Tolna Megyei Népújság, 1979. június (29. évfolyam, 126-151. szám)
1979-06-26 / 147. szám
rtÉPÜJSÁG 1979. június 26. Moziban Történelem a filmszalagon Kovács András nem először nyúlt a történelemhez, amikor megalkotta új filmjét az Októberi vasárnapot. A ma már filmtörténeti mérföldkővé vált Hideg napoktól a legutóbbi Ménesgazda című film mindig a nagy történelmi pillanatok és az emberek kapcsolatát vizsgálja a rendező. Uj filmje a Horthy nevével fémjelzett kor végnapjait, utolsó perceit mutatja be. Horthy sikertelen kiugrási kísérlete eleve kudarcra volt ítélte, hiszen amatőr módon, szinte a németek szeme láttára próbálták végrehajtani. Az ország további életére bélyegét rányomó sorsfordító októberi napokról már sokan, sokat írtak. Kovács András filmje sem tudott újat mondani. Az értékét talán mégis az adja, hogy filmes eszközeivel hitelesen tudta bemutatni a ma már történelmi alakok kisszerű palotaforradalmát, tehetetlenségét. A kiugrási kísérlet főszereplői nem az ország jobb jövőjét akarták biztosítani, hanem a rendszert, önmagukat átmenteni. Ezért a huzavona, ezért akarták még akkor is az angolok előtt letenni a fegyvert, amikor a szovjet csapatok már az ország területére léptek. Valami tévesen értelmezett tiszti becsületből az utolsó percekig ragaszkodnak esküjükhöz, bíznak a németek lovagiasságában. Jól jeleníti meg a film a hadsereg szellemét. Hitelesek a dorbézoló, nagy szavakat dobáló, ugyanakkor tehetetlen és kisszerű katonatisztek alakjai. „A tét nem is az ő személyes sorsuk volt, nem is az uralkodó osztályoké, hanem a magyar millióké, nekik ártottak legtöbbet. Mit sem változtat ezen, hogy közben a maguk sorsát is menthetetlenül elrontották” — nyilatkozta a film szereplőiről Kovács András. A történet cselekménye, az utolsó napok drámai pillanatai, Horthy fiának elrablása. Szálasi hatalomátvétele, a vár ostroma, a lövöldözések mind kínálták a lehetőséget, hogy izgalmas filmet készítsen Kovács András. A rendező mégis visszafogott, szinte unalmas lassúsággal pergő cselekményt diktált. Puritán egyszerűséget erőltetett a képi és szövegbeli megfogalmazásra egyaránt. Ezt a szürke tónust egy olyan szerelemmel igyekezett feloldani, amire a történelemben semmi bizonyíték, következésképpen a filmben semmi szükség sincs. Csalódva távozik épp ezért az, aki a rendező nevét „márkának” tekintve, Kovács Andrástól megszokott magas színvonalú alkotást várva ült be a nézőtérre. Mert az Októberi vasárnapot biztos nem fogják a rendező legjobb filmjei között emlegetni. TAMÁSI JÁNOS Következő heti filmjegyzetünket az Egy hatás alatt álló nő című amerikai filmről írjuk Színház! estók A József Attila Színház vendégszereplése Nagytakarítás Kedves vendégeket köszönthetett a múlt héten megyénk színházszerető közönsége. A szekszárdi és a paksi művelődési központban vendégszerepeit a József Attila Színház. Szekszárdon a Nagytakarítást és a Weekend a tengerparton című darabokat játszották, Pakson két előadásban a Nagy- takarítást. A színház igazgatósága ezekkel a szavakkal ajánlotta Csurka István drámáját a közönség figyelmébe: „Nem véletlen az sem, hogy a vendégjátékra éppen Csurka István szatirikus játékát választottuk. A Nagytakarítás ugyanis, egyrészt az utóbbi évek legsikeresebb produkciója (eddig a színház több mint százszor játszotta), másrészt közérdeklődésre tarthat számot itt. Önöknél is, hiszen mindennapjaink legégetőbb ellentmondásáról: az emberi kétszínűségről, a megalkuvásról szól. A darab persze nemcsak a magán- és a társadalmi erkölcs szatírája, sokkal inkább egy szabályos szerelminégyszög-történet, amely kitűnő alapul szolgál az írónak, hogy szereplői a maguk csupasz meztelenségében táruljanak