Tolna Megyei Népújság, 1979. április (29. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-30 / 100. szám

a "népújság

1979. április 30.

(ff otthon 1136 embernek

Lakáspolitika Dalmandon

„Semmi sem oly közös, mint jövőnk. Hogy abban jó házak és gépek legyenek, azt már a közösségtől várjuk el, nem egyénektől. Hogy a házaknak lakói, a gépeknek kezelői — boldog lakói és egészséges kezelői — legyenek, az éppúgy közösségi gond.”

(Illyés Gyula: Válasz egy válaszra).

Sejtelmem sincs arról, hogy a Dalmandi Állami Gazdaság vezetői olvasták-e a fenti néhány sort, melyeket egyébként az író 1974- ben megjelent „Szíves kalauz” című kötetéből idézek. Valószínűleg nem olvasták. De megfogadták.

Menjünk sorjában.

Képzeljünk el legalább is egy ritka, de hellyel-közzel még létező ragadozó madarat. Réti sasra gondolok, mely szerencsés esetben 40— 45 évig is elél, tehát, ha a miénket ennyi idő alatt nem lőtték le, 1939 körül már járhatott ezen a tájon, Dal- mand környékén. Ha képzeletbeli sasunk nemcsak zsákmányszerzéssel foglalkozott, hanem — és ez egy sasnál igazán elképzelhető — alaposabban szemügyre vette a tájat, akkor szanaszét kisebb és még kisebb településeket, épületcsoportokat láthatott. Az épületcsoportok hosszú, földszintes házakból álltak és ha valami kiemelkedett közülük, úgy az minden bizonnyal magtár volt, vagy istálló. A településeket, pusztákat nem fűzték egymáshoz kiépített utak, így azok az időjárás kedve és szeszélye szerint porba, sárba, vagy hóba zárkóztak. A megművelt földterület táblái akkor se voltak csekély méretűek, a sas jól láthatta, amint fehér testű ökrök nyomán barázdákkal karcolja azokat az ember. Nagyobb füst csak a kisvasút mozdonyának kéményéből és ott szállt fel, ahol történetesen gőzekék dolgoztak.

A saskor végső határa felé repülő képzeletbeli madarunk ugyanitt manapság lényegesen kevesebb, ' de egészen másként rendezett települést láthat. Valamennyit jól kiépített aszfaltutak lánca fűzi egymáshoz. Az utakon autók, vontatók száguldoznak és 15 autóbusz is, mert a Dalmandi Á. G. épp ennyit működtet dolgozói szállítására. A jellegzetes, hosszú, földszintes házakból itt-ott még akad néhány. A tájon azonban nem ezek, hanem a rendezett utcák mentén sorakozó kis (nem is olyan kis!) családi házak uralkodnak.

*

Szerencsém úgy hozta, hogy soha nem laktam régi, közös konyhás, uradalmi cselédházakban. Azért viszont ma is szerencsésnek mondhatom magam, hogy nagyon sok ilyenben jártam. Gyerekkoromban „humá- nusabbnak” mondott urasá- gok által építettekben éppúgy, mint olyanokban, melyek az „igazi” nagy uradalmak területén álltak. Előbbiek is alig haladták meg egy mai jobb péró otthonainak színvonalát, de utóbbiak voltak a legembertelenebbek.

Mint például az Eszter- házy uradalmakban lévők. Dalmand valamikor a herceg Eszterházyak 18-as sorszámmal jelzett uradalma volt. Siralmas uradalom, teljesen érthető gazdasági szükségszerűségből, ma már ismeretlen fogalom (eladhatatlan, elárverezhetetlen) hitbizomány lévén. „Magyarország történetének” a Gondolat Könyvkiadónál 1976-ban megjelent kötetéből idézek:

„A jobbágyfelszabadítás által okozott megrázkódtatást a nagybirtokos arisztokrácia jelentős része gyorsan kiheverte. A herceg Esz- terházyakat azonban a régi tartozások felúj ulása, a tékozló életmód, a korszerűtlen gazdálkodás csődbe sodorta. A kellő időben elrendelt királyi zárgondnokság mégiscsak megtartotta országrésznyi birtokának tulajdonában. A hitbizomány- rendszer csak a kapitalista válság és a verseny végső veszélyétől, a birtokvesztés- től mentette meg a tulajdonost, a jövedelem csökkenését viszont nem háríthatta el, inkább csak növelte. A kötött birtok nehezebben jutott hitelhez, pénz és újabb pénz nélkül nehezen lehetett úrrá lenni a nehézségeken.”

Aminek levét kivel mással itatták volna meg legelébb, mint a cselédházak lakóival, az akkori gazdaság dolgozóival?

*

1979. április 19-én délelőtt, a dalmandi ABC-áruház előtt.

