Tolna Megyei Népújság, 1979. április (29. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-06 / 80. szám

1979. április 6. A közművelődés kérdései A munkakörnyezet kultúrája (TUDÓSÍTÓNKTÓL) Lehangoló látvány: szét­szórt anyagok, áruk egymás begyén-hátán, szerszámok szétdobálva, ömlesztve a sze­mét az udvaron. Amerre a szem ellát, mindenütt ren­detlenség. Már az eldobott esik is azt a benyomást kelti a szemlélődőben, itt a mun­kakörnyezet kultúrájával nem sokat törődnek. Naponként találkozhatunk ilyen elszomorító képpel. Pe­dig a „hogyanon” kívül az sem mindegy, milyen kör­nyezetben éljük le életünket. Különösen vonatkozik ez a munkahelyekre, ahol a nap legnagyobb részét töltjük el. Hogy mennyire így van, két­ségtelen bizonyítékok igazol­ják. Mégis a munkahelyi | vezetők kissé idegenkedve fogadják, ha a munkahely kulturáltságáról esik szó a velük való beszélgetésben. ,.Nem az én asztalom” mond­ják, „ez a közművelődés te­rülete”. Bizonyítani sem szükséges, ez a szemlélet helytelen. A közművelődésé, de a munkahelyek felelős ve­zetőié is. A népművelők fel­adata elsősorban a vizuális nevelés, a képzőművészeti ízlés formálása. A munkahe­lyek vezetőié pedig elsősor­ban segítségadás ahhoz, hogy a dolgozók emberivé, barát­ságossá alakíthassák környe­zetüket. Felismerve, hogy a szép, kellemes, egyszóval esz­tétikus környezet és a mun­kaintenzitás között összefüg­gés van. Ehhez a feltételek biztosítása szükséges. Ismer­tessék fel dolgozóikkal, hogy a környezetük befolyásolja tevékenységüket. A személyes VEZETŐI PÉLDAMUTATÁS nagyon sokat jelent, megha­tározó is lehet. A sokszor ostorozott „reszortszemlé­let”, mely szerint „ha haté­konyan akarunk dolgozni, nem érünk rá ilyen kérdések­kel” — de általában a kul­túrával — „foglalkozni”, ká­ros lehet. Az efféle „alap­igazságok” tévesek. Tévesek, mert figyelmen kívül hagy­ják a környezet munkavég­zésre gyakorolt hatását, nem tudják vagy nem akarják tudni, hogy a megfelelő munkakörnyezet biztonság- érzetet ad az ott dolgozó em­bereknek. Kedvezően befo­lyásolja, befolyásolhatja az érzelmi és kedélyállapotot, segít az üzemi balesetek megelőzésében, stb. A sze­mélyes példamutatás legin­kább tetten érhető a vezető „rezidenciáján.” Ha igényes önmagával szemben, akkor esztétikusán, nem pazarul rendezi be irodáját. Minden bútornak, minden tárgynak helye, funkciója van a szobá­ban, s az oda belépőre, az ott tartózkodóra semmi sem hat nyomasztóan. Sajnos még mindig kevés a jó példa. Divat ma nálunk is a ta­péta, no meg praktikus is, főképp a lemosható. Egyre több iroda falát díszíti, védi, gyakran válogatatlanul. Leg­többször a szűkös anyagi le­hetőségek miatt — mert fon­tosabb dolgokra kell a pénz — leértékeltet vásárolnak, azokat, amelyek nem túl esz­tétikusak, vagy inkább valók egy hálószobába mint példá­ul a főmérnök irodájába. Úgy gondolom, azzal együtt is, hogy erre is kell figyelni, ez a kisebbik probléma. Sok­kal inkább megütközik az ember azon, amikor művirá­got lát az asztalon krepp- papírba csavart virágcserép­ben, szalmából készített „in­tarzia” képeket a falon, gipsz­figurákat a vitrinben. Mind­ehhez hozzátartozik az „ara­nyozott” kávéskészlet, a ková­csolt vasból készített guruló kínálóasztal, stb. Azt hiszem, ezek a példák nem a fejlett esztétikai érzékről árulkod­nak. Megnyugtató a szemnek, ha példás rend van az üze­mekben, ízléses a dekoráció, megoldott a porelszívás, csökkentették a zajártalmat, megfelelő a világítás, a falak színei kellemes hatást kelte­nek. A SZOCIALISTA BRIGÁDOK hogy élhetnek a környezet­alakítás fontos eszközével, a dekorációval. Hogy hogyan éljenek vele, abban segíthet a közművelődés szakembere. Nem mindegy például, hogy az