fel előttünk.” A Nagytakarítás valóban arról tesz bizonyságot, hogy Csurka István rajta tartja kezét a világ érverésén, kevésbé hangzatosán fogalmazva: jól tudja, mi az, ami korunk hétköznapjaiban a társadalmi probléma rangjára emelkedik. Mert zaklatot- tabb, társadalmi változásokat érlelő-szülő időkben legfeljebb vígjáték kerekedne a Nagytakarítás alapötletéből, amiből Csurka most szatirikus játékot ír. A közönség pedig érzékenyen reagál a kérdésekre, amelyek a színpadi játék során megfogalmazódnak. Mi az őszinteség határa magánéletben és közszereplésben, miért osztunk szerepeket magunkra és másokra, ahelyett, hogy őszintén felmutatnánk akár pőreségünket is? Csurka állásfoglalása rezignált. Darabjában kiderül, hogy az is kéterkölcsű, aki szentül hiszi, csak egy énje van, és a Nagy- takarítás hősei végül mindannyian beletörődnek sorsukba. A férfiak, akik könnyedén veszik a szerelmi árulásokat, és az asszonyok, akik a maguk eltérő módján, de szeretnének szebben élni... A József Attila Színház színpadán magabiztosan mozognak — a stilizált és elég komor díszletek között — a neves színművészek: Szemes Mari, Voith Ági, Fülöp Zsigmond, Bodrogi Gyula, Horváth Gyula, Örkényi Éva és mások. Könnyedén alakítják szerepeiket, amelyekhez hasonlóakat mindannyian igen sokszor játszottak már. Személyiségük varázsa képes elfeledtetni a nézőkben a nyilvánvaló szereposztásbeli nagyvonalúságot, amikor a harminc körüli alakokat ötven körüli művészekkel játszat a rendező. Bár közismert, hogy a jó színész minden bőrbe bele tud bújni, és erre a József Attila Színház művészei is képesek voltak — mégis kifogásolható ez a rendezői húzás. Hiszen ugyanazok a problémák másként esnek latba harminc, másként ötvenéves emberek életében, főleg, ha szerelemről van szó. VIRÁG F. E. Weekend a tengerparton Tel ház és indokolt siker fogadta a József Attila Színház előadását, amely valóban jó mulatságot jelentett. A Harold Brooke—Ray Bannerman szerzőpáros mindent megtanult, ami megtanulható a francia vígjátékból, fáradhatatlanul halmoz ötletet ötletre, s a hatás nem is marad el, csak épp a képtelen alaphelyzetet kell elfogadnunk. Ä szerepcsere nem új fogás, Shakespeare éppúgy élt vele, mint Mo- liere, s jóval előttünk Plautus, ami természetesen egyáltalán nem jelenti azt, hogy az amerikai szerzőpáros műve akár csak nyomukba is léphetne. Derék iparosmunka ez a weekend, így angolosan írva, lévén így előkelőbb. Ha tehát a férj helyett beiktatunk egy másik férfit, a feleség helyett, egy idegen nőt, semmi kétség, kész a vígjátéki helyzet, csak épp logikát nem kell keresni benne, ugyanis az égvilágon semmi nem indokolja a csereberét. De ha egyszer így van, s a néző beült az amerikai szerzők kocsijába, minden megy magától, a darabot pedig, akár tanítani is lehetne: íme, így kell vígjátékot csinálni, így lehet minden elképzelhető lehetőséget kiaknázni. Aki persze holmi társadalombírálatot is szeretne belemagyarázni, az amerikai életforma kifigurázását, az alaposan melléfog, mert kérem, a francia vígjáték eme két jó tanítványa nem is akar ábrázolni, egyszerűen annak örül, hogy mindent a feje tetejére fordíthat. De miért is kellene mindent rettentő komolyan venni? Elégedjünk meg azzal, hogy a „Weekend” — így angolosan — jó mulatság, a közönség pedig hálás, hogy szívből kacaghat, azt pedig nem is firtatja, hogy az elmésen kibontott komikus helyzeteknek mennyi köze van a valósághoz. A József Attila Színház előadása mindvégig jól szolgálja a harsány komédiát, Benedek Árpád rendezése nem erőltet a darabra semmi tőle idegen mondanivalót, azt aknázza ki, ami benne van, s ez a titka sikerének is. A szereplők sem akarnak mást, csak komédiázni, s