Tolna Megyei Népújság, 1979. május (29. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-15 / 111. szám
A NÉPÚJSÁG 1979. május 15. Moziban A filmbarátok a stúdiómozi bemutatóira általában szép kiállítású füzetből fel- készülten ülhetnek be. Tehát előre befolyásoltan? Lehet, de ugyanakkor saját vélemény kialakítására, ütköztetésére ingerelve. Mit tud meg és mire számít a néző, elolvasván a Cannes-ben 1977-ben nagydíjat nyert olasz film ismertetőjét? — Megtudja, hogy a filmrendező testvérpár, Paolo és Vittorio Taviani, gyermekkorában sokat veszekedett, a mozirajongás hozta őket ösz- sze kamaszságuk idején. Hogy később együtt vezettek filmművészeti kört és együtt rendezték 1962-ben első játékfilmjüket, a Magyarországon is bemutatott Egy égetni való embert. Hogy eddigi műveik máris rangos helyet biztosítanak nekik a világ filmművészetébem Hogy az Apámuram egy Szardínia szigetén élő fiatal nyelvész önéletrajzi regénye alapján készült. A húszéves koráig analfabéta hegyipásztorként élő Gavino Ledda személyesen is megjelenik a film elején, hogy aztán átadja szerepét a rendkívül kifejező arcú színésznek, Saverio Marcoinak, illetve a gyermek Leddát megszemélyesítő kisfiúnak. Tehát a megkövesült hagyomány és a fejlődés szem- beállítása következik, a legkézenfekvőbb, ezért gyakran alkalmazott dramaturgiai fogás: apa és fiú konfliktusa révén? — Akkor pedig kétszeres művészi erőfeszítés szükségeltetik, hogy a számos, már látott nyugati, kelet-európai, sőt újabban már a fejlődő országokból is érkező hasonló témájú film között emlékezetünkben helyet tudjon szorítani. Azt hiszem, megvan ez az erő az Apámuram-ban. Már a természeti környezetet bemutató megkapó és zord képek gondolatot sugallnak. Azt, hogy Szardínia szigetének éppúgy mostoha gyermeke az ember, mint ahogyan Itáliának mostoha gyermeke Szardínia. Az apai nevelés rrtostoha- sága pedig még a tv Családi kör adásain edződve is sokkol. De a szerzők értenek az árnyalt jellemzéshez. Hamarosan rajtakapom magam, hogy nemcsak a fiú kitörési kísérleteit figyelem együttérző izgalommal, hanem az apát is kezdem megérteni. Ravaszkodása hátterében esendő félelmet, brutalitása mögött valami nagyon mélyen gyökerező szeretetet vélek felfedezni. Azért bánik így fiával, mert ősei tapasztalata nyomán úgy tudja, hogy csak az így edzett ember képes a mostoha anyaföldet arra kényszeríteni, hogy kenyeRádió Önkritikus üti program Már írtunk a rádiónak arról a kedves szokásáról, hogy szombatonként javaslatokkal szolgál a kirándulóknak, hogy honnan, merre menjenek. Ez jó, célszerű, mert éppúgy elképzelhető az, hogy valaki kellő ismeretek birtokában a bőség zavarával küzd, mint az, hogy nem jut eszébe egyetlen használható ötlet sem. Az elmúlt szombaton reggel a rádió önkritikus volt. Elismerte, hogy ezekben a programjavaslatokban túlságosan „autócentrikus”. Talán a főváros reggeli csúcsforgalmának hatása alatt feledni látszik azt, hogy hazánk lakosságának túlnyomó többsége még mindig nem gépjármű-tulajdonos és a gyalogosokra se árt gondolni. Ez az „autócentrikus” világszemlélet tulajdonképpen megérdemelné a továbbgondolást (gépkocsival iskolába vitt gyerekektől kezdve egészen odáig, hogy vánnak, akik hovatovább elfelejtenek járni). Egyelőre azonban csak ismerjük el a rádió önkritikáját, melynek szellemében alig egy órával később már gyalogtúra-ötletek is elhangzottak a Kossuth hullámhosszán.-s -n Lányi Péter zongoraestje (TUDÓSÍTÓNKTÓL) A Kaposvári Tanítóképző Főiskola szekszárdi kihelyezett tagozatának művészeti tanszéke és közművelődési bizottsága rendezésében Lányi Péter zongoraestjére került sor a főiskola aulájában. Elsőként Beethoven c-moll (Pathetikus) szonátája csendült fel. Az 17?8-ban keletkezett mű súlyos bevezetéssel indult. Az első tétel gyors részének jellegzetes, felfelé ívelő beethóveni témáját a második tétel csodálatos, lassú álmodozása követte, majd a harmadik tétel borongás hangulatú rondája zárta a szonátát. Ezután Muszorgszkij Egy kiállítás képei cimű zongora- szvitjét hallhattuk. A hangversenyteremben három pedagógus képzőművész festményeiből rendezett tárlat segített felidézni a szerző egykori ihletettségét. Muszorgszkij tiz képet választott ki Hartmann építész rajzaiból, s ezeket a „Séta" hat alkalommal visszatérő témájával ötvözte egységes zeneművé. A tiz kép tiz teljesen különböző figurát, élethelyzetet ábrázol, mely a muzsikában is megannyi szín, mondanivaló, Lányi Péter sikerre) rajzolta elénk zenei eszközökkel a valamikori kiállítás képeit. A műsor második részében Debussy 3 prelüdje (a Sellő — Az elsüllyedt katedrális — Tűzijáték) szólalt meg. Maradandó élményt jelentett az Elsüllyedt katedrális cimű prelüd megjelenítése. A tenger mélyére került templom feltörő harangszava misztikus benyomásokat ébresztett. A Tűzijáték fénykáprázata a hangoknak talán még gazdagabb káprázatában bontakozott ki. A színek, víziók, természeti jelenségek világából Liszt realisztikusabb, harmóniákban bővelkedő korszakába vezette hallgatóit a kitűnő zongorista. Szívesen gyönyörködtünk a két Wagner Parafázis ismerős dallamaiban, majd a VI. magyar rapszódia értő megszólaltatása váltotta ki a közönség tetszését. Örömmel üdvözöltük a művész tanár első szekszárdi önálló koncertjét abban a reményben, hogy a jövőben újabbak követik. LEMLE ZOLTÁN rét adjon számára. Már-már magam is megkérdőjelezem, hogy nagyobb érték-e a szárd nyelvjárások eltéréseit kutatni, mint napról napra kicsikarni a kövektől az élethez- valót? Utólag felismerem: azért hat ilyen szuggesztíven a film, mert ma már kevés rendező meri gondolatait ennyire hangsúlyozottan a képekre bízni. A hang itt csak kiegészít, a látószólag oda sem illő zene értelmez, maga az emberi szó pedig gyakran pusztán hangkulisszaként vonul hattérbe a Taviani fivéreknél. A hatást még fokozza, hogy gátlás nélkül és mindig találóan nyúlnak különböző stílusok leleményeihez. A humorral vegyített nyers naturalizmushoz például, amikor bemutatják, hogyan söpör végig a tavaszi vágy a tájon, asszonyukhoz űzve a férfiakat és — tyúkokhoz, kecskékhez, szamarakhoz a kamasz fiúkat. Aztán a szürrealizmushoz többek között a behemót körmeneti szobor jelenetében, amely időnként az apa arcát ölti magára, míg a fiatalok a ci- pekedés közben a lázadásnak számító menekülésről tanácskoznak. Még a karriervígjátékok modorában fogalmazott képsor sem lóg ki a filmből, amikor a katonaságnál beszélni, olvasni megtanult, rádióssá kiképzett Leddát a másik harckocsiból gyakorlat közben is az érettségire készíti fel a fülhallgatón keresztül új barátja, az állástalan- ság elől bevonuló szárd tanító. A történet végén ököllel harcolja ki apjától a faluba visszatérő fiú, hogy befejezhesse az egyetemet. Mégsem tűnik győztesnek. A film szerzői sem hirdetnek ítéletet, pedig ők állítják vagy- vagyként szembe az apa és a fiú igazát. így aztán a véletlenen múlik, hogy a néző, elsősorban az olasz néző felis- meri-e a harmadik lehetőséget: a mának megfelelő emberi életet követelni, teremteni Szardínia szigetén is. CSONTOS KAROLY Jövő héten a Kinek a törvénye? című filmről írunk Kossuth-könyvek Ducrocq: Az ember regénye Végre ismét van egy Univerzum-könyv! Az Univerzum című ismeretterjesztő folyóirat kedvelői nem kevésbé szívesen olvasták az Univerzum könyvtár elnevezésű sorozat köteteit. A példányszám is gyakorta kevésnek bizonyult és csak szerencsések juthattak hozzá egy-egy jól sikerült kötetéhez. Tavaly egy-két ilyen könyv látott napvilágot, az idén már az első negyedévben megjelent egy, Albert Ducrocq tollából, az ember fejlődéstörténetéről. A szerző szemléletmódjának marxista értékelését is megkapja az olvasó H. Varró Rózsa előszavában. Ducrocq nem használja ugyan a marxista terminológiát, de fejlődéstörténeti vázlata a lényeges pontokon összecseng a történelmi materializmus számos tételével, ugyanakkor némi biologizmustól és technicista szemlélettől sem mentes. Nem tudományos mű a szó egzakt értelmében. Az előszó szerint, „Különös együttese, de nem eklektikus keveréke e könyv a tudománynak és a fantasztikumnak ...” I. Tévénapló Szávitri története így fejeződik be a Mahábhárata című eposzban: „ki áhítattal hallgatja Szávitri hősi tetteit: siker, szerencse jár azzal mindenütt és nem éri baj”. Nem tudom, hogy ez a jóslat csak azokra vonatkozik, akik hallgatják a szép királylány meséjét, vagy azokra is, akik látják?! Utóbbi esetben sem sikerre, sem szerencsére nem számíthat a jegyzet írója, mert áhítatnak nyomát sem érezte Rajnai András új tv-drámájának egy óra ötperces vetítési ideje alatt, őszintén bevallva inkább unatkozott... A kísérletező kedvű, az elektronikára építő rendező már foglalkozott az indiai mitológiával, amikor a Rá- májanát dolgozta fel. A Szávitri-történet — mint a tv- drámát bevezető ismertetőből is kiderült — a több ezer sorból álló eposz, a Mahábhárata egy epizódja, alig néhány oldalnyi terjedelmű. Népszerűsége azonban Indiában nagy: nem hiába az a dráma teljes címe, hogy „Szávitri, az asszonyi hűség dicsérete”. Szávitri példakép az ind asszonyok számára, akihez hasonlatosnak lenni, a legnagyobb dicsőség. Szávitri szép, állhatatos, lemondó, szerelméért mindenre képes asszony. Nem csoda, ha Indiában a férjhez menendő lányoknak azt kívánják: Légy Szávitrihez hasonlatos! Hasonló nőalak a legtöbb mitológiában, a népmesékben felbukkan, bárhol keletkezett is. Szávitri kalandjait a magyar néző számára elsősorban az avathatja érdekessé, hogy megismeri egy számára teljesen új mondavilág furcsa alakjait is. Rajnai András fel is vonultat közülük jó párat: Jama, a halottak istene, Visnu isten, Brahmá isten, Varuna, a vizek ura mellett két szép istenasszonyt is, Kadrut és Vinatát. Szávitri találkozásai ezekkel az alakokkal azért lesznek mégis unalmasak — és egyre unalmasabbak — mert a drámai helyzet statikus: nem fokozódik a történet izgalma az idő múlásával, és nincs olyan konfliktus sem, ami felkeltené együttérzésünket, vagy akár érdeklődésünket. A szereposztás szerint Szávitrit egy indiai táncművésznő, Maitrey alakítja, a különös helyzetből adódóan, némán. Csupán mimikájával és mozgásával vesz részt a drámában. A kitűnő táncművésznőt figyelni önmagában élmény lenne és egzotikus élvezet, hiszen minden mozdulata, arcának rezdülései egy másik kultúrából üzennek. De így, a magyar színészek között, szerepet alakítva egy idő után groteszknek tűnik magas színvonalú produkciója. A mackós mozgású, járáskultúrával szinte nem is rendelkező többi színész között furcsán hat a táncosnő kecsessége. Arcmimikája — aminek sejtjük titkos rejtjelességét — ebben a környezetben, idegen. Mindez persze azért csalóka, mert valójában az indiai mitológiába a mackós mozgás nem való, és alighanem az egyetlen valósághű alak Szávitri... Rajnai András szakmai tudását, és a televízióskísérletezés terén elért eredményeit gyakorta emlegetik elismerően. A közönséget azonban nem sikerül megnyernie. Legújabb tv-drámáját nézve, azt gondoljuk, azért, mert a legfontosabb mégis maga a mű, a mű üzenete, és nem az üzenet technikai hogyanja. VIRÁG F. ÉVA Húszéves a németkéri szövetkezeti kórus (TUDÓSÍTÓNKTÓL) Zsúfolásig megtelt teremben ünnepelte fennállásának 20. évfordulóját a németkéri kórus. Egymás után hangzottak fel az énekkar legsikeresebb számai magyar és német nyelven. Németkér aránylag kis község. Hogy két évtizeden át élt és többször hallatott magáról ez a kis kórus, ez annak a néhány énekszerető embernek köszönhető, aki kezdettől tagja az együttesnek. Az ének megszépíti életünket, velünk van örömünkben, bánatunkban. A közös éneklés, összetartó erő is. Sok megpróbáltatást, válságos