Tolna Megyei Népújság, 1979. június (29. évfolyam, 126-151. szám)
1979-06-17 / 140. szám
1979. június 17. í TOLNA \ = 6 NÉPÚJSÁG — Nem tudom, hányán ismerik dr. Bársony Róbertét, tízezren, százezren, de az bizonyos, hogy akik ismerik, tanárukat, mesterüket, barátjukat tisztelik benne. Én is immáron több, mint két évtizede ... — A diákok szívesen adnak tanáruknak valami csúfnevet, néha egész kegyetlenül hangzót. Nekem sose volt csúfnevem, már fiatal tanár koromban is Robi voltam, aztán Robi bácsi, Robi bátyám. És aminek legjobban örülök, évtizedek múltán is szeretettel emlegetnek volt tanítványaim. Csak ezt az egy levelet készítettem ki, hisz tudtam,, hogy jössz, tessék, olvasd, egy Svédországban élő egykori tanítványom írta, mégpedig nem is nekem, hanem a volt osztálytársának, ő küldte el. „Én Robi tanárunk óráját szerettem legjobban, nekem a jogi és köz- gazdasági ismeretek nem volt száraz tantárgy, engem lekötött, s ha féltem is néha, de mindig vártam az ő óráját, kellemesek ezek az emlékeim, s ezt hálás szívvel köszönöm. Havasi Jenő.” — A latin mondás szerint quem di odere ... tehát, akit az istenek gyűlölnek, tanárt csinálnak belőle... — Soha nem éreztem ezt. Inkább azt mondom, boldog vagyok, hogy erre a pályára léptem, mert egy pillanatra sem kellett megbánnom. — Robi bátyám, kezdjük akkor az elején. Mikor is volt? — Kereken ötven éve kaptam meg a tanári diplomámat, egy évvel később pedig ledoktoráltam. De rögtön hozzá is teszem, két évet tulajdonképpen csaltam, ugyanis december végén születtem, s így egy évvei előbb kerültem iskolába, az egyetemen pedig, tanulmányi eredményeimért elengedték az utolsó évet. így kerültem 1928 szeptemberében a kaposvári kereskedelmi iskolába tanárnak, ahol édesapám volt az igazgató. — A példa tehát ott volt előtted. — Mégpedig milyen példa! Apám rendkívül szug- gesztív egyéniség volt. azonkívül szép, daliás ember, s gyerekkoromtól kezdve arra törekedtem, hogy valamiképp a nyomába lépjek. Az ő példája nagy hatással volt pályaválasztásomra. De időben még tovább vissza kell mennünk. Mi ugyanis Temesváron laktunk, s 1919-ben, miután apám nem tett esküt a román királyra, ej kellett jönnünk, ötven- kilós batyuval érkeztünk Kaposvárra, ahol apámat azonnal kinevezték a felsőkereskedelmi iskola — így hívták ezeket abban az időben — igazgatójának. Én Temesváron gimnáziumba jártam, itt viszont a keribe iratkoztam be, s természetesen még jobban hatott rám apám példája, tehát magától értetődő volt, hogy tanári pályára lépjek. A közgazdaságtan mindig érdekelt, az egyetemen ekkor vezették be a jogi oktatást is, mert addig ezt ügyvédek, bírák tanították az iskolában. így aztán külön is örültek annak, hogy visszamegyek tanítani abba az iskolába, ahol magam is tanultam, hisz jogi ismeretekkel kevés tanár rendelkezett, ráadásul én kereskedelmi és váltójogból doktoráltam, ami elég nagy szó volt abban az időben. — Meddig tanítottál Kaposvárott? — 1953-ig. Hosszú idő. S úgy alakult, hogy 1928-tól 1941-ig apám igazgatása alatt tanítottam. Közben megnősültem, egyetemi kollegina lett a feleségem, ő azonban nem taníthatott a mi iskolánkban, mert fiúiskola volt, ahova nőket nem engedtek be. Csak a felszabadulás után változott meg ez a helyzet. — Mikor találkoztál először a marxizmussal? — Természetesen nagyon korán, tekintve, hogy a köz- gazdaságtanból nem lehetett kiiktatni Marxot, jóllehet tanítani természetesen nem volt szabad. De doktori disszertációmban már idéztem, s itt hivatkoztam Bauer: Weg zum Socializmus című könyvére is. De azért nem szeretném misztifikálni ezeket az éveket. Az igazság az, hogy tudtuk — s ez doktori disszertációmban is benne van — meg kell változtatni a viszonyokat, mert egy rossz gazdasági alapra nem épülhet egészséges társadalom, viszont az is igaz, hogy marxista könyvekhez nagyon nehezen jutottunk. Én például az Antidühringet csak á hadifogságban tudtam megszerezni. németül, azután persze már könnyen