Tolna Megyei Népújság, 1979. április (29. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-22 / 93. szám
10 NÉPÚJSÁG 1979. április 22. GACSÄLYIJÓZSEF József Attila Voltak okosak, mint Kazinczy és voltak hősök is magyar földön, mint Petőfi, az oroszlánszavú, de senki nem tudott annyira hazája- tükre lenni, mint ő. Már születése az ország fekélyére vonszolja, pedig apja (a szegénység vándora) szappanfőző munkás, mamája, a drága mama, mosónő — mindketten a tisztaság szolgálói. Mindig ifjan és versbe öltözötten jár, szerelemszínű asszonyszirmok esnek a nyomába, de vénájában a valóság pengéivel lépked, sarkában az öngyilkosság kutyájával, mint a gyönyörűségükért gyötört cselédlányok; torka az éhségtől csillagporos. Nagy szeme elől nincs a fondorlatnak bújdosása — Attila ítélőszék akinek koponyáig égette homlokát az emberség fájdalmas jegye, ő az, aki az utolsó vonatcsatta- nással a fülében is győztes marad, mert örök idők kortársa, hiszen minden április eljöttével megszületik, és „hetedik”-ként áll előttünk, mert magunkra ismerünk benne. Diákod vagyok, Attila. Itt virrasztasz a bal tenyerembe írva. Okos vagy? Hős? Igen. És nagyon éhes. Neked adnám az utolsó falat zsíroskenyerem. Elegáns mosdó — Hiszen én láttam már magát valahol. — Lehet, nem tudom, sokfelé járok. — Törölje csak meg az arcát! És simítsa hátra a haját is! — Tessék, így jó? — Igen, most már meg1 mernék rá esküdni, hogy találkoztunk. — Óvoda? — Nem, nem hiszem, én még alig jártam óvodába. — Talán általános? Én is mintha onnan emlékeznék magára. — Nem, nekem ez nem rémlik. De mintha... „ö csordaszám tartja gyülevész hadait...” — Úgy véli talán, hogy valami diákszínészként találkoztunk? — Nem, mégsem. Inkább a katonaságnál. — Lehet, lehet... De mintha közelibbnek tűnne ismeretségünk. — Igaz is, mondja csak, hol lakik? — Zsibó, Görbe utca 3., második emelet 5. — Én viszont Zsibó, Görbe utca 3., második emelet 5. — És magát hogy hívják? — Istár László előadó vagyok. — örvendek. Engem Istár Lászlónak hívnak, foglalkozásom előadó. — Azt hiszem, akkor nyugodtan tegeződhetünk. — Hát akkor szervusz! — Szervusz! — De látom, készen is vagy! Sajnos nekem itt kell maradnom, csak idáig tarthattam veled. — Nem baj, majd találkozunk legközelebb. — Ez csak tőled függ, én nem tudok utánad menni. — Igen... Viszlát, szervusz. — Szervusz. TÖTTÖS GÄBOR Anyaság Saáry Zoltán rajza A szalvéta Hetekkel előbb minden jegy elkelt G., a neves hegedűművész koncertjére, és amint a Zeneakadémia pódiumán megjelent a mester, hosszan, melegen ünnepelte a közönség. G. az utóbbi években ritkábban játszott idehaza, és most ő is kies meghatott mosolygással állt a karmester mellett, várva, hogy elcsituljon az ováció. Amikor végre csend lett, G. vadonatúj, fehér szalvétát gyűrt az ingnyaka mögé, hegedűjét az álla alá szorította, és leeresztett vonóval a karmesterre nézett. A pillanat ünnepélyes, feszültséggel teli, és a közönség szinte a lélegzetét is viss?.