Voith Ági, Fülöp Zsigmond, Horváth Gyula, Pálos Zsuzsa, Ujréti László, Bordán Irén, s Káló Flórián szívvel-lélekkel komédiázik, mert tudja, hogy a közönség ebben az esetben nem kíváncsi az erkölcsi tanulságra, ami egyébként nincs is a darabban. Az időjárás mostanában alaposan próbára teszi- tűrőképességünket. A hőséget eső, őszies hűvösség váltotta fel, érthető, ha az emberek a kelleténél idegesebbek. A „Weekend” képtelen helyzeteivel, gondűző jókedvével megkönnyíti, hogy alkalmazkodjunk az időjárás szeszélyéhez. Ez pedig akkor sem lebecsülendő, ha tudjuk, hogy a darab csak alkalmi szórakozás, de jó szórakozás, amiben persze része van a József Attila Színház harsogó előadásának is. CSÁNYI L. Rádió Lapszemle Rózsa György kollégám hangját sűrűn hallom, pedig már évek óta nem dolgozik szerkesztőségünkben. Márvá- nyi Péterét nem kevésbé, akit egyébként soha életemben nem láttam. Mindketten igyekeznek eligazítani abban a lapözönben, amelyben való eligazodásról már rég lemondtam. Ezt a rádió reggeli lapszemléje során teszik, amiből annak kell következnie, hogy még nálam is korábban kelő emberek, aki pedig együtt ébredek a Nappal. Ami a lapözönt illeti: szerkesztőségünkben naponta hozzáférhetnék az országos lapokhoz, a 18 megyeihez, a néhány városihoz, ezenkívül a hetilapok zöméhez, néhány külföldihez és ekkor még a szaklapokat és folyóiratokat nem is említettem. Nemhogy ezek, de még kevesebb között se tud eligazodni az olvasó. Éppen ezért jó és üdvös az, hogy a rádió legalább a központi lapok érdekesebb írásaira felhívja a figyelmet. Az „érdekes” kissé tág fogalom. Ami nekem az, még mást hidegen hagyhat. Semmilyen összebeszélés nincs köztünk, mégsem tudom csak a szerencsés véletlenek összejátszásának tartani, hogy szinte rendszeresen olyan cikkekről szerzek tudomást jóvoltukból, melyek valóban érdekelnek. A legutóbbi szombaton például egy szombathelyi és egy kőszegi lakásüzérről, vagy Virág F. Évának a Magyar Hírlapban megjelent, dunaszentgyörgyi vonatkozású írásáról, amelynem témájával egyébként lapunkban is foglalkoztunk már. Az az érdekes, hogy nemcsak én alakítottam ki magamban ilyen véleményt, hanem — egy röp-közvéle- mény-kutatás tanúbizonysága szerint — közelebbi-távolabbi ismerőseim meglehetősen tág köre is. A lapszemle jó és hasznos.-s. -n. Tóvónapló Léda nélkül Hiába vártuk Lédát péntek este. Nem jött, nem is bukkanhatott föl az igazi Léda, a valódi művészet ihle- tője egy sarkaiból kifordult, embertelen világban. Ott, ahol hazug képmutatás festi cifrára az értéktelen limlomot, ott bizony meghal, áruvá süllyed a művészet. Miroslav Krleza „Léda” című darabjának nincs egyetlen boldog szereplője sem. Vergődő bábuk csupán, akik abban különböznek egymástól, hogy mekkora és mennyire csillogó terük van a vergődésre. Részigazságaik összege nem más, mint a társadalmi igazságtalanság. Miroslav Krleza századunk húszas éveinek végén rajzolta meg realista módon a széthullott Osztrák-Magyar Monarchia Horvátországának figuráit. Mégis valahogy időtlenek ezek az alakok, s könnyedén lépik át az országhatárokat. Hiszen például az úrhatnámságot, a címkórságot már egy bizonyos Moliere nevű színész is kigúnyolta. Vagy lássuk a „Léda” kulcsfiguráját, a lecsúszott diplomatát! Ki ez a különös férfi, aki Darvas Iván játéka révén, feltehetően megmarad a nézők emlékezetében? Ördögien okos Mefisztó? Itt-ott már-már emberségre, jóságra hajló Lucifer? Az értelem rideg és cinikus Iván Karamazovja? Netán a másik Dosztojevszkij-hőssel, a felsőbbrendűség megszállottjával, Raszkolnyikovval tart rokonságot? Annyi bizonyos, hogy ő ítélkezik látszatéletek és erkölcsi halottak fölött. Nem kevésbé érdekes szereplő a