hozzájutottam nemcsak a klasszikusokhoz, hanem az egész közgazdasági irodalomhoz. Az utam ezután már nagyon szabályos volt. Amint hazatértem, kértem felvételemet a pártba, s minden lehetséges módon képeztem magam. — Mikor kerültél Szekszárdra? — 1953-ban neveztek ki igazgatónak a kereskedelmi technikumba. Az akkori iskolatípusok kérdése egy kicsit bonyolult dolog, csak éppen érintem. Ugyanis 1946- ban indult itt egy új kereskedelmi, ebből lett később a kereskedelmi technikum. Ezt vette át 1953-ban a belkereskedelmi minisztérium, s ennek lettem én az igazgatója. Az igazsághoz tartozik, hogy Szekszárdon a felszabadulás előtt volt kereskedelmi, de érdeklődés hiányában meg kellett szüntetni. Ezt szervezték újjá, s ennek lettem az igazgatója, s itt is voltam 1971 végéig. De utána még tanítottam, ugyanis megmondom őszintén, pályám egyetlen bánata volt, hogy többet kellett igazgatnom, mint amennyit taníthattam. Márpedig én szívvel-lélekkel tanár voltam. — Közben rád bízták a megyében a politikai gazdaságtan oktatását a. legmagasabb fokon is. — 1957-ben szervezték az esti egyetemeket. A megyében ennek lettem az igazgatója, amit három évig pártmunkában végeztem. Te is akkor tanultál ott, jól emlékezhetsz hát, hogy az első évben — értelemszerűen — csak első évfolyam volt, s a harmadik évben lett teljes az esti egyetem, amikor a kezdő elsősök végeztek. Én nerrjcsak igazgatója, hanem szervezője, s egy kicsit mindenese is voltam az esti egyetemnek, s amikor már három évfolyam tanult rendszeresen, sőt több osztályban, természetesen gondoskodni kellett a megfelelő szervezeti felépítéséről is. Én ekkor a politikai gazdaságtan tanszékvezetője lettem. — Álljunk meg itt egy percre. Mennyi ideig is tanítottál összesen? — Negyvenhét évig. — Nagyon nagy idő. S gondoltál már arra, hogy hány tanítványod volt ezalatt? — Gondoltam, mégpedig azért, mert számítottam arra, hogy megkérdezed. Pontos számot természetesen lehetetlen mondani, de a kereskedelmiben, aztán tíz éven át az esti egyetemen legalább hatezer tanítványom volt, s úgy gondolom, hogy legalább négyezer érettségi bizonyítványt írtam alá. De azért van ami, talán a számoknál is fontosabb. Az, hogy az ember szívvel-lélekkel végezze a munkáját. Az is az igazsághoz tartozik, hogy kaposvári éveim alatt nem szívesen tanítottam a kapitalizmus gazdaságtanát, ami abban az időben előírt tantárgy volt. Disszertációmat is azzal zártam, hogy ..az erősebb gazdasági jövő felé kell haladnunk”, aminek természetesen társadalmi feltételei voltak, de ezekről nem lehetett beszélni. No én csináltam magamnak egy olyan tantárgyat, aminek ürügvén megkerülhettem az akkori gazdaságpolitika oktatását. Ez pedig a gyorsírás volt. Ártatlan, de á diákok számára nagyon hasznos tudomány. A diákjaim megérezték a lelkesedésemet, s az országos versenyen is kiemelkedő eredményt értünk el. — Kaposvári tanárkodásodnak volt valami politikai töltése? — Nézd csak, ezekről nehéz ma beszélni, s a világért sem akarok olyan érdemeket tulajdonítani magamnak, ■ amelyek nem illetnek meg. De bizonyára volt, kellett lennie. Mert az én tanítványom volt az a Levin Tibor is, aki együtt dolgozott Ku- lich Gyulával, s akit Dachau- ban végeztek ki. Ma Kaposváron az egyik KlSZ-szerve- zet viseli a nevét. — Figyelemmel kísérted volt tanítványaid sorsát? — Amennyire lehetett, igen, de a legtöbbször ők maguk jelentkeztek. Csak egy példát említek. Egyik volt tanítványom, a szüleivel együtt, még 1938-ban kivándorolt Ausztráliába. A háború után levelet írt a kaposvári újságnak, s kérte, valamiképpen értesítsék volt diáktársait, tanárait, hogy él és feltétlenül eljön a legközelebbi érettségi találkozóra. Ez nem az én érdemem. Mert kitűnő iskola volt a kaposvári, ahol egy nagyon jó tanári testület, nagyszerű tanítási stílust alakított ki. — De azért minden egyes tanárnak el kellett végeznie a maga dolgát. — Természetesen. De a jó testület szinte ösztönözte az embert arra, hogy új