esztergapad mellett mire figyelmeztet a plakát. Bár­mennyire egészséges is a tej, reklámszövegét ne függesz- szük a munkapad közelébe. Vagy a„NE”, a „TILOS” fel­iratokat ne hagyjuk évekig változatlanul, mert egy idő után figyelembe sem vesszük ezeket, veszítenek funkció­jukból. Bármennyire is tisz­teljük szeretteinket, fotóikat né tegyük ki a munkahelyen. Csinosak az MTI-fotókon szereplő manökenek, de Rá­kóczi, vagy Castro társaságá­ban bármelyikük ízléstelen. Az. hogy milyen egy adott munkahely környezete, sok minden függvénye. így a munkakörnyezet kultúráját befolyásolják objektív és szubjektív tényezők is. Nem hagyható figyelmen kívül olyan objektív tényező, mint például az elhelyezési körül­mények, gépek, anyagok, be­rendezések. Az elhelyezési körülményeket természetesen meghatározza a munka ter­mészete, a város- és község­rendezési elvek. Független a dolgozók beavatkozási lehe­tőségétől az is, hogy egy gép mennyire formatervezett. A szubjektív tényezőkkel más a helyzet. Naponként változhatnak, alakíthatók, és ebben nagy szerepe van a közművelődésnek, a népmű­velőnek, de a munkahelyi vezetőnek is. SIFTER JÓZSEF azok, akik elsősorban felis­merték ennek szükségessé­gét „lent” a munkahelyeken. Vállalásaik között találko­zunk a munkahely csinosítá­sára tett felajánlásokkal. A társadalmi munkaakciók egy része erre is irányul. Már a kezdeti lépéseket megtettük, itt-ott már dicséretesek a tö­rekvések. Persze eltérőek a feltételek, a lehetőségek is, abban azonban valamennyi­en azonos eséllyel indulnak, ^PÜJSÄG 5 „Áru” « tarisznifäban • ^ \ Levelet kaptunk Rimán Béla nagydorogi kisiparostól. Azt írja: nem szeret írni, de egész heti fáradtsága sem tudta megakadályozni abban, hogy elővegye ütött-kopott írógépét. Az eset, amely 1979. március 31-én történt vele, annyira felháborította, hogy azon nyomban leírta. „Még akkor is le kell írnom, ha ezért szamárfület mutatna is valaki nekem!” Ezen a napon is, mint min­dig, este hétkor zárta be drótfonó műhelyét. A kaput is éppen zárni készült, ami­kor befordult a közbe egy motorkerékpáros. Úgy érezte, a motoros hozzá jön. Nem tévedett. A motoros leállítot­ta motorkerékpárját. — Üdvözlöm, Béla bácsi! Közelebb lépve a látogató­hoz, ismerősnek tűn^ az arc. — Mivel szolgálhatok? — kérdezte, megrendelőt sejtve a jövevényben. — Jó üzlet lesz ez magá­nak! — mondta a jövevény és miközben előhalászott a gázálarc-tarisznyából egy kéztörlő rongvba bugyolált valamit. A „jó üzlet” tár­gyát. amiről hamarosan ki­derült: jó üzlet lenne a négy vadonatúj vasipari vízszint- maró korong, ha... Kezébe vette a négy korongot. Nem járatlan a fémforgácsolásban, így meg tudta állapítani: testvérek között is megér da­rabonként egy ezrest. Tudta, hogy ebből üzlet nem lehet de mint becsületes kisiparos­hoz illik, nem utasította el durván a látogatót, aki ezút­tal „alkalmi beszerzőként” jelentkezett. Megkérdezte: — Mennyit kér érte? — Ad egy százast és mind a magáé. Rimán Béla biztosra vette: odaadná negyven forintért is a négy korongot, de a továb­bi társalgásra nem volt ked­ve, úgy érezte, hogy kavarog a gyomra... A hívatlan vendég jó em­berismerő lehetett, mert ész­revette: itt nincs keresni­valója. Gyorsan a tarisznyá­ba gyömöszölte az „áruját” és egy sportközvetítő ripor­tert is megszégyenítő gyorsa­sággal magvarázni kezdte: ő vasutas Szekszárdon. Ezeket a korongokat nem lopta. Szó­rakozásból is gyakran kijár a MÉH-telepre, ahol a lim­lom között talál ilyen és eh­hez hasonló tárgyakat. Ezt a négy korongot a BHG-tól és a műszergyártól odaszállított fémforgács között találta. Talált ő már ‘ott: fúrókat, menetvágókat... Rimán Béla nem kételke­dett a motorkerékpáros sza­vában. A fiatalember