Tolna Megyei Népújság, 1979. április (29. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-27 / 97. szám

1979. április 27,

Képújság 5

Munka :

A munkát szeretjük, a munkát szidjuk, de elvégezzük. Várjuk a munkaszüneti napot. A tétlenséget nem tudjuk elviselni. A munka fáraszt. Nélküle mégsem találjuk a helyünket. A

munkáról beszélünk. Értékét a fizetséggel mérjük. A mérés nem mindig sikerül pontosra. A munka kenyérkereset. A munka alkalom arra, hogy életünk kereteit értelmesen kitöltsük.

Ha fő a mellékes

Gyerekszemmel

Régebben a falusi gyermekeknél a közvetlen élmény tudatosította a munkát. A tanulás mellett, sőt gyakran annak rovására kapcsolódtak be a ház körüli tevékenységbe vagy a földművelésbe. Nem fogalmaztak, nem definiáltak, de tudták — tapasztalatból — mi a munka.

Ugorjunk néhány évtizedet. Mit tud a mai gyermek a munkáról?

— A megélhetéshez nélkülözhetetlen — mondja Váradi László nyolcadikos tanuló.

— Munka, felelősség és kedv szerintem elválaszthatatlanok egymástól — vélekedik a hetedikes Farkas Bea.

— Aki dolgozik, az használja is ki a munkára kiszabott időt. Közben nem lehet kávézgatni, csevegni, lazítani — kapcsolódik be a nyolcadikos Horváth Gabi.

A vélemények után nézzük meg a gyakorlatot. Beszélgető partnereimnek egyöntetű a véleménye abban, hogy a tanulás is munka, sőt komoly munka. És mennyire veszik komolyan?

A hatodikos Daradics Peti

A közismert tréfa szerint a magyar embernek két keresete van: fő és mellékes.

Melyik a fő keresete? A mellékes. A viccek jól ismert bölcsességével világít ez az élcecske is életünkre. Szándékosan nem írtam azt, hogy életünk egy részére, mert amiről szó van, a túlmunkáról, a külön munkáról, a mindennapi fusizásról, az szinte kivétel nélkül kitölti életünket.

Hol vannak már a nyugalommal átborozgatott vasárnapok. A ház előtti kispadon üldögélők csendes vasárnapi beszélgetései? Hol van a keményen zajló munka biztonságos ritmusa, melyben megfér a nyugalom, a pihenés, ünnepnapnyi adózás a méltóságnak, az emberi munka méltóságának.

A tanár munkaidején túl szakkört vezet, előadást tart, külön tanítványokat vállal, az orvos a kórházi főállás mellett magánpraxist folytat és rohan és rohan. A tsz-tag a munkája előtt és után a háztájiban merül el hajnaltól késő estéiig. A kőműves, a lakatos, az asztalos, az ez, az az, külön munkát vállal és rohan, és rohan, és rohanunk.

Kevés a fizetésünk? Autót venni, több százezer forintos lakást, házat építeni, hétvégi telket, nyaralót vásárolni kevés. De nem kevés az erőnk és leleményességünk mondjuk egy évtized alatt összehozni egy félmilliót, hogy mindez meglegyen. Hiszen ma már ez életeszmény. Meglesz. Ha az ember beleszakad is, meglesz.

Meglesz János szorgalmas teremtménye volt az istennek. Fúrt, faragott, bikát hizlalt, nyulat tenyésztett, vasárnapokon jó pénzért napszámba ment — és épített egy gyönyörű házat, 150 négyzetméter alapterülettel. Mondanom se kell, hogy amit lehetett, maga csinált. Mire mindennel elkészült, hálni se járt belé a lélék mert már ő sem nagyon aludt. Kemény, makacs ember volt. Még keményebb, még makacsabb lett a kegyetlen munkában. (Lehet, hogy ezért se járt már belé a lélek, mert törte Meglesz János megkeményedett porhüvelye.)

A szép új ház mögött a régi épületnek kétszobányi darabját meghagyták, hogy legyen hol lakniok, amíg az új elkészül. Az elkészült, de Megleszék úgy megszokták a régit, hogy nem bontották le. Szép takarosra megcsinálták. Jó lesz nyári konyhának. A télre is ott maradtak.

Meglesz János tisztességgel kiházasította előbb a fiát (még nagyobb házat dobtak össze neki), aztán a lányát. Úgy akarta, hogy azok ott maradjanak velük, a nagy ház az övéké lesz. De nem maradtak. A vő nem bírt maradni, azt mondta, valami hidegség van ebben a házban.

Különmentek. Családi, baráti kalákával fölhúztak egy kétszintes, 130 négyzetméter alapterületű házat.

