Tolna Megyei Népújság, 1979. május (29. évfolyam, 101-125. szám)

1979-05-27 / 122. szám

»wÉPÜJSÁG

1979. május 27. ,

^Vasárnapi |

sbb ip

Puha Lászlőnéval a s zocia/is ta munka hősével

Huszonöt éve, hogy lapunkban megjelent a képes tudósítás: Puha Lászlónét, a dunaföld- vári kendergyár tilosát a Népköztársaság Elnöki Tanácsa a „Szocialista Munka Hőse’’ címmel {Untette ki. Puháné megkapta-'az e címmel járó „Magyar Népköz- társaság Érdemrendje” kitüntetést is. Vissza tud emlékezni, hogyan történt?

— Már hogyne tudnék, hiszen talán túlzás nélkül mondhatom, hogy ez volt életem legnagyobb eseménye. Őrzöm a kivágott cikket, meg a többit is, amit akkor írtak az újságok. Nagyon boldog voltam.

— Táviratot kapott, hogy utazzék a fóvárosba?

— Nem. Műszak vége felé a gyárvezető, a ma már nyugdíjas Varga János mondta: Juliskám, készüljön fel, mert holnap Pestre kell mennie a Parlamentbe, hogy átvegye a kitüntetését. — Forgott a világ körülöttem, hogyan menjek, mert a Lacikámmal már a hetedik hónapban voltam. De ha menni kell, hát megyek. A reggeli buszt lekéstem, maszek autóval mentem Pusztaszabolcsig ott ültem vonatra, hogy délután kettőre felérjek, akkorra szólt a meghívó a Parlamentbe.

— Tudta az utat?

— Akkor már igen, hiszen egy éve már országgyűlési képviselő voltam, megfordultam többször az Országházban. Nem mondom, ha ez előbb jött volna, zavarban lettem volna. Mert a magamfajta embernek a régi világban nem sok köze volt az ilyen palotákhoz. Hogy őszinte legyek, nem is érdekelt, mi van ott, még messziről sem láttam. Nos, most egyedül az zavart, hogy meg voltam vastagodva. Hogyan fogok én ott döcögni, amikor szólítanak.

— Tilolni nem félt olyan állapotban?

— A munkától sosem. Juliskám negyvenhétben született — már akkor is volt szülési szabadság, de én két hét múlva már tiloltam. Három év múlva jött a Marika, ővele négy hétig maradtam. Aztán — a kitüntetés után két hónapra a Lacika, vele hat hétig.

— De térjünk vissza a Parlamentbe.

— Ott voltam, pontosan kettőre. Gyülekeztek az ország minden részéből az emberek, de ismerős egy se. A kenderszakmából magam voltam, egyedül. Aztán jött az újabb meglepetés, az én nevemet olvasták fel elsőnek. Hogy ez az állapotomnak •szólt-e, nem tudom. Zavarban voltam, de szegény Dobi elvtárs csak mosolygott, amikor átadta a kitüntetést és gratulált. Villogtak a fényképészek, ez hozott zavarba, sosem szerettem nyilvánosan szerepelni. Ezt mondtam az újságíróknak, akik még hetek múlva is jöttek ide Földvárra.

— Nem szerette a nyilvánosságot? — A jó munkáért elismerés és nyilvános dicséret is jár.

— Akkor is. Más a munka és megint más a nyilvános szereplés. De én úgy éreztem és itthon is mondogatták a többiek, hogy ez a kitüntetés a szakmának is szól. A földvári gyárnak, a munkásoknak. Ok is örülnek, hogy van köztük egy munkásasszony, aki ilyen magas kitüntetést kapott.

— Akkor már szinte őslakos földvárinak számított...

— Igen. Tíz éve éltem itt, véglegesen letelepedve, de hogy hogyan kerültem ide, az talán regénybe illő.

— Beleszületett a szakmába.

