Tolna Megyei Népújság, 1979. május (29. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-03 / 101. szám
u Képújság 1979. május 3. Moziban Kit érdekel Giovanni Jacopo C. de Steingalt Casanova, a tizennyolcadik századi szuperhím, terméketlen életű kalandor? A férfi, aki élete delén győzte-, sen került ki minden szerelmi tornán, akinek szelleme senkinek sem kellett, de testét jó pénzért megkaphatta bármiféle pokolbéli vénség és rútság? Aki végigröpködte fél Európát, különös tekintettel az udvarokra, mindenhová alkotóművészként indult, de mindenhol úgy fogadták, mint neves erotikus akrobatát? Aki minden nőt megkapott, de akit nem szeretett még az anyja sem...? Ha a kérdésekre akkor kell válaszolnom, amikor még nem láttam Federico Fellini filmjét, őszjntén állítottam volna: engem nem. A „szuperférfi” és „szupernő” eszményét végső soron embertelennek tartom, ezek a kiválasztott és idealizált lények nemiségük miatt megfosztattak minden egyéb tulajdonságuktól. S hogy típusukat nem a mi századunk „termelte” ki, az önmagában nem meglepő — semmi sem új a Nap alatt. Nem is Casanovára, Fel- linire voltam inkább kíváncsi. Mert nem véletlen derico Fellini Casanovája. A század egyik legnagyobb filmművészének eszeágá- ban sem volt valami „életrajzi” vagy „történelmi” színes filmet alkotni. Casanovája Fellini-vízió a tizennyolcadik századról, az emberekről, a férfi magányosságáról, a művész kiszolgáltatottságáról, az asz- szonyi mohóságról. Végső soron vízió a világról. Bár többségben vannak, akik a vízió mögé kukucskálnának és a filmrendező korábbi filmjeinek direk- tebb társadalmi mondanivalóját keresve szinte felháborodnak a káprázatos látvány és látomáskaval- kád miatt, én azt hiszem, ezúttal egy tökéletes Felli- ni-művel találkozhattunk. Tökéletes Fellini-mű, olyan, amelyet kizárólag Fellini készíthetett el, senki más. Csak Fellinit tükrözhetik a különös díszletek, a film arcai és figurái, amelyek között egyetlen egy jellegtelen sem akad, a varázsos hangulatú jelenetek, a fantasztikus mozgások, amelyek visszanyerték- ősi jelentőségüket. Ezzel el is érkeztünk a film fogadtatásának egyik kulcskérdéséhez. A nézők többsége azért kíváncsi a Casanovára, mert úgy hallotta, végesteien végig szeban... Ez önmagában igaz is, csakhogy nemhogy pornográfiáról, még erotikáról sincs szó Casanova „szerelmi” ügyeiben. A szeretkezések imitáltak, mozgásaik groteszkek és eltúlzottak : mindannyi egy-egy mesteri koreográfia. Casanova pedig egyikben szánalmasabb és esendőbb ember, mint a másikban. Ezekben az aktusokban nincs nemiség, csak — hogy is mondhatjuk — „felliniség”. Akinek a „felliniséghez” nincs kulcsa, akit a nagy alkotó szelleme nem nyűgöz le, és akit nem bűvöl el -ez a Fellini-teremtette világ, azt nem érdekli a film után sem Jacopo C. de Steingalt Casanova. Esetleg még unalmasnak vagy érdektelennek is tarthatja a filmet: lelke rajta. VIRÁG F. ÉVA az, hogy a film eredeti címe II Casanova de Federico Fellini: azaz hogy Feretkeznek a vásznon. Ez pedig manapság még nem megszokott a hazai mozikJövő héten a Kilencedik emelet című rövidfilm-ösz- szeállításról írunk Husek Rezső hangversenye Az Országos Filharmónia hangversenysorozata az idén is — immár hagyományosan — Husek Rezső koncertjével zárult. Husek Rezsőnek elévülhetetlen érdemei vannak Szek- szárd és a megye zenei életének fejlesztésében, s mint zongoraművész maga is gyakran jelenik meg a pódiumon. Kiforrott, művészete teljében levő pianista, s egyformán csodálhatjuk technikai biztonságát és azt a köböl képzelőerőt, amely nem egyszer új megvilágításba helyez remekműveket. Mint a Beetho- ven-szonáta esetében (D-dúr, op. 10.). Ez a mű viszonylag ritkán hangzik fél hangversenytermekben, 1796—98 között keletkezett, a Grande Sonate pathétique szomszédságában, s bár több szállal kötődik még az elődökhöz, már a nagy szonáták előhírnöke. Erről írja Tóth Aladár, hogy „largójában megragadó erővel festette meg a búskomorság lelkiállapotát”, s ez a tétel valóban külön helyet foglal el Beethoven életművében. Husek Rezső előadásában is ez volt a leg- emelkedettebb részlet, egyébként is megragadó pianói itt szinte éterikus hangzást kaptak. A szokatlanul gazdag műsort két Couprin-mű vezette be, majd a Beethoven-szoná- ta után Chopin rendkívül hatásos Andante spianato és nagy polonéz című műve következett. Három Debussy- mű után hangzott fel Liszt drámai effektusokban bővelkedő Funerailles-a, a magyar szabadságharc elbukásának félelmetes gyászzenéje, mely fokozatosan megy át új szabadságharcra szólító csatadalba. A hősöket elsirató bevezető harangzúgás drámai erővel szólalt meg Husek Rezső előadásában, mély költészetét, érzelmi gazdagságát a leghatásosabb Liszt-megoldások között kell számon tartanunk. A hangversenyt Liszt két Paganini-átirata zárta, majd egy Chopin-keringővel köszönte meg a művész a közönség lelkes tapsát. Az egyes műveket Kovács József ismertette, hozzáértéssel mutatva rá felépítésükre, zenei mondanivalójukra. CSÁNYI L. Augusz-házi koncertek Szekszárdon, az ez évi Augusz-házi koncertsorozat befejező hangversenyén elsőként Bach E-dúr szonátája csendült fel Dobai Tamás (fuvola), Dobai Tamásné (zongora), Mártonka Tünde (cselló) előadásában. A mester 1720 komponált szonátája a barokk kamarazene régi típusához tartozik. A kísérő szólamokat játszó zongora és cselló mindvégig a háttérben maradva színezte, akkordokkal gazdagította a fuvola dallamvezetését. A mű lassú, bensőséges hangulatú és gyorsabb, élénkebb tételeinek változó hangvételét és ritmusát sú-gyors felépítését. Az első tétel derűje, a második méltóságteljessége és a harmadik bájos vidámsága Thész László érett, technikailag kidolgozott, átélt előadásában igazi zenei élményt nyújtott. Játéka ismét bizonyította, hogy a legigényesebb zenei feladatok megoldására is képes. A hangverseny zárószámaként a „francia hatokhoz tartozó” Milhaud Szonátáját hallhatta a közönség. A 18. századi szerzők témáira, illetve azok felhasználásával komponált mű a barokk muzsika hangzásvilágát is idézte. M. Pálma Ilona (brácsa) és- Dobai Tamás (zongora) előadói kvalitását dicséri, hogy a közérthetőbb és bonyolultabb dallamíveket a ritmikai és hangsúlyeltolódásokat a helyenként jelentkező disszonanciókat egységes egésszé tudták formálni. Lendületes előadásuk méltán aratott sikert. Szekszárdi fúvószenekar Dobai Tamás magabiztosan oldotta meg. Ezt követően a Mozart kortársaként működő Sperger osztrák zeneszerző nagybőgőre és mélyhegedűre írt szonátájának rondótételét hallhattuk M. Pálma Ilona (brácsa) és Kaiser Györgyi (bőgő) tolmácsolásában. A két kitűnő muzsikus azonosult a kellemes dallamú, élénk ritmusú szonáta mondanivalójával és harmonikus átmenetet biztosított a fő téma visszatéréseit összekötő epizódok között. Mozart B-dúr szonátája tökéletesen követi a műfaj há- romtételességének gyors-lasA drezdai vendégszereplésre készülő szekszárdi fúvószenekar, id. Véghelyi Miklós karnagy vezényletével hangversenyen adott számot az elmúlt évben végzett munkájáról és a külföldi turnéra