Meglesz János tegnap markológép után futkosott. Azt mondta, fáradt. Soha egy perc megállása nem volt. Inkább kifizeti a gép árát, de ő nem bírja már kiásni a kriptának való gödröt. Meg aztán, hogy is nézne ki, hogy az ember a saját sírját ássa.

Idézetek a munkáról

napi fél órát fordít tanulásra. Kedvelt tantárgyaival gyorsan végez, s hosszabb időt inkább a nehezebb, a nem kedvelt tárgyakra fordít. Váradi Laci már háromnegyed órát is tanul, s elsősorban a szeretett tárgyakra használja fel idejét. A nyolcadikos Horváth Gabi pedig napi másfél-két órát szán a tanulásra. A kevés vagy több tanulásra fordított idő egyéni alkat függvénye. Az eredmény a lényeg, s a megkérdezettek valamennyien jó tanulók.

Hésziodosz már i. e. 700 körül úgy vélekedett, hogy „A munka nem szégyen, a tétlenség szégyenletes”. Véleményének második fele máig se ment át egészen a köztudatba. Cicero szerint „Gyönyörűségesek az elvégzett munkák”, amit Martialis nyomán azzal egészíthetünk ki, hogy „a munka önmagában örömöt okoz”.

„A munkához való jog” elvét Fourier szögezte le „A négy mozgás és az általános sors elmélete” című munkájában. Ami a munka bérét illeti Lukács evangélista megfogalmazása kissé nagyvonalú és ködös: „Méltó a munkás a maga bérére”. Mekkorára? A szigorú Blanqui így tömörített: „A tőke ellopott

munka”.

Az, hogy „Munka hadának lépése dobog” Édes István 1934-es Bécsi munkásindulójából származik. József Attila „A Dunánál” akarta „...rendezni végre közös dolgainkat/ ez a mi munkánk és nem is kevés.” Egy másik költő, Juhász Gyula arról álmodozott, hogy egykor a

Elmélyülten

A munka sokféle lehet: fizikai, szellemi energiát vagy kéz. ügyességet igénylő. Az ember dolgozhat felületesen, a munkájára csak félig ügyelve, érezhet unalmat a begyakorlott, beidegződött mozdulatok közben, de meg is feledkezhet arról, mi történik körülötte. Pontosságot, fegyelmet legtöbbször a munka jellege diktál, az elmélyedés azonban belülről jön, az érdeklődés kifejezője.

Fotó: — sz —

Öröm

A munka mindig társadalmi, nem is lehet már más. Senki sem készít magának semmit, mindenki mások számára dolgozik, attól a meglehetősen ritka kivételtől eltekintve, amikor valaki a maga készítette szerszámmal, a természetben megtalálható anyagból a saját számára állít elő valamit.

A munka örömének két forrása van, az egyik éppen a társadalmisága, hogy haszna van annak, amit csinálunk. Ez az öröm a legnagyobb fáradtságon is átsu- gárzik.

A munka örömének másik forrása pedig saját magunkban rejlik, abban az érzésben, hogy éppen én készítettem valamit. Vállalhatom a felelősséget azért bárki előtt, ami kikerült a kezem alól. Pszichológusok, szociológusok az ilyesminek nevet szoktak adni, mondjuk azt, hogy a munka és a személyiség harmóniája. Ez így okoskodóan hangzik, pedig nagyon is hétköznapi cél, és egyre több embernek van rá lehetősége, igénye és képessége. hogy el is érje.

Benne van ez az öreg parasztok kapavágásában, fiatal szakmunkások figyelmében, a tanár szavában, a mérnök rajzaiban, még akkor is, ha soha nem jut eszükbe megfogalmazni.

munka nem lesz robot és a művészet nem lesz fényűzés.

A jóslat hazai valóra váltásának egyik záloga a Magyar Népköztársaság Alkotmánya. Idézzük:

„I. fejezet. 14. § (1) A Magyar Népköztársaság társadalmi rendjének alapja a munka.

(2) Minden munkaképes állampolgárnak joga és kötelessége hogy képességei szerint dolgozzék.

Az izmok megfeszülnek, a kéz szorítása erősebb, a mozdulat magáért beszél. Árulkodik az erőről, amit az ember mind több helyen igyekszik gépekkel pótolni. Azért, hogy a jólétünkhöz vezető út kevesebb fáradságba kerüljön.

Fotó:— sz —

(3) Az állampolgárok munkájukkal, munkaversenyben való részvételükkel a munkafegyelem fokozásával és a munkamódszerek tökéletesítésével a szocialista építés ügyét szolgálják.

|g - mg s I íj

Az oldalt szerkesztette Kovács Mária, írták; Czakó Sándor, Iharost Ibolya, Majoros István, Ordas Iván és Szepesi László.