— Valóban. Csanádpalo- taiak voltunk. Ez egy olyan falu a Viharsarokban, ahol kevés volt a föld, sok a nép, a szegényember. Több volt a nincstelen, mint akinek volt valamije. Nem volt nagybirtok, kicsi is kevés, nem volt munka. Onnan jártak el summásnak, onnan jártak el téglavetőnek, kubikosnak és kenderáztatónak. Tavasszal jóformán kiürült a falu. Mi is vándoroltunk. Minden nyáron máshova, ahogyan sikerült. Kapuvárra, Komádi- ba, Mezőhegyesre, mit tudom én, hogy még hol voltunk. Még ez se ment mindig simán, mert kellett adni valamit, hol egy tyúkot, hol tojást, ezt-azt a bandagazdának, hogy bevegyen bennünket. Még erre a piszkos, nehéz, egészségtelen munkára is. összepakoltunk egy ládába a kis holminkat és mentünk. Mint a fecske, aki elvándorol, hogy megint visz- szatérjen a fészkére.

— Csakhogy azok ősszel mennek és tavasszal jönnek.

— Mégsem egészen jó a hasonlat. Mert a fecskét a fészke várja vissza. Nekünk még az sem volt. Nem úgy, mint ma, ha valaki vidéken dolgozik, albérletben, vagy munkásszálláson lakik, van egy állandó lakása. Nekünk nem volt. ősszel, a szezon vége felé édesapám hazament, hogy lakást szerezzem de ha megtudták, hogy öt gyerek van, még egy kis lyukat is nehezen kaptunk azért a pénzért.

— Tavasztól őszig dolgoztak, áztattak és beteremtették a télire- valót...

— Ahol nem volt ekkora a család," az megtehette. De az én szüleim nem nagyon tudtak összekuporgatni. Jóformán feléltük nyáron, amit kerestünk. Télen éheztünk, fáztunk. Néha akadt apámnak egy kis favágás, vagy más munka, de inkább nem. Ügy nőttem fel négy testvéremmel. hogy a cukrot, a disznóvágást nem ismertük.

| — Csak a munkát.

— Azt aztán nagyon. Mert a kenderáztatás, a tilolás a könnyűipar legnehezebb munkája volt. De muszáj volt csinálni, ha élni akart az ember. Jómagam már iskolás koromban eljártam a szünetekben a palotai kis kendergyárba, és amikor vándoroltunk, a szüleimnek segítettem. Nagylakon a len- gvárba 1941-ben úgy vettek fel. hogy két évet csaltam az életkorom bemondásánál, nem tizenhárom, hanem tizenöt évesnek mondtam magam. A következő évben ide. Dunaföldvárra szegődtünk, áztatósnak. Édesapám kubik- munkára ment a Rámátokba. itt az áztatásnál a bátyám lett a gazda, én meg a marokverője.

— Marokverő? Nem aratni jöttek.

— Az áztatok a bandán belül párban dolgoznak. A kaszásnak felel meg a gazda, a marokverő pedig a segítője.

Amíg édesapám járt áztatni, édesanyám volt a marokverő. Vagy a bátyám.

— Hogyan ragadtak itt Földváron?

— Negyvennégyben, ősszel. Nekünk az egv ötös lottótalálat volt. hogy nem kellett hazamenni, megint lakbérbe télire. A gyárvezető megismert bennünket, látta, hogy szorgalmasak vagyunk, az egész család, a gyár is iól jár. ha itt maradunk. Tűrhető szállásunk volt itt a gyár mellett, én attól kezdve tavasztól őszig az áztatósokkal dolgoztam, ahogy vége lett az áztatásnak. bekerültem az üzembe tilolni. Nehéz munka volt. de állandó munka, állandó kereset. Szívesen maradtam azért is. mert az emberem akkor kezdett udva- rolgatni. ő is olyan nincstelen volt. mint én, de ugyanúgy dolgos Negyvenhatban keltünk egybe úgy, hogy nem volt az égvilágon semmink, csak a két dolgos kezünk. Meg a hitünk, hogy jobb jövő vár ránk és az most már rajtunk múlik. A gyártól kaptunk egy kis szobát, egy vaságyat, egy kecskelábú asztalt. meg egy padot, egy spar- hertet.

— Dolgoztak mind a ketten és nem volt semm.ijük?

— Miből lett volna? A mil- oengőből. meg a biloengőből? Kalórián éltünk hnnaookig, míg be nem jött a forint.

— Mi volt az a kalória?