elsie­tett. Lehet, hogy máshol pró­bálkozott. Talán el is adta: ..Miért ne adhatta volna el? Drága, import korong! A fia­talember állítása szerint a szemétből szedte elő! Azt Volna jó megtudni: hogvan kerülhetett a fémforgács kö­zé a még használatlan, vado­natúj. drága, import szer­szám?” Ezt kérdi Rimán Béla nagy­dorogi kisiparos, akit annyi­ra felháborított az eset. hogy március 31-én, amikor ez az eset megtörtént, azonnal írni kezdett és az írást pontosan 22 óra 35 perckor fejezte be. Az eset Rimán Bélát na­gyon felkavarta! Vajon így felkavarja azo­kat is, akik felelősek azért, mi kerül a szemétbe? Tolnai táj házak Bőtökének közmGvelé&í feladatot Is Kiállítás az „Udvari Vince” Szakmunkásképző Intézetben Jö úton haladnak ■ A Tolna megyei Tanács Végrehajtó Bizottsága 1975- ben hozott határozatot me- gyénkbeli tájházaik létesítésé­ről. A cél lényegében kettős: egyrészt megőrizni egy-egy tájegység népi kultúráját, tárgyi emlékeit, másrészt közművelődési funkcióval ru­házni fel a tájházakat. A múlt ugyanis akkor válik igazán élővé, ha beleágyazó­dik a jelenbe, ha a tájház nemcsak múzeumi célokat szolgál, hanem otthon ad kü­lönböző szakköröknek, folk­lóreseményeknek is. Az 1975-ös vb-határozat 1980-ig öt tájház létrehozá­sát tűzte ki feladatul. Ter­veztek egy Kapos menti, egy sióagárdi, egy sárközi, egy völgységi német és egy szé­kely tájházat. Mi valósult meg a tervekből? Legelőször a Kapos—Kop­pány vidékének népi építő­művészetét, lakáskultúráját reprezentáló tájháznak kel­lett volna elkészülnie. A vá­lasztás Szakályra esett, tekin­tettél az idegenforgalmi lehe­tőségekre. A folyamat azon­ban — amíg egy táj házat át­adhatnak rendeltetésének — hosszú. Elsőként tanulmányozni kell az egész tájegységet, majd ennek ismeretében ki­választani egy házat. Csak­hogy a vásárlás nem mindig zajlik simán, Szakályban pél­dául jogi huzavonák támad­tak örökösödési ügyben. Mi­után a helyi tanács, a megyei tanács és az Országos Mű­emléki Félügyelőség anyagi támogatásával megvette az il­lető házat, akkor következhet a hasznosítási terv elkészíté­se, a műemlékké nyilvánítás, a belső berendezések megvá­sárlása. A szakmai teendőket a Balogh Ádám múzeum végzi. Szakályban egy század- fordulós, középparaszti por­tát szeretnének bemutatni, ehhez azonban rekonstruálni kell az eredeti állapotot. Saj­nos — tervező hiányában — a munka áll. A kivitelezés feltehetően nem jelent majd gondot, mert szerencsére akadnak még a régi építé­szethez értő idős emberek. Sióagárdon biztatóbb a helyzet, ott az Országos Mű­emléki Felügyelőség vállalta a rekonstrukciót. Itt most már nem okoznak problémát a belső berendezések és a gazdasági melléképületek sem. Az 1977-es határidő he­lyett, idén őszre elkészül a sióagárdi tájház. A völgységi német, illetve székely tájház létesítéséről viszont lemondtak az illeté­kesek, a tervezett bonyhádi múzeum ugyanis kellőképpen reprezentálná a tájegység né­pi kultúráját. Felmerül a kérdés; vajon miért szükséges Decsen táj­házat létesíteni, amikor ott országosan is ismert és láto­gatott tájház működik? A válasz: azért mert a je­lenlegi tájház a háziipari szövetkezet tulajdona, a pad­lásmúzeum a lakosság spon­tán összefogása révén jött létre, s így mindkettő nélkü­lözi a szakmai rendszerezett­séget, nem beszélve a tárgyak állagának megóvásáról. Noha mindkettőnek szép és értékes az anyaga, mégsem felel meg egyik sem a táj ház fogalmá­nak, amely a különböző köz- művelődési funkciókat is ma­gába foglalja. (TUDÓSÍTÓNKTÓL) „Ki ekével, ki kalapáccsal, tollal, építse, építse, építse ezt a hazát!” (Juhász Ferenc) Ez az idézet fogadta a dombóvári Udvari Vince Szakmunkásképző Intézetben azokat a látogatókat, akik az elmúlt