fiatalok számára az él- sportolóság. A vélemények megoszlottak, de azért van­nak áldozatkész fiatalok, S vannak eredmények is. A műsorban nyilatkozó Guczoghy György tornász Európa- bajnokunk ezt példázza, vagy az FTC ifjúsági labdarú­gócsapata, s nyilván lehetne még példákat hozni. A fia­talokból a lelkesedés sem hiányzik, ami nélkül aligha lehetnének eredmények. A különös csupán az, fogal­mazta kérdéssé az egyik résztvevő, hogy egyes sport­ágakban — nem akarok ismétlésekbe bocsátkozni — felnőtté érve eltűnik a lelkesedés. S ez — tette hozzá a műsorvezető —, ez a szürkévé válás az élet más terü­letein is jelentkezik. S a műsor ezzel kimondottan is túllépett a sport keretein. Kár, hogy az okok nyomába nem eredtek még a sport, akarom mondani a labdarú­gás területén sem. Mert vannak olyan helyzetek, amikor a jó példa önmagában kevés. Az okok feltárására van szük­ség, hogy a következő lépéseket megtegyük. Különösen akkor, amikor a kényelmes szürkeséget egyre kevésbé engedhetjük meg magunknak. MAJOROS ISTVÁN Gy. Szabó Béla tárlata Szekszárdon A Kolozsváron élő Gy. Szabó Béla világszerte neves festőmű­vész: Források — folyók, tavak — tengerek című tárlata nyílt va­sárnap a szekszárdi Babits Mi­hály Megyei Művelődési Köz­pontban. Fábián Gyula, az Országos Víz­ügyi Múzeum igazgatója nyitotta meg a szép kiállítást, amelyet Tompa László előadóművész ní­vós irodalmi műsora is emléke­zetessé tett. A július 15-ig látható kiállításon a gyulafehérvári születésű — ezért a Gy. előnevet viselő — Szabó Béla félévszázados művé­szi munkásságát felvillantó, s Magyarországon alkotott, hetven­nél több képét: az embereket és a természet szépségeit megjele­nítő színes pasztelljeit és fekete­fehér fametszeteit mutatják be. (B. L.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom