Tolna Megyei Népújság, 1979. május (29. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-13 / 110. szám
1979. május 13. io Képújság Töttős Gábor: Fényviszonyok Végül is nem nagy tragédia. Semmi több, egy film nem sikerült. Kezedbe veszed, megnézed, csupa, csupa fekete az egész, álomnál távolibb homályos sejtésekkel. Odakint esik az eső, jó ez. Legördülő cseppjei álcázzák arcodat. Amíg zsebrevágod a csupa, csupa fekete filmet, agyadban lassan, de mind élesebben megjelenik a kép. Itt nevet, itt figyel, itt sír. Megrezzen kicsit, mikor fölé- hajolsz, de pillanat múlva már nyúl hajad és bajuszod után. Nem érzed csimpaszkodását, örömöd minden mást felülmúl most. Körülötted beszélnek, hozzád szólnak. Hallod is, nem is. Becsukhatok, kinyithatok, mint a képeskönyv. Aztán ismét képzelődsz. Szemhéjad alatt apró moccanásokban gyűlik a világ. Épül zajokból, kérő hangokból, színekből. Nevetsz és visszanevet, énekelsz neki régi dalokat. Itt nevet, itt figyel, itt sír. Kinyílik előtted egy ajtó, nem fogod kilincsét, nem látod üvegét. Tenyeredbe zavar fészkel. Néhány lépés. Eső esik, emberek jönnek-men- nek, a lámpa pirosat mutat, a föld forog. Köszönnek, visszaköszönsz. És zsebedben picit megmozdul a film... Beállsz hosszú sorba, eső- szagú kabátok közé. Ma mindent végigvárhatsz, ma mindenkit előreengedhetsz. Hagyd, hogy arcodba bámuljanak. Ma esik az eső. Ma nem virágzik a szőlő, ma áporodik a... Semmi, tényleg semmi. Egy film feketült meg mindössze. Tán csak egy vaku hiányzott, tán csak a nap nem sütött eléggé. Szokvány családi fotóktól fosztott meg ügyetlenséged. Nem olvastál eleget a fotózásról, és egyáltalán, túlságosan is hittél benne. Mi lenne rajta? Itt nevet, itt figyel, itt sír. Sír, mint a negyven napig nem látott eső. Figyel, mint gyermekkorod felriasztott vad- nyulai. Nevet, mint óvodás jelvényeden nevetett a nap. Vársz nyugodtan. Fél sor mögötted, fél sor előtted. Utazol. Figyelem, az ajtók záródnak; a táj összefolyó vízfestmény. Esőszag. Széthagyott játékok. Itt nevet, itt figyel, itt sír. Felnő, megismer, beszél, barátkozik, hozzád fut. Térdedre ül, öledbe bújik. Nagyokat csatangoltok, meg fociztok. Megmutatod neki kedves búvóhelyeidet, vezeted olvasó ujját. Este aztán óvatosan betakarod, kiveszed kezéből és melléteszed könyvét. Megnyugodva nézed kisimult arcát. Leülsz kicsit és elgondolkozol holnapokon, tegnapokon. Nem történik majd semmi, s ez jól van így. Előtted nyitott ablak, kezedben fél hónapod, mögötted gomolygó esőszag. Nem beszélsz, nem kérsz, nem vársz. Itt vagy. Kemény fedelű, rózsaszín könyvecske. Dohánysárga ujjaid között nem zizeg, nem simul. A film mellé kerül zsebedben. Nem ábrándozol, nem határozol el semmit, tudomásul veszed, hogy vagy, voltál, leszel. A film nem fog világosodni. Te tudod majd csak, hol nevet, hol figyel, hol sír. A hamburgi dramaturg Lessing emlékezete Gotthold Ephraim Lessing, a német irodalom Brecht előtt valószínűleg- legjelentősebb színházi szakembere és teoretikusa 1729-ben született Kamenzben. Ugyan teológiát és orvostudományt tanult, a kor szellemének megfelelően foglalkozott filozófiával és nyelvészettel is. Wittenberg híres egyetemén szerzett viszonylag fiatalon, bár nem kivételként magiszteri fokozatot. Drámaírói, szervezői, gondolkodói és kritikusi pályafutása voltaképpen ezután kezdődik csak. Érett férfikorára már Hamburg városának