időszakot élt át ez a kis kórus. Nem egyszer létszám miatt haldokló állapotából kellett ismét életre kelteni. Zömében fizikai dolgozókból tevődik össze. Nem kis áldozatvállalás az esti, ház körüli teendők mellett énekpróbára járni. Sikerült mindig a talp- raállás, mert Blazsek Károly Frigyes karnagy korát meghazudtoló lendülettel és frisseséggel minden próbán megjelent (Paksról járt ki), újabb erőt, lendületet adott kisebb- nagyobb időszakokra. Kellemes színfoltja volt az estének az a néhány pillanat, amikor sor került karnagyi munkájának elismerésére és az emlékérmek kiosztására. Dr. Vadas Ferenc, a megyei művelődési osztály vezetője és Kürtös Kálmán, a járási hivatal művelődési osztályának vezetője méltatták az együttes tevékenységét, s kívántak további sikeres szereplést. Az estén a paksi Vak Boty- tyán gimnázium irodalmi színpada és a helyi iskolások is közreműködtek. Szép esténk volt. Bensőséges légkörben ünnepeltük azokat, akik nemcsak énekelték, hogy „élni jó és élni szép”, hanem tettek is valamit annak érdekében, hogy ez így legyen. NAGYFALUSI ALBERT A Kriterion 1500. könyve: A legszebb élet (TUDÓSÍTÓNKTÓL) A népszerű romániai könyvkiadó, a Kriterion jubileumi, 1500. könyve szemre csak abban üt el előző műtársaitól, hogy még kellemesebb külsőbe öltöztették értő gondozói. A szép és rendkívüli alkalmak szülte könyvek gyűjtői is örvendezhetnek: ennél „blickfangosabb” (és ily jutányos árú) könyvet aligha szereztek, vagy csak keveset, magyar könyvpiacon. Híresek vagyunk szép és olcsó könyveinkről, de azért az árak e tekintetben sem szenvednek tériszonyban. így aztán különösen olcsó és illetlenül látványos műről van szó, mely inkább csak könyvecske. Az „ alkalom pedig: A legszebb élet, amit magamnak el tudtam képzelni — a mű Benkő Samunak Kós Károllyal folytatott beszélgetéseit tartalmazza. Ha az olvasmányt a végéről kezdjük forgatni, úgy rögtön Kós Károly arcképe tekint ránk,— e ráncokkal szabdalt, rusztikumot és eru- diciflt ötvöző, Dózsát idéző koponya. Aztán faragványai, az ugyancsak paraszti múlthoz kötődő, történelmet sűrítő sakkfigurák. S így sorjáznak elő felbecsülhetetlen értéket és képi gyönyört jelentő rajzai, metszetei is, a könyv összművészetet sugalló illusztrációiként, mert míg a balos lapokon Kós Károly tiszta, mondhatni ősi, egyszerű szépségében megőrzött nyelvezetét élvezzük, addig — nyilván tudatosan szerkesztve — a jobb oldali lapok erdélyi tájak elementáris hatását közvetítik. Tamási Áron. nyelvi sziporkái és pusztai szépségei, vadvirág-stílusa után nem szokatlan ez a nyelv, melynek izgalmat keltő érvényesülését a váltott beszéd is elősegíti: a riporterkedő Benkő Samu — hasonlóan jeles erdélyi személyiség és tudós — szükségszerűen visszafogott és tárgyilagos kérdéseit ellenpontozza nyelvileg is Kós Károly alkotó gondolatmeneté. A népművészet átörökítésének szép hivatását is vállaló művészember, idős férfiú tárulkozik fel ezekben a meg- faggatásokban. Mi mindenhez értett! S nemcsak amatőr színvonalon. A kolozsvári interjúk egyvégtében rádöbbentik az olvasót tennivalóira, s arra is, hogy szükséges ma is — és ma különösen — jó adag hiányzó nemzeti önbecsülés, melyet Kós K. tájai és épületei felébreszthetnek lelkületűnkben. Minthogy már nincs az élők sorában, gondolatai posztumusz üzenetként szállnak a magyarországi olvasó felé, egy szigorú, az állandó alkotói önellenőrzés folyamatában élő, aggastyánkorában is eleven szellem hagyatékaként. Munkás, dolgos életét tartotta az elképzelhető legszebbnek, s a természettel való harmonikus kapcsolatot. Ahogy mondotta: „Kilencven esztendővel a hátam megett csak azt mondhatom, hogy minden embernek külön-kü- lön meg kell teremtenie a harmóniát maga és a természet között. Minél hamarább jön létre ez az összhang, annál szerencsésebb az ember.” S tegyük hozzá: élni is így érdemes. DRESCHER ATTILA