- fojtva várta, hogy végre részese lehessen a régóta óhajtott zenei élvezetnek. Többen a szemüket is lehunyták, mintha ezáltal a fülük tágulhatna tölcsérnyire, hogy majd egyetlen aprócska hangot se mulasszanak el. És ekkor a pódiumra vezető oldalajtón, a fennkölt eseményhez módfelett stílustalan otthoni slafrokban, őszes hajában fémcsavárókkal, feldúltan tülekedett be egy asszony. Hatalmas léptekkel közeledett a művész felé, közben egyetlen mo:- dulattal kapta ki a karmester kezéből a pálcát, aki már éppen inteni akart vele a zenekarnak. A slafrokos asszony lecövekelt G. előtt, és az elorzott pálcával a szalvétára bökött. — Tudtam — harsogott bele az áhítatba — sőt egészen biztosra vettem, hogy megint egy tiszta szalvétát lopsz ki a szekrényből! Mit gondolsz, ki győz így rád mosni?! Nagyon megfelelt volna még az, amit tegnapelőtt Lipcsében viseltél. Persze, neked ez a legkisebb gondod, te csak zenélsz, de be-' zeg azzal sohase törődtél, hogy a mosásban az én kezem megy tönkre. Nem elég, hogy mosom az ingeidet, a gatyáidat, minden muzsikálásra még egy szalvéta is?! — De Macám, kérlek... — dadogta a mester, —, nem lehetne ezt inkább otthon . . . — Nem! Hogyne! Majd hagyom magam ismét lóvá tenni! Számtalanszor -megállapodtunk már, hogy legalább három hangverseny egy szalvéta, és nem mindig egy újabb! Ne félj, többet nem csapsz be, mert ha kell, én utánad repülök New Yorkba is! Megértetted?! Most pedig ide azzal a tisztával! Kirántotta a habfehér szalvétát férje ingnyaka mögül, és slafrokja zsebéből egy gyűröttet dobott a hegedűre. — Nesze -— mondta, miközben szépen, gondosan öszehajto- gatta a másikat, —, megteszi még ez is, úgy sem azt nézik itt ezek. De azt megmondom, ha még egyszer be mersz csapni, nagy botrányt csinálok! Az is lehet, hogy elválok, és vegyél majd el egy mosónőt! Elégedetten indult kifelé, útközben a pálcát a karmesteri pulpitusra dobta. — Kezdhetik — szólt oda a karnagynak —. de aztán rendesen. semmi diszharmónia, nem szeretném, ha leégne a férjem. Mert ami igaz, igaz, hegedülni már gyermekkorától tud, csak éppen a gyakorlati élet ir^nt nincs semmi érzéke. — Egek — csapta össze a kezét, — én nem is tudom, mit kezdene ez a szerencsétlen nélkülem. TÓTH MÁTÉ MIKLÖS Gala Galaction: Hincz Gyula rajza, aki a napokban Ünnepelte 75. születésnapját gj ocsiban ültünk apám- ÉfÉi mai, s Malinestibe igye|\ 1 keztünk, keresztszü-----•» leinkhez. Májusi vagy j úniusi reggel volt. Kiértünk az erdőből és a víz partjához közeledtünk. Egy öreg erdő, s — olvadás idején — haragos víz választott el Ma- linestitől. Nem messze az úttól, a harmatos réten, néhány piros virágot pillantottunk meg. Apám megállította a kocsit. — Bazsarózsa. Menj, szedj belőle. Odarohantam, szedtem. Életemben először láttam bazsarózsát. Azóta idestova harminc esztendő telt el, de ennek a találkozásnak pillanata és az álmatag, piros virágok képe elevenen él bennem, örökre belevésődött lelkem tükrébe. A malinesti lankáin szedett bazsarózsákra mindig úgy emlékeztem vissza, mintha néhány percre egy másik világba, a mennyország kapujába röpítettek volna, ahol nincs fájdalom és bánat, nincs öregség és halál. Maga a mennyország valójában amott kezdődött, a vízparton túl. miután felkapaszkodtunk arra a magas dombra. amelynek oldalán ott fehérlett a csillogó ablakaival keresztszüleink háza. A mennyország ennek a háznak a küszöbén tárult