módszerekkel kísérletezzék. Például örömmel látom, hogy azóta általánossá lettek az én akkori kísérleteim, mint a tanulópárok kialakítása, a korrepetálás. Ugyanis akkor mindenki kereste az új és hatásosabb módszereket. Ehhez jó tanári testület kellett, ami viszont maga után vonta, hogy a diákok is megértették szándékunkat. — Visszatekintve gazdag pályádra, úgy érzed, boldog tanár voltál? — Nagyon boldog. Mindig érezhettem, hogy diákjaim méltányolják igyekezetemet. Közben, ha ugyan nem szerénytelenség ezt említeni, az elismerés sem maradt el. I — Tudom, egész sor kitüntetésed van. — Nem akarok a hiúság bűnébe esni, de jólesett, hogy elismerik szándékomat, munkámat. Háromszor kaptam meg az Oktatásügy" Kiváló Dolgozója kitüntetést, a Munka Érdemrend ezüst fokozatát kétszer, Kiváló tanár címet is kaptam, de amire igazán büszke vagyok, a Magyar Szabadság Érdemrend, amit csak egyszer adtak ki, az ellenforradalom leverése után. — Fél évszázad után hogyan foglalnád össze a jó tanár legjellemzőbb tulajdonságát? — Természetesen a hivatástudat a legfontosabb. Az, hogy az ember érezze, van értelme a munkájának, ami nem egy órát vagy tanévet jelent, hanem folyamatosságot, hisz a diákok magukkal viszik tanáruk tudását, emberségét, s ők is tovább adják gyerekeiknek, aztán azok is tovább. Ebben hiszek. S abban is, hogy szeretet nélkül nem lehet semmire menni. Azt kérdezted az előbb, boldog tanár voltam-e? Azt hiszem, a gyerekeim is megértették ezt a boldogságot, hisz fiam is, lányom is tanár. — S ha újra kezdenéd? — Ugyanezt csinálnám, feltétlenül, ugyanezt! CSÁNYI LÁSZLÓ Múltunkból eszült belpolitikai viszonyok voltak az országban 1919. júniusában. A proletárhatalomnak a termelési viszonyoknak gyorsított ütemű átalakítására tett erőfeszítése, az osztályellenség egyre tudatosabb fellépése a munkáshatalom ellen — olyan légkört teremtett, amelyben a régi rend minden rendű és rangú híve elérkezettnek látta a fegyveres ellenforradalom kirobbantását, a proletárhatalom megsemmisítését. Tolna megyében is hasonló volt a helyzet. Az első fegyveres ellenforradalmi kísérletre Nagyszékelyben került sor, majd május végén Tamásiban robbant ki hasonló, de itt az előbbinél jóval szervezettebben, jobban felfegyverezve léptek fel a munkáshatalom ellen. A tamási ellenforradalom leverésében a Dombóvárról érkező egységek vettek részt. A községben az ellenforradalmi kísérlet csak igen szűk bázisra támaszkodhatott. Óriási többségben voltak a tanácshatalom hívei, éppen ezért az átmeneti nehézségek után a forradalmi elemek gyors meghátrálásra kényszerítették a lázadókat. Nemcsak a vöröskatonák, és a vörösőrség tagjai tettek ki magukért, hanem számosán a civil lakosok közül is. Fennmaradt az a dicséret, amelyet a megyei kormányzótanácsi biztos adott Vékási Istvánnak és feleségének. A dicsérő nyilatkozatot az Igazság 1919. június 6-i száma közölte. A nyilatkozat így hangzik: „A Tamásiban történt ellenforradalom alkalmából Vékási István, ottani posta- és távirdavonal-felvigyázó, nejének segítségével, az ottani ellenforradalmárok által elvágott távirda- és telefonhuzalokat a legnagyobb tűz közepette is, saját élete kockáztatásával, használhatóvá tette. A proletáriátus érdekében történt ezen önfeláldozó munkájáért a proletáriátus nevében köszönetemet fejezem ki. Szekszárd, 1919. június 3. Aranyos György kormányzótanácsi biztos” A május végi ellenforradalom leverése után volt az első példa arra, hogy a proletárdiktatúra igazságszolgáltató szervei a megyében a legsúlyosabb büntetést szabták ki az ellenforradalmárokra — halált. Senki sem számított arra a megyében, hogy a május végi ellenforradalmi kísérletek leverése után a megye ellenforradalmárai lemondottak volna a további ellenállásról: Alig három hét telt el az előbbi események után, amikor a megye keleti, északkeleti részében — húsznál több községet felölelő térségben —, az országos méretben szervezett ellenforradalmi lázadáshoz csatlakozva, kirobbant