való felkészüléséről. Gazdag programot állítottak össze e zenei műfaj kedvelőinek, akik most is szinte teljesen megtöltötték a szekszárdi Babits Mihály művelődési központ színháztermét. Műsoruk első részét J. Alford: Híd a Kwai folyón indulójával kezdték, majd Hartwig: Premier nyitányát és Erkel Ferenc: Hunyadi László c. operájából a Palotást hallhatta a közönség. A fúvósátiratok sorában két ismert melódia következett. Lajtai: Hol van az a nyár dalának trombitaszólóját Szily Lajos játszotta tiszta intonációval, bársonyosan szép tónusban. Doppler: Ilka című dalművéből hangzott el trombitafantázia id. Véghelyi Miklós átiratában. Ifj. Véghelyi Miklós virtuóz technikájú szólójával, hasonló biztonsággal idézte fel a „Volt egyszer egy vadnyugat” című film közkedvelt dalát is. A műsor első részében az igényes könnyűzene két reprezentánsa kapott helyet, fúvószenei feldolgozásban. J. Lennon — a Beatles együttesből ismerjük — írta az azóta már örökzöld dalt a Yesterday-t. A másik dal szerzője D. Ellington, aki bevéste nevét a jazz halhatatlanjainak sorába. Tőle A karaván fantáziát tűzte műso- sára a zenekar. A magyar dallamok gyakran megihlettek külföldi szerzőket. Közéjük tartozott a múlt századi német muzsikusok kimagasló egyénisége, Brahms is. Tőle csendült fel a harmadik és negyedik „Magyar tánc”. A koncert második részében a drezdai programból kaphattunk ízelítőt. A fúvószene profiljához tartozó indulók, keringők, polkák, mazur- kák kidolgozott előadása, egységes hangzása rendre elnyerte a közönség tetszését. Müller József: Fehérvári indulója után ismeretlen szerzők művei következtek, majd a karnagy szerzeménye az Emlékezés keringő ragadtatta tapsra a hallgatóságot. Wag- nes: Bosnyákok indulóját, Uhrner Ferenc: Jó reggelt polkája és Ismeretlen szerző: Hosszan — szélesen ma- zurkája követte. A szekszárdi fúvószenekar Blankenburg: Gladiátorok búcsúja című indulójával fejezte be nagy sikerű hangversenyét, a közönség tapsát pedig ráadás számokkal köszön- te meÉ LEMLE ZOLTÄN Tóvó nap ló Remenyik üzlete Eddig mindenki, akivel a televízióban a minap bemutatott Saroküzlet című tévéjátékról beszéltem, és nem különösebben jártas az irodalomban, megütközött, megtudván Remenyik Zsigmond életrajzi adatait. Ha nem hal meg hatvankét esztendősen, most is csak het- venkilencedik évében lenne, ami író számára még bőven belefér az alkotás, a nagy művek létrehozásának időszakába. 1900-ban született, 1962-ben halt meg. Hányatott életének viszontagságairól sokat tud, aki olvassa műveit, ugyanakkor az is kiderül belőlük, hogy az író, aki kétszer is élt folyamatos ideig Amerikában második hazatérése után, 1941. és 1944. között jobboldali volt. Ennek ellenére sem hiszem, hogy a mai olvasónemzedék emiatt ismeri kevéssé Remenyiket. Igaz, talán most változik a helyzet: nemcsak a fiatal tv-rendező, Felvidéki Judit fedezte fel magának az 1936-ban írt Saroküzletet, hanem film készül Mese habbal című, 1934-ben született regényéből is, Bácskai Lauró István rendezésében. Beindult hát Remenyik Zsigmond üzlete, mondhatnánk, különös tekintettel arra, hogy a már bemutatott mű címe éppen Saroküzlet, és ugyancsak jelképes értelmében. A történet nem nélkülözi a krimis fordulatokat, miközben egy nagy horderejű szélhámosságról szól. Időről időre — nem tudni, a rendezői ötlettelenség miatt-e — úgy érezzük, hogy ezt a szélhámosságot, „izgalmas” fordulataival együtt, úgy ahogy van, valami már látott, ugyancsak közepes filmből pakolták át ide. Ezzel együtt jár a kínos