fel. Amikor anvám meg Floarea néném a jó Isten mennyországáról meséltek, ahol az angyalok meg a szentek lakoznak. ezt a mennyországot éppen olyannak képzeltem. mint keresztszüleink otthona. Hisz már az ajtóban fűszer- és virágillat áradt ránk, s kanári- meg fülemüledal fogadott. A futó növények kusza összevisszaságából kalitkák kandikáltak ki a falon. A kanárik szárnyukkal verdestek, s csipogtak, a fülemülék daloltak, a drót bórája alatt kényeskedő papagáj pedig úgy gügyögött, mint egy gyermek! Mindig jó sok időbe tellett, míg felocsúdtam. Miután ér*Száz éve, 1879. április 16-án született Gala Galaction író, a román irodalom klasszikusa. Elbeszéléseinek válogatott gyűjteménye magyarul „Hogyan lett Musztafa efendiből Mgcaire barát" címmel jelent meg az Európa kiadónál. kezéskor megkínáltak a szokásos édességgel és a felnőttek figyelme másfelé teredő- dött, bátyámmal felfedező útra indultunk. A mi mennyországunk öt-hat szobából állott. Voltak itt gazdagon bútorozott, puha kerevetek, otthon szőtt szőnyegek, tükrök és a falakon meg az asztalokon mindenféle kincs. Emlékszem a török szobára, ahol heverők álltak, közöttük alacsony asztalka. Egyik szobában kardok és karabélyok függtek a faliszőnyegen. Egy másikban a zongora állt, az asztalkákon piperetárgyak: ollók, késecskék, kis kefék, kristálydugóval lezárt üvegek. Itt — nem tudom, mi lehetett az oka — mindig leeresztett függöny fogadott; ennek a rejtélyes szobának varázsos vonzereje álmaimban is követett. Ott volt azután a kerek kerti pavilop, amelyhez üvegfolyosó vezetett: ez uralta a domboldalra kinyúló, elragadó kertet. A pavilonból két lépcsősor vezetett — egymással szemben a kertbe. Itt, a pavilonban étkeztek nyáron keresztszüleink. s mindig számos vendég ülte körül az asztalt. Mi magunk is gyakran voltunk a vendégek között. A mi mennyországunk tehát a házból, a pavilonból és a kertből állott, s elmondhatom, hogy még ezeken túl, a személyzeti szobákig, istállókig, sőt az ólakig terjedt. Mindez azonban nem lett volna elég. A mennyországból nem hiányozhattak az angyalok. 1' " eresztszüleinknek nem Jut volt gyermekük, de na|\ gyón gyakran fordultak ■■ ■■ meg nálunk rokonok és barátok leánygyermekei. Katalin, Klára. Mimi... emlékeimben együtt sorakoztak fel édestestvéreikkel, a kristálytiszta reggelen szedett bazsarózsákkal. Mi maradt meg ezeknek , az egykori leánypajtásoknak emlékében rólam és bátyámról — ha egyáltalán emlékeznek reánk — nem tudom és valószínűleg sohasem fogom megtudni. Jómagam, kit végzetem arra ítélt, hogy emlékekből" és képekből éljek, a gyermekkori emlékek örökös napkeltéjében, mindörökké pirospozsgás és csintalan kislánynak látom őket. Azt hiszem, nem mindig voltam kellemes pajtás. Úgy nagyon homályosan émlék- szem, hogy egyszer bánatot okoztam és panaszra adtam okot. Sokkal világosabban emlékszem csendes időtöltéseink egyik napjára: Mi, gyermekek, a pavilonból lementünk a kertbe és csoportokra oszolva játszani kezdtünk. Katalin, jómagam és még né- hányan elhatároztuk, hogy házat, jobban mondva földkunyhót építünk. Nagyon jó építész voltam. Otthon, az udvarban láttam, hogy ásták ki és építették meg a földkunyhót a