Sok a munkaerő

Kevés a munkaerő, halljuk, mondjuk, olvassuk és sajnos írjuk is egyre-másra, pedig dehogy kevés! Még sok is — mármint ez a szó, hogy munkaerő. Sürgősen ki kellene irtani a szótárból, még szakszóként sem rokonszenves a használata.

Mondjuk és így is van, hogy nálunk, vagyis a szocializmusban az ember a legfőbb érték, érte, általa történik itt minden, akkor miért kell „őt” pusztán munkaerővé degradálnunk?

A munkaerő ugyanis a munkaképesség, az ember azon szellemi és fizikai képességeinek összessége, amelyek lehetővé teszik, hogy a termelési eszközökkel céltudatos tevékenységet, munkát végezzen. Marx szavaival: Egy ember testi mivoltában, élő személyiségében meglévő képességek, amelyeket mozgásba hoz, valahányszor valamilyen fajta használati értéket termel. (Közgazdasági Kislexikon, 1978.) A munkaerő tehát az ember egypfajta képessége a sok közül, nemhogy azonos vele, de még magához a munkavégzéshez is sok más képességét is mozgósítania kell ahhoz, hogy munkája több legyen, mint használati értékek létrehozása.

A szóhasználat valamiféle tudathasadásos állapotra is utal, nevezetesen arra, hogy a dolgozóval törődjön a szak- szervezet, a KISZ, a közművelődési bizottság, vagy aki akar, a gazdasági vezetés számára csak mint munkaerő létezik. Pedig sok és éppen jó példák bizonyítják hogy azokban az üzemekben, szövetkezetekben van elég munkáskéz, ahol nincsenek „munkaerők” csak szellemi és fizikai dolgozók, vagyis emberek vannak.

Kilépve a „babaházból”

„— Azt hiszem, hogy legelsősorban ember vagyok, éppen úgy, mint te, vagy mindenesetre meg kel) kísérelnem, hogy az legyek!” — mondta férjének Nóra Helmer, a Babaház híres szakítási jelenetében.

A dráma írója, Ibsen a múlt században még csak utalt rá, hogy a hősnő önálló életének, független akaratának záloga a munka lesz. Nóra csakis létfenntartóként élheti a saját életét amelynek értékét az növeli meg, hogy többé nem játékszer a férj teremtette puha fészekben, a „babaházban”.

Az érzelmi lázadástól az értelmi felismerésen át hosszú út vezet a nők törvénybe foglalt egyenjogúságáig. Kaffka Margit regényeiben a huszadik század első évtizedének nőalakjai, az új időknek új szelét érző lányok, asszonyok lépnek elénk. Látszatéletek béklyóit feszegető, tartalmat kereső, de nem mindig találó női ideálok. Bukásuk szinte törvényszerű, hiszen a társadalom még nem volt érett a befogadásukra. A szórványos munkaalkalmak nem jelenthették a nők egyenjogúságának elérését. Ahhoz olyan társadalmi rend és közszellem szükségeltetik, amely a dolgozó nőt nem tekinti ritka kivételnek. Mindennapjaink rég felülmúlták már a Kaffka- hősnők legszebb álmait.

A borúlátóbbak persze lemondóan legyintenek. Ugyan kérem, mit nyertünk a szép eszmék valóra váltásával? Azt a gyakran emlegetett második műszakot? Hót boldog-e a nő egyenjogúsága tudatában, amikor fáj a feje, zsibband a lába a munkahelyi és az otthoni futkosástól? A régimódi szemléletűek még azt is megkockáztatják, hogy a sok válás oka szintén a munkába állás, a nagy egyenjogúság...

Tény, hogy önámítás lenne túlságosan rózsaszín képet festeni a dolgozó nők helyzetéről. Számos intézkedés ellenére egyelőre nem sikerül kikerülni a döccenőket. Például olyan esetekben, amikor a munkára jelentkező nő „vizsgáztatását” azzal a kérdéssel kezdik, hogy akar-e gyereket szülni, mert ha igen, akkor nagyon sajnálják, de... Az sem szívderítő, ha egy főnök szemére veti a beosztottjának, hogy már megint otthon maradt egy hétig a beteg gyerekével.

A nehézségeket tovább is sorolhatjuk, ám az eredmények velük együtt sem kétségesek. Különösen az összehasonlítások tükrében vesszük észre a „honnan-hovó”-jutást. Nálunk a nemzetközi nőnapon a virágüzletekből elkeltek szinte az utolsó csokrok is. Ugyanazon a napon az iráni fővárosban fölvonultak a nők és elégették az évezredes elmaradottság jelképét, az arcukat takaró csadort. Március nyolcadika előtt néhány héttel ezek a nők szemközt meneteltek a sah katonáival, szemközt a csőre töltött fegyverekkel.

Lendület