Egy asszony a boltból ki, jobb karját alaposan húzza a megrakott kosár. Utánakiált egy biciklistának:

— Jani, te! Zsófi ángyom otthon van-e?

Amaz:

— Otthon! Most küldött

Az új utcaképbe beille szkednek a garázsok is

el Pista bátyámékhoz, hogy ugyan jöjjön már át, mert elromlott a frizsider!

(Későbbi érdeklődésre nincs, aki megmondhatná, hogy hány hűtőszekrény van a gazdasági lakóházakban. Minek az ilyesmit számon tartani? Sok! Mellékesen: gépkocsi is sok van. Az új utcában, melyet később lefényképezünk, az egyik fő probléma a garázsépítés. Ez ugyanis magánügy. A szilárd burkolatú gyalogjáró, meg az út előbb-utóbb majd csak elkészül, az utca parkosítási terveit a gazdaság pedig már megrendelte.)

*

Varga Károly rakodómunkás. Korábbi lakóhelye, Al- sóleperd, maholnap már csak tájegységi megjelölés a gazdaság térképén. A régi egy szoba-konyha pedig emlék. Vannak emlékek, melyeket nagyon könnyen, sőt, örömmel szűr ki az emlékezet. Az új utcában, ahol szolgálati lakásuk van, kétszobás és két és fél szobás ikerházak sorakoznak.

— A két és fél szoba tulajdonképpen három! — ismeri el Vargáné, akihez minden különösebb bejelentés nélkül, csak azért állítunk be, mert éppen az utunkba esik. Nagyjából T alakú előszoba, kellemes, tágas lakókonyha, fürdőszoba, mellékhelyiség, kamra. A T egyik szárában a háló-, a belépővel szemben a nagyszoba. Parketta, új bútor és az új bútor megkövetelte igazi „tiszta szobai” patyolattisztaság. Az egyik Varga gyerek már családos, elment hazulról. A lányuk benn dolgozik Dombóvárott, a kesztyűgyárban. Megférnek.

— A lakbér?

— Havi 283 forint!

— Panasz?

— Képzeljék, befolynak az ablakok! Minden ablaknál rosszul kalapálták le a bádogot!

*

Vargáék lánya tehát ingázó. Erről az életformáról már rengetegen írtak, én se keveset. Arról azonban még soha, hogy van ingázás a városból is, kifelé, egy mező- gazdasági nagyüzembe. Vas István, az Á. G. Állami díjas igazgatója mit sem vél természetesebbnek, mint azt, hogy sokan a szomszédos Dombóvár adta városi előnyöket akarják kihasználni, de eszükbe sincs szakitani a gazdasággal.

— Most kezdődik egy 42 lakásos ház építkezése, melyhez anyagi támogatást adunk.

A támogatás 120 ezer forintig terjedő kölcsönre rúghat, melynek egyharmadát elengedik, ha valaki tíz évet dolgozott a gazdaságban.

Konkrét számok a támogatásról:

1967 és 1978 között, tehát 12 év alatt 194 család kapott építési, vagy vásárlási támogatás címén 8 millió 883 ezer forintot.

Fuvarköltséget a teljes összeg negyed részének erejéig 1975 óta térítenek, illetve engednek el. 4 év — 1 millió 248 ezer forint

A saját építkezésekhez bontási anyagot 118 személy kapott, 504 ezer forint értékben. (Mondjuk úgy, hogy ennyi kései hasznuk volt a herceg Eszterházyakból?)

12 év alatt a Dalmandi Állami Gazdaság kis községre

való szolgálati lakást, összesen 90 új otthont építtetett dolgozóinak. (Mellékesen jegyezzük meg, hogy az 1200 állandó • alkalmazottnak csak a negyedrésze olyan, akinek képzettsége ne érné el legalább a betanítottmunkás fokot.)

Mindezek után valljuk be, hogy a címben szereplő létszám — 1136 ember — matematikai művelet eredménye. Az összesen 284 lakásra átlagosan 4 tagú családokat számítottak a gazdaság szakemberei. Lehet, hogy többen vannak.

*

Nem akarjuk az olvasót további elemzésekkel untatni. Az ilyen fokú lakásépítkezés (és a szociális segítség számtalan más formája) csak megfelelő gazdasági eredményekre támaszkodva jöhetett létre. Az alapokat, összefüggéseket Vas István igazgató mindennek, csak éppen hivalkodóan reprezentatívnak nem mondható szobájában grafikonok tömegének segítségével tekinthettük át.

Befejező, búcsúkérdés:

— Ha egy családos embert ma felvesznek Dalmandra, mennyi idő alatt kap lakást?

— Valamilyen lakást azonnal. A mai embert megillető, elfogadható minőségűt két éven belül.