szellemi vezéralakja. A szabad birodalmi kereskedőváros anyagi jóléte és a polgári fejlődés Németországban kezdetleges, de itt viszonylag kedvező körülményei lehetőséget nyújtanak a vállalkozókedvnek: a felvilágosodás szellemében színházat alapíthat. így Lessing (akárcsak anno dazumal Shakespeare), az író és teoretikus, nekifoghat terve megvalósításának: a polgári értelemben vett német nemzeti irodalom megteremtése mellett színházi műhelyt alkot, teória és kísérlet szerencsés egybeesésével, az elmélet kipróbálásával, megvalósításával. Évek múltán színháza megszűnik, Leissing — megrendülését nem titkolva — Wolfbüttelbe költözik, ahol könyvtárosként gondozza a régmúlt szellemi örökségét, s őrzi ifjúi terveit. A munkában elszenvedett kudarcot (melyet az utókor távolról sem tart annak) nehezen heveri ki, s gyógyulását családi tragédia is beárnyékolja: későn házasodik, de még e késői frigy is rövid véget ér, felesége ugyanis hamarosan meghal. Szellemi és fizikai magányra kárhoztatva a felvilágosodás legjelentősebb német képviselője nem sokkal éli túl a csapásokat, 1781- ben válik meg az értetlen földi léttől. Életműve klasszikus hagyaték, méreteiben is tekintélyes. Még a legnagyobbnak tartott német költőpáros, Goethe és Schiller is belőle merít, ha a drámáról van szó. Merthogy a Schiller nevével fémjelzett német polgári drámának is Lessing a megalkotója. Mindahányan koruk történelmi képtelenségét, a német feudalizmus anakronizmusát vették célba, a polgárság szerepének, egyáltalán : élettérnyerésének igényével. A drámán belöl Lessing műfajt is teremt, a német szomorújátékot találja ki, bár leghíresebb művei között ma is alkalmas vígjátékok is találhatók. „Ne dicsérjenek, inkább olvassák műveinket!” — e megnyerő kollektív szellemű nyilatkozat is történelmi küldetésének öntudatos vállalására vall. (És tanulsággal is szolgál: a kritikusi munka alapvetése is egyben a tárgy alapos ismerete; emellett szükséges némi kétely is. Klopstockról, a német eposz megírójárói mondta volt egyszer: „Klops- tockot sokan dicsérik, de kevesen olvassák” — itt következne -az említett jelszó.) Polgár volt, irodalmár és a történelmi fejlődés dialektikájának felismerője, érezte, tudta és várta a polgárság betörésének időpontját a feudális hercegek despotikus társadalmába és a szellem kisajátított világába. Ha három kiemelkedő művét kéne megneveznünk, úgy választásunk két drámaírói teljesítményre (Emília Galotti, Bölcs Náthán) és sokat emlegetett dramaturgiai munkájára, a Hamburgi dramaturgiára esne. bár' esztétikai bölcseletének foglalata, a „Laokoon, avagy a festészet és a költészet határai” c. tanulmánya sem marad el mögöttük kvalitásait illetően. Mindez Lessing sokoldalúságának is szép bizonyítéka. Míg az Emilia Galottj antik elemeket felhasználva a női tisztaságról szól, mely a hercegi önkény ellen védekezve önmagát is feláldozó, szerelmet sem ismerő fiatal lány legfőbb értéke, s a korai értelmetlen halál költői felpana- szolása, a Bölcs Náthán már a németség határain is túlpillantó, a népek, felekezetek, fajok barátságát, toleranciát hirdető, gondolatokban gazdag darab. Híres gyűrű-parabolája — miként a brechti „krétakör” — kötelező isme az irodalommal foglalkozók számára. Az is Lessing múlhatatlan érdeme, hogy többek között általa fedezi fel a német közönség Shakespeare-t, hogy a német dráma megszabadulva a francia