— Nem vettük fel a fizetést. hanem hetenkint édesapám. aki kocsis volt a gyárban, bement a piacra és az összes pénzből, amit bérnek kellett volna kifizetni, élelmet vett, azt osztottuk szét.

— Akkor nem nagyon volt értelme a nehéz munkának.

— Hát, ha azt néztük volna, hogy mit kapunk érte, nem. De tudtuk, hogy itt most egy új világ kezdődik. Laci, a vőlegényem, meg én is, beléptünk a kommunista pártba, édesapám lett a párttitkár. Gyűlésekre, tüntetésekre jártunk, plakátokat ragasztottunk, hadakoztunk a reakciósokkal. Éhesen, fáradtan, de tudtuk, hogy a gyümölcsnek be kell érnie. Aztán jött az államosítás. Utána meg a verseny. Tessék nézni, itt ezt a halom piros dobozt. Mind kitüntetés. Vállalati, iparági, országos. Több alkalommal voltam az iparág legjobb tilosa. Amikor ötvennégyben, most huszonöt éve a Parlamentbe hívtak, már jó része megvolt.

— És a Puha családnak mikor kezdett érni az a gyümölcs?

— Már negyvenhétben. Amikor végre disznót vágtunk.

— Saját nevelésüt?

— Dehogyis. Nem volt ahhoz se helyünk, se felszerelésünk. Élére raktuk a forintot és a Róka Jani bácsitól vettünk egy százhetvenszáznyolcvan kilósat. Életem első disznótora emlékezetes volt. Édesanyám kölcsönkért olyan nagy fekete tepsiket, amiben az öregasszonyok szokták a kemencében sütni a kalácsot, abban sütötte az aprólékot, a pecsenyét, a tölteléket. Nekiestünk, az egész nagy család és az egész egv nap alatt elfogyott. A többi meg egy hét alatt.

— Nem is tudhatták, hogyan kell beosztani, nem. volt gyakorlatuk benne.

— Azt még tudtuk volna. De ki voltunk éhezve. Kiéhezve, fiatalok, egészségesek voltunk. A vasszeget megettük volna. Akkor egy hét alatt többet megettünk, mint most egy hónap alatt.

— Egészségesek voltak. Ilyen nehéz, fizikai munka közben is?

— Igen. Én a gyárból csak szülés miatt hiányoztam. Pedig a tilolás nehéz munka. Aki évekig csinálta, meg- bütykösödött a keze-lába, ez a munka igénybe veszi az embernek a szívétől a kisujjáig minden porcikáját. Én negyvenhétig nyáron az áztatósokkal dolgoztam, télen tiloltam. De amikor megszületett a Juliskám, abba kellett hagyni az áztatást, mert őt már vinni kellett a böl- csődébe-óvodába. Utána a többieket is. Igv negyvenhéttől már csak tiloltam. Egészen ötvenhétig. amíg meg nem jött a kenderturbina, megszűnt a kézi tilolás.

— Mehetett volna előbb is könnyebb munkára.

— Igen, de nem akartam. Nagy volt az akaraterőm és tudom, ha nem jön a turbina, én ott pusztulok el a tilónál. Egyszerűen képtelen lettem volna elviselni, hogv valaki megelőzzön, hogv valaki többet teliesítsem. mint én. Nem is fordult elő. De most már megfáradtam egy kicsit.

— A gyümölcsről beszélgettünk, hogy tudták, amit tesznek, annak beérik a gyümölcse?

— Hát igen. A disznóvágás, amire ezután már minden évben sor került. Sőt. most. hogy már szárnyra- keltek a gyerekeink, iönnek egvmás után az unokák, vágunk nekik is. De az igazi gyümölcs ez a ház lett. Amit ötven- hétben kezdtünk építeni és két év múlva költöztünk be.

— Említette, hogy országgyűlési képviselő is volt.

— Igen, ötvenháromtól ötvennyolcig. Van sok szép emlékem abból az időből, de

egyáltalán nem sértődtem meg, amikor az ötvennyolcas választáskor kijött a Hunyadi Karcsi bácsi, a megyei népfronttítkár és mondta, hogy megköszönik a tevékenységemet, de a következő ciklusra mást jelölnek. Tudomásul vettem, hogy az egészséges cserére szükség van. Meg aztán, hogy őszinte legvek. nem is éreztem valami jól magamat abban a tisztségben.