napokban megtekin­tették az intézet tanulóinak „hobbi”-munkáiból rendezett bemutatóját. Elismerést ér­demei az intézet vezetőinek e hasznos kezdeményezése, mely életre hívta az ösztön­ző erővel ható kiállítást. Ta­lálkozhattunk itt a kőműves és villanyszerelő tanulók fa­faragásaival (közülük is fi­gyelmet érdemel: Staudt Je­nő kőműves és Guszinger Gyula villanyszerelő munká­ja) a vas- és fémszerkezet­lakatos vasba, rézbe álmodott ötleteivel, különböző szak­körök kutató, alkotó tevé­kenységének eredményeivel. Igen jelentős például a hon­ismereti szakkör munkája. Tagjai Simon Károly tanár vezetésével szülőföldünk múltját, a múlt század végi, s e század elejei agrárprole­tariátus életét dokumentáló iratokat, leveleket gyűjtenek, továbbá a néprajz tárgyi em­lékeit. Kutató munkájuk so­rán került birtokukba pél­dául egy 1874-ből származó aratómunkás gyámpénztári adókönyvecskéje, vasutas- fogadalomtétel, egy elbocsátó levél a „Schlick—Nicholson gép Waggon és hajógyár rt”- től, mely a század elején a munkásmozgalom egyik böl­csője volt. Továbbá: cseléd - könwek, tanoncszerződés, hadikölcsön-biztosítás, birtok­levél, stb. A gyűjtés nagy­részt egyéni munka eredmé­nye. A honismereti szakkör tagjainak többsége ugyanis vidéki, bejáró tanuló és falu­jukban lehetőség nyílik arra, hogy begyújtsák családok birtokában lévő, nagyrészt elfelejtett dokumentumokat. Közös kirándulásokon isme­rik meg hazánk szépségeit, s a helytörténeti érdekessége­ket. Figyelemre méltó a fotó- szakkör munkája is. Ök a gyermekév szellemében készült fotósorozatukat mu­tatták be. Eddig elkészült munkájukat tekintve elmond­hatjuk, hogy témájuk sok színű, s az anyag- és fotó- technikai ismeretek birtoká­ban vannak. A szakmunkás- képző intézetben összesen tíz szakkör működik, melyeknek személyi és tárgyi feltételei lehetővé teszik, hogy a tanu­lók szabad idejüket haszno­sítva egyéni érdeklődésüket fejlesszék. Az intézet igazgatója — Kurucz Géza — tájékoztatá­sából kiderült, nincsenek kö/inyű helyzetben az itt lé­vő pedagógusok és szakokta­tók. Az 530 tanuló 70 száza­léka ugyanis vidéki, bejáró, így sok problémát okoz ösz- szehangolni a munkát, tanu­lást, szórakozást. De az inté­zet vezetőségének nagy se­gítséget nyújt a 90 százalékos tagságot számláló KISZ- szervezet. Intenzív, eredmé­nyes munkáját számtalan di­csérő oklevél bizonyítja, melynek végeredménye a közelmúltban kézhez kapott kitüntetés. A KISZ Központi Bizottsága a „Kiváló KISZ- szervezet” zászlóját adomá­nyozta a szakmunkásképző intézet KISZ-fiataljainak. Emögött a kitüntetés mögött nagyon sok munka rejlik. Közéleti tevékenység, isko­lák, óvodák segítése, KISZ— úttörő kapcsolat hatékony fejlesztése, jó együttműködés a szocialista brigádokkal, ta­nulmányi versenyeken való részvétel, politikai képzések sorozata és még lehetne so­rolni. Az üzemi gyakorlaton lévő fiatalok beilleszkedésének za­vartalansága a közösség ér­dekeivel való azonosulást se­gíti. Az ifjúsági törvény az ifjúságpolitika egyik kulcs­kérdésének tekinti és kiemel­ten foglalkozik a pályakezdő fiatalok segítésével. Az isko­lai, munkahelyi vezetők, tár­sadalmi szerveink mindent megtesznek annak érdeké­ben, hogy a tanulók az isko­lában és a munkahelyükön is jól érezzék magukat. Az is természetes, hogy a fiata­loknak is kelj saját érdekük­ben tenni valamit azért, hogy a jövő társadalmi célkitűzé­sei megvalósuljanak. E rö­vid, a dombóvári szakmun­kásképző intézet életébe való bepillantás alapján elmond­hatjuk, hogy az intézet ta­nulói jó úton haladnak. Szöveg: dr. Berger Rezsőné Fotó: Kővári A sióagárdi tájház Fotó: — ez — A tanulók hobbimunkáiból rendezett kiállítás

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom