Tolna Megyei Népújság, 1979. június (29. évfolyam, 126-151. szám)
1979-06-24 / 146. szám
lO^ÉPÜJSÁG 1979. június 24. KERÉK IMRE: Két dal 1. Madár voltam kő leszek föld mélyébe rejtezek csíllagtalan éj ölel időtlen csönd ringat el világ súlya vállamon révedezve hallgatom nyújtózó gyökér neszét föltörő fű énekéi virág ül tenyeremen fénymagasra emelem 2. Almafa almafa százezer csillaga hallgat az éjszaka a csöndre nincs szava Hull az ég harmata almafa almafa százezer csillaga titkokat vallana ZELK ZOLTÁN: Gazdagabbnál gazdagabban Van-e multimilliárdos, kinek annyi a kötvénye, mint amennyi zöld bankója ennek a nyúlánk nyírfának? V De ha majd az őszi tőzsdén ama sárga zuhanásban oda minden vagyona? Ha bankóit üzér szelek orgazda tócsáknak hordják, ha rejtik hólébe. sárba, ha sikkanó jég alá? Ne féltsétek! Fehér fővel áll a tájban, hiszen tudja: ha messzi is, úton a perc, amit csak a fák ismernek, mi egyetlen kulcsforgással kinccsel rakott, láthatatlan kazettáikat kinyitja! Corey Ford : Öregszünk, ö Úgy tűnik nekem, hogy manapság meredekebb lépcsőházakat építenek, mint régebben. Vagy a fokok magasabbak, vagy több van belőlük, vagy mit tudom én. És észrevettem, hogy nemigen tudom kettesével venni a lépcsőket, örülök, ha egyesével feljutok. Egy másik dolog, amit ész-' revettem a minap, hogy milyen apró betűvel nyomják az újságokat. Valahogy egyre távolabb és távolabb kerülnek a lapok, ahogy tartom őket a kezemben, szabályosan hunyorítanom kell, hogy valamit is lássak. A minap két lépést ki kellett hátrálnom a telefonfülkéből, hogy elolvassam a készüléken lévő felírást. Nyilvánvalóan nevetséges gondolat, hogy egy magamkorú embernek szemüvegre lenne szüksége, másképp viszont csak úgy szerezhetek tudomást a világ dolgairól, ha valaki felolvas nekem, de az sem jó, mert az emberek manapság olyan halk hangon beszélnek, nem is igen hallom. És minden távolabb van, mint azelőtt. A metró- állomás most kétszer olyan messzire van a lakásomtól, mint volt, és közben odaraktak egy jókora kis dombot is A szerelvények is gyorsabban indulnak, már nem is igen- próbálok rohanni utánuk, úgysem sikerül felugranom. A menetrendben sem bízhat az ember, és a kalauzt is hiába kérdezi. Néha egy tucatszor is megkérdezem egy-egy utazás alkalmával, hogy a következő állomáson kell-e leszáll nőm, és mindannyiszor azt válaszolja, hogy nem. Hát hogy bízhat az ember egy ilyen kalauzban? Többnyire már néhány megállóval előbb veszem a cókmókomat és felteszem a kalapomat, nehogy tovább menjek a kelleténél. Néha kétszeresen is bebiztosítom magam, és egy megállóval előbb szállók le. • Sok más dolog is megváltozott mostanában. Például a borbélyok már nem adják oda nekem a kézitükröt, hogy hajnyírás után hátulról is megnézzem magam, és amikor színházba megyünk, a feleségem veszi magához a - jegyeket. A ruhaanyagok sem a régiek, mindegyik öltönyöm valahogy úgy összement, különösen a deréktájon. Ezekhez a mai cipűfű- zőkhöz pedig egyszerűen nehezebb hozzáférni! A forgóajtók is gyorsabban forognak, mint régen. Mindig el kell engednem néhány nyílást, mielőtt beugróm, és mire elég bátorságot gyűjtök ahhoz, hogy kiugorjak, már ismét kint az utcán találom magamat. A tenisszel is hasonló a helyzet, nemrégiben abbahagytam, mert ezeket a modern kislabdákat olyan nehéz felszedni a földről, amikor lehajol értük az ember. Még az időjárás is változik. Télen hidegebb van, a nyarak meg forróbbak, mint azelőtt. A hó nehezebb, amikor lapátolom, és ha kimegyek az utcára, kalocsnit kell húznom, mert az eső is nedvesebb, mint annak idején. Változnak az emberek is. Először is fiatalabbak, mint én voltam az ő korukban. Nemrég elmentem egy évfolyamtalálkozóra a hajdani egyetememre, és megdöbbentem, hogy milyen hátulgom- bolósokat vesznek fel oda manapság. Igaz viszont, hogy udvariasabbak, mint voltak az én időmben: több hallgató „uram”-nak szólított engem, s egyikük megkérdezte, hogy átsegítsen-e az úttesten. Másrészről viszont a ma- gamkorúak annyival öregebbek, mint én vagyok! A minap összefutottam egy presz- szóban a volt kollégiumi szobatársammal, George-zsal, s ő annyira megváltozott, hogy nem ismert meg engem. „Meghíztál egy kicsit, George” — mondtam neki. — Ez a modern étkezés — felelte George. — Ez sokkal jobban hizlal. — Mit szólnál még egy Martinihoz? — kérdeztem. — Észrevetted, hogy mennyivel gyengébbek manapság a Martinik? — Minden olyan más — bólogatott George. — Még az étel is, amit manapság felszolgálnak. Sokkal jobban hizlal. — Két Martinit rendeltem. — Észrevetted, hogy ezek a Martinik gyengébbek, mint azelőtt voltak? — érdeklődtem. — Nem úgy van, mint a régi szép napokban — felelte George. — Emlékszel, amikor leültünk valahova beszélgetni, és whiskyt rendeltünk, és felcsíptünk két csinos bakfist? öregem, hogy tudtak azok cicázni! A kis forróvérűek. — Te nagy tortaevő voltál, George — emlékeztettem. — Még most is eszegeted a habos fánkokat? — Nem, nagyon meghíztam — intett le George. — Ez az étel manapság sokkal jobban hizlal, mint régen. — Tudom — feleltem, — ezt már mondtad egy perccel ezelőtt. — Igazán? — csodálkozott George. — Mit szólnál egy újabb Martinihoz? — szóltam én. — Észrevettem, hogy a Martinik ma már nem olyan erősek, mint régen? — Igen — felelte George —, ezt már kétszer is mondtad az előbb! — Óh ... — szóltam én csalódottan. Ma reggel borotválkozás közben egy pillanatra megálltam, s a jó öreg George- ra gondoltam, miközben vizs- gálgattam a tükörben a képmásomat. Szerintem már a tükrökhöz sem olyan minőségű üveget használnak, mint hajdanán. Fordította: Zilahi Judit REICHELD ILONA: TASNÁD1 VARGA ÉVA Margit-napra Hajadnak fénye megtörik a mélyben, homlokodon mázsányi teher súlya Pilláid alatt sötét csillagok ígérnek Neked szép álmokat, ANYÁM! 19 hét után Nem éltél és nem haltál meg, de élsz és élni fogsz, míg élek, és azután is, és, ha este van és felnézek az égre, biztató szemed erőt ad elviselni hiányod. 133 nappal később Magam vagyok. Tekintete csillagszemednek elkísér utamon, Övó kezed végigsimítja arcomat, hangod lüktetve zakatol agyamban Szívem dobban. Hozzád szólok, ANY AM! Búcsú Elmentél. Kézenfogva az értelmetlen halál dermesztő jégkezével szó nélkül... játék Csak nap legyen, csak szél legyen, ha újra jössz majd pénteken, kék csíkokat pingál a fény tárt ablakom tükör-szemén. Csak nap legyen, csak szél legyen, ezüstből lesz a késnyelem, só és kenyér az asztalon, rigószavad úgy hallgatom. Csak nap legyen, csak szél legyen, tulipánból szőtt réteken, tücsökszekér repít oda, és annak sem lesz ostora. Badacsony Révész Napsugár rajza Ikarusz Lippai Tamás festménye Vitaute Zsilinszkajte: Csak tréfáltam Vasárnap reggelizés közben az újságot olvasva Lutkus szeme megakadt a következő közleményen: „A nők átlagéletkora már kilenc évvel túlhaladja a férfiak átlagéletkorát. Ha a férfiak sürgősen nem tesznek valamit ez ellen, ez a szakadék egyre inkább nőni fog — természetesen a nők javára.” Lutkus becsukta az újságot, félretolta a palacsintát. — Idehallgass, Ada — szólalt meg végül hosszú töprengés után —, mi lenne, ha holnaptól én magam, személyesen vinném Dajvocskát az óvodába? — Te?! — hökkent meg az asszony. — Egy órával korábban kelnél és veszélynek tennéd ki magad a trolin? És nem sajnálnád a bordáidat? — Gondolod, a bordáim... — Lutkus kihúzta a vállát. — De hát néha meg kéne egy kicsit mozgatni magam... — És azt sem hagyva, hogy a feleség magához térjen a meglepetéstől, hozzátette: — Remélem, semmi kifogásod az ellen, ha ezentúl én fogok bevásárolni. Ada lábai megroggyantak. Le kellett ülnie a kisszékre. — Ebédidőben fogsz futkosni az üzletekben? — Miért? — nevetett fel önelégülten, ravaszul a férj. — Nekem nem lehet hasznosan egyesíteni a szellemi munkát a fizikaival ? A teljesen megzavarodott feleség összefüggéstelenül motyogott valamit. — No és mit szólnál hozzá — folytatta az előadást Lutkus —, ha magamra vállalnám a lakás takarítását? Ada kezéből kiesett a törlőrongy. — Nem tudok rájönni, hova akarsz kilyukadni — szólalt meg nagy nehezen: hangja egyszerre rekedt lett. — Remélem — jelentette be Lutkus, miközben energikusan lehajolt és felemelte a rongyot —, hogy a tűzhely mellett is boldogulok majd a segítséged nélkül! — De — vetett ellent alig-alig hallhatóan a feleség — de... ez aztán igazán női munka... férfi, fakanállal... — Sőt már alig várom — szakította félbe Lutkus —, hogy eljöjjön a befőzés és a savanyítás ideje! Apropó, hol van annak az almás pirognak a receptje, amit Stefánia hozott? — Stefánia? — Ada elsápadt, egy csepp vér sem maradt az arcában. Óh, te valamit titkolsz előlem! — Titkolok? — Lutkus mindenesetre felvette az asztalról az újságot, és hanyagul a régi újságcsomó közé dugta. — Te magad mondogattad, hogy sohasem segítek. Nos hát most menj, és ne lábatlankodj itt a konyhában! — Hová... menjek? — Ada ajkai remegtek. — Ahová akarsz — hagyta rá nagylelkűen a férj. — A moziba, a könyvtárba, a bárba, a folyóra pecázni... De azt se bánom, ha elmész a sportcsarnokba — ott nemzetközi dámaverseny van ma. — Tehát kirúgsz, mint egy kutyát, menjek, amerre látok? Jobb lenne, ha egyenesen a szemembe mondanád, hogy meg akarsz szabadulni tőlem... hogy... hogy.., — Fuldokló zokogásban tört ki, arccal az ebédlőasztalra borult, szabad folyást engedve könnyeinek. Lutkus igazi férfiönuralommal megvárta, amíg elmúlik a hisztérikus roham első kitörése, amíg megszűnik a váílak görcsös rángatózása. És akkor gyorsan megszólalt: — Nohát, ne bőgj, mint egy taknyos gyerek! Nem érted a tréfát? No, csak tréfáltam, csak tréfáltam... — Csak tréfáltál?.... — emelte rá könnytől duzzadt szemeit az asszony. — Szép kis tréfa volt! Egy évet vett el az életemből! Lutkusnak elment a kedve. „Miért kínozom? — gondolta bűnbánóan. — Mit számít nekem az a kilenc év különbség. Hadd főzzön csak kedvére...” És kettőzött étvággyal látott neki a palacsintának. Fordította: Juhász László