Jobban szeretem az itthoni mozgalmi munkát. Mert mindig volt valami. Voltam járási pártbizottsági tag. alapszervezeti bizalmi, többször pártvezetőségi tag. legutóbb tíz hónapig Csókás Marcell párttitkárt helyettesítettem, amíg iskolán volt. Most titkárhelyettes vagyok az alapszervezetben.

— Akkor mégiscsak járt iskolát.

— Igen, az élet iskoláját. És úgy érzem, helytálltam. Ha újra kezdeném, ezt csinálnám megint. Azzal a különbséggel, hogy naplót vezetnék. Mindennap beírni, mi történt velem, mit tettem. Jó lenne ilyenkor olvasgatni. Talán még magam sem hinném el. mi mindenen mentem keresztül.

| — Érdemes volt?

— Megérte.

JANTNER JÁNOS

Múltunkból

iszem, hogy nem tartozik az örvendetes dolgok közé, ha váratlanul megjelenik egy bizottság valamely munkahelyen, s ott közlik, hogy rövidebb-hosszabb idő után leváltják a vezetőt, mert munkája ellen számos kifo- bás merült fél. így volt ez évszázadokkal ezelőtt is....

1357-ben a bátaszéki (ci- kádori) cisztercita apátságban tartottak vizsgálatot. A cisztercita apátságok központi irányítás alatt álltak, nem úgy, mint. például a bencések. Az apátságok irányítását az évenként összeülő rendi nagykáptalan végezte. A nagykáptalan ülésére minden apátságból maga az apát, vagy annak küldötte érkezett meg. Ezeken a tanácskozásokon a megjelentek előtárták a helyi és az általános problémákat, majd a megvitatott kérdésekben rendszerint határozatokat hoztak.

A nagykáptailan az apátságok életének ellenőrzésére vizitátorokat, azaz vizsgálóbiztosokat küldött ki. Feladatúik volt, hogy az egyes monostorok, apátságok életét és körülményeit megvizsgálják és ellenőrizzék mind lelkiek, mind anyagiak terén. 1357- ben a reini apát, Waldsteini Szigfrid lett a vizitátor, ilyen minőségben került Magyarországra. A vizitátor munkájának végeztével jelentést készített a királynak (a király a Magyarországon lévő összes egyháznak fővédnöke volt). Jelentésében a többi között a bátaszéki (széki cikádori) apátság is szerepel. I. Lajos király a következőket Olvashatta:

....ezután Cikádorra értünk, ahol az apátot öregnek, a világi javak kezelésében ugyan jónak, de a lelkiekben nagyon hanyagnak találtuk, öt elaggott kora és hasznos munkája miatt pillanatnyilag megkíméltük, de meghagytuk neki, hogy a lelkiek megjavítása érdekében a következőket tegye meg: még ebben

a

z évben legyen 12 fogadalmat tett szerzetese, más javítanivalókat hozzon helyre, a következő évben apáti tisztségéről mindenképpen mondjon le. A monostor egy teljes évben 102 dénár fontot szed be az összes felajánlásokból.”

*

Egykoron gyakran jártak a megyénkben királyok, nádorok és más országos fő- mélitóságok. Nemcsak vadásztak — igen igazdag volt e vidék vadban, halban. —, de gyakran országos intézkedésük színhelyéül is Tolnát, Tolnavárat választották. Volt itt országgyűlés számos esetben, a nádor gyakran ítélkezett itt. De a nádor által tartott gyűléseken nemcsak peres ügyekben döntöttek,- hanem tanú- váltomást is tettek, tehettek. Alkalmas volt a megyegyűlés arra, hogy bárki birtoka birtoklásának jogosságát igazoltassa, hiszen ilyenkor a megye minden részéből összejöttek a nemesek. Még ha a megye vezetői is tették az ilyen ügyekben az esküt, az eskü tárgyát képező valóság kiderítésében bizonyosan támaszkodniuk kellett a többi megyebeli nemes vallomására. A tanúsító levél, amelyet a megyegyűlésen adtak ki, később, ha perre került a sor — fontos kelléke lett a bírói ítéletnek, különösen akkor, ha a perelt birtokról adománylevél nem volt.