*

Záró megjegyzés:

Ma, amikor ezek a sorok megjelennek, kapja meg a Dalmandi Állami Gazdaság kilencedik alkalommal a „Kiváló” címet.

ORDAS IVÁN Fényképezte: BAKÓ JENŐ

Életfa - májusfa

KIS TÖRTÉNELEM

Igen-igen régi időkben eresztett gyökeret a mi májusfánk őse. A nép lelkében aztán olyan dús táptalajra talált, hogy égig növekedett. Mit égig, a hetedik égig. Oly magasra, hogy amikor a legkisebb, a legelesettebb, János, a kanász hét nap hét éjjel feljutott a legtetejére a csodálatos palotába, olyan magasan volt már, hogy a baltájának — amit ledobott, hogy életjelt adjon magáról — kirohadt a nyele, mire a királyi palota gyémántkavicsokkal teleszórt, méltóságos kertjében lehuppant.

Jó okunk van hinni, hogy korunk májusfája az egykori világfák, életfák ma már kipusztult erdejéből sarjadzik. Jól mondom, erdejéből, mert szinte minden nép mitológiájában felcseperedett és égig növekedett egy-egy fa.

A fa látszólagos őszi elhalása, tavaszi feltámadása, levélbontása lenyűgözte eleinket. Misztikus, isteni erők munkáját látták benne. Hát akkor logikus, hogy fa tartja a világot, logikus, hogy ha a fával — az életfával jóban van az ember, akkor miként a fáé — az ember élete is rendre megújul.

Logikus, hogy az ősök, nemzetségalapító ősök egy- egy csodálatos fa tövében nyerték végtelen, isteni erejüket.

Hol máshol válhatott Gan- tama Siddhátra Budhává, mint egy fa alatt, nevezetesen a Bodhi-fa, a Megvilágo- sulás fája alatt. (A fajtát illetően: Ficus religiota.)

A szélben, viharban száguldozó Odin (Wodan) német mitológiai alak is az ősgermán kőrisfa tövében fakadt forrásból meríti erejét, okosságát és bölcsességét.

Az első emberpár számára, a Paradicsom közepén, a le- geslegközepén álló almafa termette a tudást.

A népvándorlás korában kavargó néptömegek legtöbbjének is volt életfája, világfája. Méghozzá olyan, amelyiken hétféle gyümölcs termett, amit nagy, gonosz sárkány őrzött, amire a sámán feltáncolta egy jelképesen felállított fa körül járt extati- kus táncával az elhaltak lelkét, akik ott madárrá változva élték tovább életüket.

A Ml ÉLETFÁNK

Ha azoknak volt, hát hogyne lett volna nekünk is, magyaroknak életfánk? Volt bizony, méghozzá égig érő. Olyan, amelyik „reggel virágzott, délben már csengő cseresznyék voltak rajta, olyan édesek, hogy olyan körtét még nem evett senki, mint amilyen finom barack estére lett az a meggy”.

Reggelre aztán az almát mind ellopták. /(ösi magyar átok.)

Népmesekincsünk több variációban is megőrizte a minden bizonnyal életfa eredetű égig érő fa meséjét. A motívum fellelhető a hímzésminták között is, de sokáig készítettek lakodalmakkor fa alakú süteményeket úgy, hogy például bojtorjánágra tésztát csavartak és azt szabad tűzön megsütötték. A sütemény, könnyen kitalálható szándékkal, a menyasszony elé került.

MÁJUSFA, HAJNALFA, JAKABFA

Nem lehet kétséges, hogy a mai, szerelmi jegynek számító májusfa is, e kultikus, vallásos talajban gyökeredzik, annak maradványa. (A kultikus jelleget még jobban őrzi az épülő ház felhúzott falaira tűzött májuság, mely még ma . is sokak előtt a ház biztonságát, a benne lakók boldogságát hivatott megadni.)

A lányos házakhoz, kocsmaudvarba állított májusfáról Temesvári Perbált emlékezik meg először a XV. században.

„A mi időnkben még volt közös fa is. (1920. táján) — mondja Kozma István decsi lakos. — A Móricz-kocsma előtt állították föl. Azt táncolták ki a fiatalok.” Való igaz. Régen csak egy közös fát állítottak a legtöbb helyen. Jó sudaras, 8—1Ö méter magas fát választottak, az alsó ágait levágták — csak a legfelsőket hagyták meg — a kérgét lehántották, az ágakra szalagokat raktak. Azt próbálták megmászni a legények.

A lehántott kérgű fa megmászása nem volt kis dolog. Nem sok gyereknek, legénynek sikerült. De a férfias virtus győzött és csak-csak lehozták a fa ágaira akasztott csokoládészeleteket és a leg- hegyiből az üveg bort. Az volt az „égigérő” fára mászó jutalma. (Emlékezzünk a népmesére: ott is volt jutalom, a mesehős a hetedik égben lakó szépségesen szép királyleányt kapta feleségül.)