a fegyveres ellen- forradalom. Ennek a lázadásnak a többi között az volt a jellemzője, hogy igen nagy számban csatlakoztak hozzá az addig meghúzódó helyi ellenforradalmi elemek. Ezek letartóztatták a munkás-, paraszt- és katonatanácsok helyi vezetőit, átvették tőlük a helyi közigazgatást, a lakosságot megfélemlítő terrorakciókat .hajtottak végre. Megtámadtak laktanyákat és fegyvereket szereztek, elfoglalták a legfontosabb közhivatalokat, hírközlő szerveket. Az ellenforradalom kirobbanásának néhány eseményét Soós Sándor jelentése így örökítette meg: „Folyó hó 19-én Aranyos György kormányzótanácsi biztos elvtárs rohan be a szobámba, hogy Madocsán kitört a fehér ellenforradalom, neki nyomban el kell menni, s kér, hogy legyünk állandó permanenciában. Nyomban intézkedtem a rendelkezésre álló karhatalom megszervezése ügyében, s hogy segítséget küldhessek az ellenforradalom leverésére Aranyos elvtársnak Mado- csára. A helybeli vörösőrségből kb 55—60 embert sikerült utána küldeni, azonban gépfegyver nélkül. Ez oly csekély karhatalom volt, hogy mint a következők mutatják, teljesen elégtelen volt, ezért a Duna Pest megyei oldalán lefelé húzódó ellenforradalom egy 24 óra alatt Bölcske, Madocsa, Kömlőd községeket is hatalmába kerítette. Állandó összeköttetésben voltam éjjel nappal, különösen Vágó népbiztos elvtárssal, segítségküldés ügyében, de két napon keresztül semmi sem érkezett. Az ellenforradalom második nap délutánján hatalmába kerítette Paksot,<oly módon, hogy bár 24 órán keresztül fehéruralom volt, bizonyos értesüléseket a paksi telefonközpontból kaptunk, mely értesülésekből az tűnt ki, hogy Paks sem nem vörös, sem nem fehér. A Szekszárdról kiküldött vörösőrség Paks alá került, ott majdnem egészen szétoszlott, úgyhogy lefelé semmi sem állta útját annak, hogy Faddot és Ger- jent elfoglalják a fehérek, és a harmadik éjszakán 28 fehér Tolna községben megtámadta az alvó őrséget, kettőt agyonlőtt, hatot pedig megsebesített. A fehérterror másnap délre elfoglalta Mözs községet. Koleszár tanácselnök, aki onnan kimenekült, este 8 órakor jelentette ezt lakásomon.” Soós Sándor jelentése nem foglalkozik azzal, hogy a leírt eseményekkel egyidejűleg felléptek Bikács, Nagydorog, Sárszentlőrinc, Tengelic, Kaj- dacs, Harc községekben is. Az ellenforradalmi erők végül is Szekszárd északi térségében gyülekeztek a megyeszékhely elleni támadásra. Június 23-án, a városban elterjedt annak a híre, hogy Tolnán és Sióagárdon nagyobb létszámú fehérgárda gyülekezik és készül a támadásra. A város és a megye vezetése felkészült a támadás elhárítására. A vörösőrök és murikásfiatalok felkészítését Cséby József, a katonatanács elnöke végezte. A felfegyverzés a selyemgyárban történt meg. A városba vezető utakon őrségeket állítottak fel (a vámháznál, a Ke- selyűsi úton és a Csörge- tói elágazásnál). A városban lévő ellenforradalmárok is készültek — de érdemleges akciót nem tudtak lebonyolítani. Inkább csak a rémhírterjesztésben, az ellenséges hangulat alakításában játszottak szerepet. Este 10 óra körül indult a támadás. Bejutottak a hár- mashídig, ott azonban olyan ellenállásra találtak, hogy kénytelenek voltak visszavonulni, és fel kellett adniuk a város elfoglalásának tervét. Egy korabeli jelentés szerint a harcok során különösen kitűnt Ribling József, Bányai Ferenc, Maislis Miska, Kemény Sándor, Füstös N., Tokaji János, Kövendy Sándor, Krucsy József, Götz János, Baka József és Úri Lajos.” Tolna megyei forradalmi erők megsegítésére Budapestről érkezett fegyveres erő. Kram- mer Sándor vezetésével. Az ellenforradalmi erők végleg meghátrálásra kényszerültek, hadisarc megfizetésére kötelezték őket a diktatúra szervei. A természetben összegyűjtött hadisarc élelmezésre, vagy ruházkodásra lett felhasználva, a pénzt pedig bankban helyezték el. (Ezeket az összegeket a Tanács- köztársaság megdöntését követően egykori tulajdonosaik visszakapták). K. BALOG JÁNOS ■ dr. Bársony Róberttól