megalázott festőfeleség, Klára, aki a tévéjátékban Szemes Mari által öltött testet. Ö Csehov szállni nem tudó sirálya, szegény, megsebzett, kiszolgáltatott sirály. Remek tévéjáték lehetett volna a „Lédából”. Nem az a baj, hogy nem láthattuk a farsangi éjszaka báltermét, nem szólt a zene kivilágos-kivirradtig, nem tombolt a fékevesztett úri-muri. A tévéjáték hibája sokkal inkább az, hogy a párbeszédek nem izzottak végig azonos hőfokon. Sőt. A sziporkák között hosszan terjengett az unalom, Dömölky János nem fogta feszes tempójúra a rendezést, sokáig húzódott a darab. Pedig Krlezának és Dömölkynek kevesebb bizonyítás alapján is elhinnénk, hogy Léda nélkül — igazi művészet és emberség nélkül — nehéz élni. KOVÄCS MÁRIA Fiatalok órája Párhuzamosan futó filmkockák. Az egyiken a KEK- döntő néhány jelenete, a másikon a Szovjetunió—Magyarország EB-selejtező néhány részlete. Az előbbi a labdarúgás magasiskolája, ki nem hagyott helyzetekkel, az utóbbi... Nos az utóbbi esetben van még mit tenni a nemzetközi színvonalig. Félreértés ne essék, nem a magyar labdarúgás kritizálásába akarok kezdeni. Végzik azt helyettem mások, csodálom is őket buzgalmukért, kitartásukért, ami egyszer minden bizonnyal gyümölcsöt érlel majd. A buzgalom, kitartás alapvető feltétele a sikernek az élet minden területén. A Fiatalok órája című tévéadás megszólaltatott élsportolói is ezt summázták, amikor a műsor szerkesztői az ő példájuk alapján az él- sportolóság nyomába eredtek. Közel kétszázan vannak az élvonalban, tudtuk meg •az OTSH elnökhelyettesétől, aki azt a nyílt titkot is elárulta róluk a nézőknek, hogy átlag feletti életszínvonalat élveznek. Persze nem is irigyli tőlük senki, ha keményen megdolgoznak érte. Csak akkor berzenkedünk, ha valaki érdemtelenül kap anyagi előnyöket, s itt furcsa módon, megint a labdarúgókat emlegették a megkérdezettek. No persze a műsor sem a focistákat akarta bántani. Azt igyekeztek körüljárni, vajon vonzó-e a fiatalok számára az él- sportolóság. A vélemények megoszlottak, de azért vannak áldozatkész fiatalok, S vannak eredmények is. A műsorban nyilatkozó Guczoghy György tornász Európa- bajnokunk ezt példázza, vagy az FTC ifjúsági labdarúgócsapata, s nyilván lehetne még példákat hozni. A fiatalokból a lelkesedés sem hiányzik, ami nélkül aligha lehetnének eredmények. A különös csupán az, fogalmazta kérdéssé az egyik résztvevő, hogy egyes sportágakban — nem akarok ismétlésekbe bocsátkozni — felnőtté érve eltűnik a lelkesedés. S ez — tette hozzá a műsorvezető —, ez a szürkévé válás az élet más területein is jelentkezik. S a műsor ezzel kimondottan is túllépett a sport keretein. Kár, hogy az okok nyomába nem eredtek még a sport, akarom mondani a labdarúgás területén sem. Mert vannak olyan helyzetek, amikor a jó példa önmagában kevés. Az okok feltárására van szükség, hogy a következő lépéseket megtegyük. Különösen akkor, amikor a kényelmes szürkeséget egyre kevésbé engedhetjük meg magunknak. MAJOROS ISTVÁN Gy. Szabó Béla tárlata Szekszárdon A Kolozsváron élő Gy. Szabó Béla világszerte neves festőművész: Források — folyók, tavak — tengerek című tárlata nyílt vasárnap a szekszárdi Babits Mihály Megyei Művelődési Központban. Fábián Gyula, az Országos Vízügyi Múzeum igazgatója nyitotta meg a szép kiállítást, amelyet Tompa László előadóművész nívós irodalmi műsora is emlékezetessé tett. A július 15-ig látható kiállításon a gyulafehérvári születésű — ezért a Gy. előnevet viselő — Szabó Béla félévszázados művészi munkásságát felvillantó, s Magyarországon alkotott, hetvennél több képét: az embereket és a természet szépségeit megjelenítő színes pasztelljeit és feketefehér fametszeteit mutatják be. (B. L.)