A hősök utódai is kaptak feleséget — kicsit talán a fáért is.

„Én csak egyszer állítottam májusfát. Akkor már jegyben jártunk a feleségömmel. Muszáj is volt fát tűzni, mert ha nem állítok, az nagy szé- gyön lőtt volna, de még nagyobb, ha valaki más tűz neki. Igön nagy fa volt. Kocsival hoztuk be a Kisduna mellől. Ott volt a szállásuk, ott nevelködött. Szallagokat vöttem rá meg ögy gyönyörű szép piros ternokendőt a leghögyibe. Harminc pengőért. Az nem kis pénz volt ám abban az időben. így vitte a bandám. Nem köllött a keri- tésön átmászni. Tudták, hogy jövünk, a kapu nyitva volt, de azért nem jöttek ki. Ez titkos dolog volt mindig. Na, aztán őröztük a fát, mert szokás volt, hogy ellopják, vagy löszödik róla a szallagokat meg a kendőket. Olyant is csináltak, meg hát, mink is csináltunk, hogy a szallagokat lötíDködtük, aztán rossz söprűt, likas lábost, meg döglött csirkét aggattunk a he- libe. Nagy szégyön volt az a lányra nézve, de a legényre

is, mert nem tudta tisztössé- gösen megvédeni a fát.”

A hétfejű sárkánynak sem sikerült az égig érőt megőrizni. Nem volt egyszerű az az ember fiának se. Sokszor verekedés is lett a dologból. Kivált, ha tetten érték a mesebeli „királylányért” viaskodó ellenfelek egymást. Volt olyan is, hogy az ellenfél beállt segíteni a vetélytárs táborába. Aztán egy óvatlan pillanatban letörte a fa csúcsát. A sötét éjszakában nem vette azt senki se észre. Csak reggel derült ki a merénylet. Ilyenkor aztán gúnyolták a fa állítóját — az szégyenkezett, meg dühöngött, a kikosarazott meg örült sikeres bosszújának.

„fen két napig be is voltam zárva a májusfáért. Négyen voltunk oda egy lányért. Az első háború után volt ez. Akkor jöttem meg a fogságból. Négven tűztünk neki egy fát. Óriási nagv fa volt. Négyen alig bírtunk vele, pedig volt erőnk. Bányászok voltunk. Csak fölállítottuk. Valaki meg följelentett minket. Nem a mienk volt a fa. úgv loptuk. Bevittek minket Bony- hádra a fogdába és még pénz- büntetést is kaptunk. Azért a kitáncolás idejére már megjött a kedvünk.”

A fát általában 3—4 hét múlva táncolták ki. Nagy mulatságot rendeztek a kocsma előtt álló fa körül, kidöntöt- ték. ha volt rajta valamilyen ital. vagy csokoládé, akkor azt közösen elfogyasztották.

MAI SZOKÁS

Egy megyén kívüli helységben az erdőirtásra új nyárast

telepítettek. A három-négy méter magasra felserdült fák igen alkalmasak voltak már májusfának. (Az előbbi évben már tapasztalták is.) A tsz vezetői körülvétették a telepítést a vagyonőrökkel, hogy vigyázzák a tolvajokat. Az őröknek szabad volt lőni is — persze a levegőbe. Aki befizette a tsz-pénztárnál a fa árát, az természetesen zavartalanul vihetett abból, amit kijelöltek neki. Na, de milyen fa az, amit a sárkánytól pénzért lehet kapni, az még tüzet se tud okádni? A vett májusfán még talán a szalag se lobog — nemhogy tőle a lányszív dobog. A női szívet a férfiúi bátorság, a hősi erény forrósítja. Ezért aztán nem sokan vettek fajegyet, hanem a lányszívhez vezető .rögösebb utat választották.

Lett nagy háború. Dörögtek a fegyverek, a sárkány okádta a tüzet, csattogtak a fejszék, sivított a stihl-fűrész, a falu fölé puskaporszaggal terhes nyárfaillat telepedett. Ilyen még nem volt — viszont mindennek ellenére, akinek oda volt szánva, megkapták a lányok a májusfáikat.

Beteljesedett az égig érő fához fűződő újabb legenda is.

Úgy rálőttek az életfára, hogy a frissen ültetett tölgyerdő délre már akkora lett, hogy olyan szép akácost még nem láttál, mint amilyen je- genyésbe a lövés után bak leesett.

Hanem a nyárfát reggelre kelve mind ellopták, ez—

Régi bolt a pusztán, a mai ABC elfelejtett őse