klasszicizmus beidegződéseitől, a klasszikus görög forrásból merít — a nagy angol közvetítésével. Lessing dramaturgiai munkája színházi kritikák láncolata. de egységükben többet adnak laza kritikagyűjteménynél: a hármas egység (hely, idő. cselekmény) elvének megdöntésével felszabadítja az írói fantáziát a szigorú hármas elv évtizedeken át nyomasztó súlya alól. Lessing kezdeményezései — ha az író életében látszatra nem is leltek nagy echóra (noha az ifjúság lelkesen üdvözölte őket) megalapozták a későbbi fejlődés irányát. Nagy szellemek között nőtt fel, maga is klasszikus lett. A fordító Wieland, a népdalgyűjtő és gondolkodó Herder, a filozófus Kant, a múltat vallató Winckelmann kortársai, Goethe és Schiller pedig értelmezői és folytatói voltak. A braunschweigi udvar elhunyt könyvtárosában a német felvilágosodás és klasz- szikus örökség egyik legnagyobb alakját búcsúztatták. Azóta 250 kerek esztendő forgott le, Lessing utóéletének és halhatatlanságának hosszú bizonyítékaként. DRESCHER ATTILA Primo Levi: Somogyi Halála Primo Levi olasz író Se questo é un uomo (Ha ez egy ember) cimü regényében saját élményeit irta meg, 1943- tól az auschwitzi koncentrációs tábor rabja volt a felszabadulásig. Regénye a háború és a deportálás abszurditásainak, az emberi lélek próbájának hiteles dokumentuma. Az alábbi részlet a felszabadítás előtti napokban játszódik, s egy magyar vegyészmérnök haláláról szól retorika nélkül, döbbenetes erővel. Január 25. Somogyira került a sor. ötvenes éveiben járó magyar vegyészmérnök volt, sovány, magas és hallgatag. Tífuszból és skarlátból lábadozott, de váratlanul valarúi új betegséget kapott. Magas láz gyötörte. Talán már öt napja egy szót sem szólt, aznap kinyitotta a száját, és határozott hangon azt mondta: — Van egy adag kenyér a zsákom alján. Osszátok el hárman, én többé már nem eszem. Nem tudtunk semmit szólni. de egyelőre nem nyúltunk a kenyérhez. A fél arca fel volt puffadva. Amíg eszméleténél volt, szigorú csendbe zárkózott. Este és egész éjszaka és két napon át a csend azonban már szakadatlan önkívületben oldódott fel. Az utolsó végeérhetetlen, ernyedt és kényszerű álmot követően minden lélegzetvételével azt mormogta: „jólvan”, szabályosan és egyhangúan, mint egy gép; „jólvan”, bordái nyomorúságos rácsozatának minden süllyedésére, ezerszer. hogy már-már kedve lett volna az embernek megrázni, beléfojtani a szót, vagy hogy mást mondjon legalább. Akkor értettem meg igazán, hogy milyen nagv munka az embernek meghalni. Kint még mély csend. A hollók száma egyre szaporodott, és mindenki tudta, hogy miért. Hosszú szünetekkel válaszoltak csak, az ágyúk egymásnak. Felváltva ismételgettük, hogy az oroszok hamarosan, egy-kettőre meg fognak érkezni, mindenki kinyilatkozta, mindenki bizonygatta, de senki sem tudta igazán elhinni. Mert a lágerekben az ember elveszíti a reményt, és az értelembe vetett hitét is. A lágerben gondolkodni haszontalan, mert az események többnyire kiszámíthatatlanok; és veszedelmes is, mert ébren tartja az érzékenységet, amely a fájdalom forrása, s amelyet valamilyen bölcs törvény eltompít, amikor a szenvedés átlép egy bizonyos határt. Az örömhöz, a félelemhez, a fájdalomhoz hasonlóan a várakozás érzése is eltompul. Elérkezett január 25-e, a maradék nyolcnapi kapcsolat ezzel a kegyetlen élettel, amely mégiscsak élet volt, legtöbben közülünk mégis túl üresek voltak még a várakozáshoz is. Este a kályha körül Charles, Arthur és én ismét úgy éreztük, hogy újra emberré válunk. Mindenről tudtunk beszélgetni. Fellelkesített Charles elbeszélése, hogyan telnek a vasárnapok Proven- chéresben. A sötétben, mögöttünk és fölöttünk, a nyolc beteg fülelt, egy hangot sem akartak elveszíteni, még azok sem, akik nem értettek franciául. Csak Somogyi készült odaadni magát végérvényesen a halálnak. Január 26. Feküdtünk a halál árnyékvilágában. A civilizáció utolsó nyoma is lekopott rólunk, kívül és belül. Az elállatiasodás elkezdődött a győzedelmes németek, s beteljesedett a szétvert németek műveként. Ember az, aki meghal, ember, aki teszi vagy elszenvedi az igazságtalanságot; de nem ember az, aki elvesztve minden mértéktartást, megosztja ágyát egy holttesttel. Aki szomszédja haláltusájának végét várja, hogy szerezzen egy negyed kenyeret — mégha bűntelen is — távolabb van az embereszménytől, mint a legműveletlenebb pigmeus és a legkegyetlenebb szadista. A létünk egy része annak a lelkében van, aki befogad minket: íme, ezért nem emberi annak az élettapasztalata. aki olyan napokat élt, amelyben az ember csak tárgy volt az ember szemében. Mi hárman nagyrészt megmenekültünk ettől és hálával tartoztunk kölcsönösen egymásnak; ezért a barátságom Charles-szal kiállta az idők próbáját. De ezer méternyire felettünk. a szürke felhők hasa- dékaiban légi párbajok iszonyú csodái zajlottak. Fölöttünk, csupasz, védtelen, magatehetetlenek fölött, a mi időnk emberei keresték a kölcsönös halált a legrafináltabb eszközökkel. Ujjuk egy mozdulatával képesek voltak az egész tábor pusztulását előidézni, elpusztítani emberek ezreit; amíg a mi összes erőnk és akaratunk nem lett volna elég egy perccel meghosszabbítani közülünk egynek az életét. Az égi zene megszűnt éjszaka. és a szoba újból Somogyi monológiával lett tele. A koromsötétben éberség hasított hirtelen belém. ,.L’ pauv’ vieux” — a szegény öreg — elhallgatott: bevégezte. Az élet utolsó rándulása a priccsrő] a földre vetette: hallottam térdének, vállának, fejének koppanását. — „La mórt T a chassé de son lit” — a halát kiűzte az ágvból — állapította meg Arthur. Nem tudtuk kivinni őt éjszakára. Nem maradt más hátra, mint újra elaludnunk. Fordította: Angyal János Andre Maurois: Ha ez az elbeszélés egy bizonyos férfi tudomására jutna, akkor remélem, tudja mit kell tennie... A történet 1945-ben egy vonaton kezdődött, mely hadifoglyokkal robogott a francia föld felé. Fáradtak, de boldogok voltak a vonat utasai. Végre viszontláthatják családjukat, hazájukat. Legtöbbjük emlékezetében az asszony arca tükröződött. Az egyik szakasz sarkában nagydarab, szikár férfi ült. Szenvedélyes arckifejezése és villogó szeme inkább spanyolnak, mint franciának mutatta. Renaud Leymarie- nek hívták, és a Périgord megyei Chardeuil-ből származott. Amint Chardeuil polgár- mestere a hivatalos jelentést megkapta, miszerint Renaud Leymarie augusztus 20-án érkezik, elhatározta, hogy maga viszi az örömhírt Renaud feleségének. Az asszonyt a kertben találta, munka közben. — Mindenki szereti itt, madame, és én örülök, hogy elsőként közölhetem az örömhírt férje hazatéréséről. Gondolom, kedves fogadtatást készít elő. — Igen, polgármester úr, Renaudnak szép fogadtatást csinálok. Húszadikát mondott? Mit gondol, milyen időpontban lesz itt? — Dél körül