béresek és ugyanúgy csináltam én is. Mindenekelőtt négyszöget rajzoltam zsebkésemmel a földbe vagy a fűbe, majd megfelelő mélységig eltávolítottam a négyszög négy oldala körül a földet. Eligazítottam a gádort, két favillát szúrtam le, ágaik közé gerendát húztam és gallyakat tűzdeltem föléje. A gallyakra azután gyeptéglákat raktam — már ameny- nyire téglának lehet nevezni a pázsitból zsebkéssel kifaragott földdarabkákat — s kész volt a földkunyhó. Katalin meg a többiek csodálattal néztek rám... Ez volt Malines- tiben töltött napjaim egyik legszebbike és — úgy rémlik — egyike az utolsóknak is. Amikor egy vagy két hét múltán visszatértünk Malinestibe, a földkunyhót lesüppedve, a fölötte levő füvet és virágokat elszáradva találtuk, Katalin pedig hazautazott szüleihez. És akkor, életemben először támadt bennem bánat a napok múlása miatt. Keresztapánk hirtelen és fiatalon halt meg és a Malinestibe vezető út kitörlődött útjaim sorából. Egyetlenegyszer jutottam még el arra, a fél útig. Az erdőn innen, a Negru folyón hidat vertek. Meleg délután volt. s nem tudom miért, de úgv tetszett előttem, mintha diófaleveleken rostálnák át a hőségei Az emberek cölöpökkel híd- oszlopokat vertek le a vízbe. Keresztanyánk gvászruhában. szomorúan, egyedül ügyelt fel. az emberekre. De amilven tevékeny természetű volt. nem állta tétlenül: közben fekete horgoláson dolgozott. Nagyobbacska lettem, egyedül kezdtem járni, és derék pajtásaimmal, a parasztgyerekekkel, többször indultunk felderítő útra, ke- resztül-kasul járva a vén erdőt, mely szigorú sorompóként vágta el szülőfalum látóhatárát. De ,az erdő túlsó széléig, Malinestiig egyszer sem hatoltam el. Számomra Malinesti keresztapámmal együtt süllyedt le a sírba, vele tűnt el a magas tölgyfák közt vezető, virágokkal telitűzdelt út, a rét, és a folyópart, a gazdag udvar és ház. De mindig magam előtt láttam, különösen ilyenkor tavasszal van előttem, amikor a bazsarózsa virágzik. Ahogyan a gyermekkor évei, eseményei és alakjai egyre jobban távolodnak tőlem, úgy váltak jelképessé számomra ezek a virágok és törékeny, békés lényükben szemem és szívem az örökre eltűnt múltat öleli magához. Olyanok ezek a virágok, mint pufók, pirospozsgás, szunnyadó gyermekek. Ő- bennük Katalin, Klára, Mimi... ugyanazok a harminc év előtti gyermekek, mert a bazsarózsa minden évben ugyanolyan korúnak születik újra, az emlékek pedig a halhatatlanság birodalmából valók. Anatole France kedves művében, a „Thais”-ban, Ni- kiász, a bölcs, ezeket a mélyértelmű szavakat mondja a kurtizánnak: — Ég Veled, Thais; hiába felejtesz majd el, mert én megőrzőm emlékedet! ’"'""'n gyanezt érzem én is. ittft Malinesti udvarában : ma talán bogáncs nő, a . .. ház kincsei és nagysága füstté foszlottak, pajtásaimnak lehet, hogy gyermekeik vannak és unokát várnak, az erdő fáit kiirthatták és a folyó is megváltoztathatta azóta medrét. És mégis!... lm, harminc esztendő múltán, valahol a láthatatlanságban és testetlenségben, emlékezetemben — oly elevenen és világosan, mintha tegnap lett volna: ott él a drága múlt képe. s egy illattalan virágban elém varázsolja soha nem változó illatát és örök alakját. Kézfogás BAZSARÓZSÁK