A világiak eskütételének módját is megtudhatjuk az alább idézett forrásból. Feszületre tett kézzel vontak párhuzamot állításuk igaza, valamint hitük, a király és a korona iránti hűségük valódisága között. Úgy igaz, amit vallanak, mint amilyen igaz Istenbe vetett hitük és a király iránti hűségük.

1360-ban Kont Miklós nádor Tolna vármegyében tartott közgyűléséről maradt

fenn az alábbi, Gyánt birtoklásáról szóló oklevél:

„Mi, Kont Miklós, Magyar- ország nádora és a kunok bírája adjuk emlékezetül, hogy Tolna vármegye ösz- szes nemesei számára Szent Mihály arkangyal ünnepe előtti hétfőn, Tolnavárott tartott közgyűlésünkön a szerzetes1 férfiú, Donát testvér alperjel úr, a maga és a jeruzsálemi Szent Jánosról nevezett keresztes testvérek rendjének magyarországi és Szlavónia perjele, Bald» testvér nevében helyéről felemelkedve elmondta, hogy Dénes erdélyi vajda és néhai István bán fiai: Miklós, Imre és Lásziló egy bizonyos szőlős és erdős birtokrészüket, amely az említett rend, Gyánt birtoka és Igenllőnek nevezett Jánosnak, valamint Pál fia Miklós fiainak, nemkülönben a pécsi püspöknek a szomszédságában van, noha István bán fiai semmiféle szomszédságban nincsenek Gyánt birtokkal, annak birtokában mindig is az egyházuk volt, mégis István bán fiai arra törekszenek, hogy azt elfoglalják és a maguk számára hasznosítsák. Végül is ez a birtokrész jogilag az egyházukhoz tartozik, István bán fiainak semmi közük nincs hozzá

Azt kérte tehát tőlünk Donát 'testvér a maga és Baldo perjel nevében, hogy kérésükre az említett megye alispánja, szoltgabírái és es- küdtjei tegyenek vallomást, szerintük mi az igazság.

Ekkor mi megkértük az emllített megye alispánját, szolgabíráit és esküdjeit, hogy hitükre és a király, va- ilaminit a király szent koronája iránti hűségükre az éltető kereszt fájának megérintésével mondják el ebben az ügyben az igazságot.

Az említett vármegye alispánja, a szolgabírái és az esküdtjei hitükre egybehangzóan tanúsítják, hogy az említett birtokrész régtől fogva, mindig az egyház Gyánt birtokához tartozott ^ és tartozik mosit is és annak jfl birtokában mindig az egy- ház volt és van is. István bán említett fiainak semmi közük nem volt és most sincs hozzá.

A tanúskodás bizonyságára adattuk ki ezen nyíltformájú oklevelünket, ahogy azt az igazságosság tanácsolta.

Kelt közgyűlésünk hatodik napján és az említett helyén az Ur 1360-ik évében” (október 3-án).

Gyánt tehát megmaradt egyházi birtoknak.

Évszázadokkal később, a XIX. század második évtizedében a sárközi jobbágyoknak gyűlt meg a bajuk, a használatukban lévő földjük miatt a földbirtokosokkal. SárpiLis község 1810. július 17-én volt kénytelen bi- zonyságilevelet kibocsátani arról, hogy határukban nincs olyan új irtásföld, amely után fizetniük kellene az uraságnak. 1819. május 21-én pedig a sárközi jobbágyok úti levelet kértek az alispántól, hagy Bécsbe utazhassanak, és az ott székelő ügyvivőtől tanácsot kérhessenek az úrbéri tartozások pontos szabályozásáról. Ezt írták kérvényükben:

„Decsi, alsónyéki, s pilisi helységek tokosai megunván az már régen rajtok uralkodó dupla ‘dézsmát, s annyival is inkább, mivel a domíniumban lévő több helységek tizedet adnak, amely nyomorúságaink arra indítottak, hogy az egy dézsma eránt próbát tegyünk...”

Az alispán mem adott úti levelet.

D

öntése a következő volt: „Minthogy az

íllyes utazások meg nem engedtethetné- Kapuváry János főéinek:

szolgabíró úr által attúl tiltani rendeltettek.

K. BALOG JÁNOS