legkorábban. — Elhiheti, polgármester úr, szépen fogom fogadni. Köszönöm a látogatást. Húszadikán Heléne Leymarie kora reggel felkelt. Le sem hunyta szemét egész éjjel. Előző nap az egész házat kitakarította. Felsikálta a kőpadlót, csillogóra fényezte a parkettát, kimosta a függönyöket. „Milyen ruhát vegyek — tűnődött. — Amit Renaud legjobban kedvelt, a kékfehér mintásat”. Amint felpróbálta, bánatosan állapította meg, hogy derékban bő. Egy sötét ruhát vett fel, és színes gallérral, széles övvel csinosította. Délután fodrászhoz ment. Éjszaka neccet viselt, hogy a következő reggel a haja ne legyen zilált. Mielőtt a reggelit elkészítette, arra gondolt, amit a férje szeretett. Szerencsére friss tojása volt. Szokta is mondogatni a férfi, hogy az omlettet senki nála jobban nem csinálja. Leymarie szerette a marhahúst és a sült burgonyát. Marhahúst nem lehetett kapni. Tegnapelőtt levágott egy csirkét. Csokoládédesszertet is tett az asztalra, mert azt nagyon kedvelte a férje. Az asszony vidám volt és izgatott. Asztalt terített. A piros-fehér kockás térítőt, amit az új házban, az első étkezéskor használtak, a rózsaszínű tányérokat a tájképekkel, egy üveg jó bort, és mindenekelőtt néhány szál virágot. „Mindig szerette a virágokat, és mondogatta, hogy szebben rendezem, mint bárki más.” Egy bokrétát csinált a trikolór színeiből: fehér margarétából, égővörös pipacsokból, kék búzavirágból. Mindent előkészített, hogy már csak főzni kelljen, ha hazajött. A faluba ment. Mielőtt elindult, biciklijéhez támaszkodva betekintett a szobába. „Igen, jól néz ki minden. Renaud meglepődik majd, és el lesz ragadtatva, hogy házát és feleségét ily változatlanul találja.” Leymariék háza a falu végén állt. Odább a többi háztól. Egy órával az asszony távozása után a szomszéd- asszony vette észre, amint a katona a kertbe surrant. Egy pillanatra megállt napfénytől káprázva, örömtől itta- sultan. Aztán kiáltott: — Heléne! Ijedten lépett a csendben közelébb. Ekkor látta meg az ablakon keresztül a terített asztalt, a virágokat, a bort. Mintha halálosan megsebesült volna, a falhoz tán- torodott. — Ó istenem, gondolhattam, hogy nincs egyedül! Mikor Heléne nem sokkal később hazaérkezett, a szomszédasszony átkiáltott hozzá: — Láttam Renaudját! Lefelé rohant az utcán. Utána kiáltottam, de nem akart visszajönni. — Élrohant? Hová? Heléne a polgármester házához szaladt, de az nem tudott semmiről. Heléne egész nap az asztalnál ült, amelyen a virágok már meghervadtak. Elmúlt egy nap. eltelt egy hét, egy hónap. A tragikus nap óta sok év tovaszállt. És az asszony semmit sem hallott férjéről. Fordította: Koloszár Gábor Asszony maniókával Augusto Ferreira angolai festőművész munkája a Néprajzi Múzeumban rendezett kiállításról Megjelent a Jelenkor májusi száma A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új számának lírai rovatában többek között Békési Gyula, Gyurkovics Tibor, Károlyi Amy, Labancz Gyula, Parti Nagy Lajos, Pákolitz István és Weöres Sándor verseit olvashatjuk. A szépprózai írások sorában Csalog Judit és Nádas Péter elbeszélését, valamint Thiery Árpád szociográfiájának befejező részét közli a folyóirat. Radnóti Miklós születésének 70. évfordulójához kapcsolódik Melczer Tibor tanulmánya a költő Nyolcadik eklogájáról. — A „Versről versre” sorozatban Szabó Lőrinc: A földvári mólón c. költeményéről beszélget Domokos Mátyás és Lator László.