érzés, hogy az újra felfedezett e századi magyar írók tulajdonképpen ugyanazt az egyetlen toliforgatót jelentik, aki különböző álneveket használt... A történet gyermekdedséget, unalmát még az ironikusra kívánt szabású befejezés sem oldja, ami egyébként úgy illeszkedik az előzményekhez, mint egy nyúlra a rókafarok. Nemcsak a hirtelen előbukkanó újságíró- rezonőr miatt — aki korábban magnéziumvillogtatás- sal tevékenykedett a háttérben — hanem a minden előzmény nélküli ötlet miatt is, hogy három különböző idős házaspárt ugyanazokkal a színészekkel játszatott el a rendező. Felvidéki Judit vállalkozása így nem vált Remenyik Zsigmond „saroküzletévé”. Az utóbbi idők egyik leggyengébb tévéfilmje lett. Bízzunk a mesében, habbal. V. F. E. Túlharangozás = hiányérzet Ugyan, ki nem várta a szokásosnál nagyobb érdeklődéssel május elsején este a televízió népszerű Önök kérték műsorát? Az adást megelőző hírverés még azoknak a képzeletét is megmozgatta kivételesen akik egyébként nem túl lelkes hívei ennek a műsornak. Magam is úgy voltam az adással, hogy ha már olyan ünnepi és olyan nagy gonddal, apparátussal készülnek a tévések a nézők kívánságainak teljesítésére, bizonyára mérséklődik a műsor franciasalátajellege. Tévedtünk, tévedtem. Az igazi szenzációt ugyanis nem a teljesítések jelentették, hanem a május elsejét ünneplők megszólaltatása a különböző színhelyeken. Hát persze azért jó volt találkozni a képernyő közvetítésével művészeti életünk színe virágával, vagy olyan felejthetetlenekkel, mint Latabár, Latinovits és Honthy. Szellemes volt a rendhagyó Parabola és mint mindig, nagyszerű a politikai kabaré utánozhatatlan egyénisége Hofi. Valahogy maradt mégis a hiányérzet. Lehet, hogy n~ annyira a rendhagyó Önök kérték-ben közreműködők, mint inkább a műsort beharangozok túlzásainak jóvoltából? — óa — Rádió Egy mészárlás utóélete Az olvasó már megszokhatta, hogy ezeken a hasábokon lepergett vagy elhangzott műsorokról kap utólagos' véleményt. Ez a mozi esetében nem baj, mert amit Szekszárdon már játszottak, az előbb-utóbb a megye legkülönbözőbb filmszínházaiban is vászonra kerül majd. A televíziónál és a rádiónál behatároltabb az ismétlés lehetősége, bár tavaly a Magyar Rádió dramaturgiájának segítségével már tettünk kísér- lestet arra, hogy korábbi meghallgatás alapján előre hívjuk fel olvasóink figyelmét egy-egy adásra, melyeket erre érdemeseknek ítélünk. Most is ez történik, igaz: — más indíttatás révén. Minden jel arra vall, hogy érdemes lesz meghallgatni holnap, csütörtökön, 20.11-kor a „Könnyem sincs, hogy elsirassalak” című adást. Főleg azoknak, akik — mint e sorok írója is — ifjúságunk kedves könyvélményei közé sorolják Franz Werfel talán legjobb munkáját, „A Musa- dagh 40 napját”. A tervszerűen, modern államigazgatási eszközökkel megszervezett 1915. évi első nagy, tudatos népirtásról lesz szó. Ez volt az örmény nép tragédiája a szultáni Törökországban. A műsor, ahogy az előzetes jelzi: „Emlékezés az örmény nép nagy sorsfordulójára, túlélő szemtanúk, hiteles dokumentumok, korabeli újsághírek, elképzelt személyek és irodalmi művek segítségével.” A deportált és meggyilkolt 1 417 350 örmény emlékezetére — többek között — olyanok vállalták az ébresztő szerepét, mint Agárdi Gábor, Horváth Sándor, Kőmíves Sándor, Pethes Sándor és Sinkovits Imre. A népirtást — tudjuk — nem egészen három évtized leforgása alatt Hitlerék „továbbfejlesztették”. A kezdet idézése bevallottan utalni akar a folytatásra. Mert a nemzedékek emlékezete esendő... O. I.
