Tolna Megyei Népújság, 1979. március (29. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-11 / 59. szám
io "népújság 1979. március 11. BORISZ PASZTERNÁK: Tavaszi útvesztő Az alkonyat tüze kihamvadt. Fenyővadonban valahol, Útvesztőjén kies Uralnak Magányos ember lovagol. A ló patái összecsengtek, Tüdőt felrázó vad galopp Visszhangja verte fel a csendet, A víz tölcsérben felcsapott. Majd lassan meglazult a zabla, Lépésre váltott a lovas, Zaját, dobaját elragadta A dúsan áradó tavasz. Valaki sírt és feljajongott, Izekre hullt a sziklaszírt, Derékba tört fenyőfacsonkok Zuhantak, és valaki sírt. A tűzben álló alkonyon túl, A fák fekete ág-bogán, Mint riadó harang, ha kondul, Tombolva szólt a csalogány. Ahol a fűz, a földre hajló, Gyászfátyla mögött megbúvik — Dalolt a fülemüle-rabló, Hét tölgyfán nyűve karmait. Milyen ínségnek hívta jöttét? Miért tört fel a vad ritus? A fegyvert el kire sütötték? Kire mozdult a puskatus? Úgy tűnt, szököttek táborából Kilép erdei rém gyanánt, Tekintetével átnyalábol Néhány portyázó partizánt. Erdő, mező, a föld, az égbolt Minden hangot magába vett, A kín, öröm, a vágy, a téboly, A fájdalom megméretett. íresik Vilmos fordítása IHÁSZ-KOVÁCS ÉVA: Tavaszelő .jfr ■. A park magárahagyatott. Mé^. árva ilyenkor. Ruhátlanul állnak a fák, s a guggoló bokrok válóira muszlinkendőt vet 'a lenge sugár. Hihetetlen, mintha nem is február volna, s meteorológia nélkül is kikeletet sejtet a táj. Arculatán fenséges időszak jele ül; minden a benső remiszer képzete; szorgos tavaä? készülődik szívemben ezJWjtájt, a legigazabb, mfdflh az akarat magvaiból a ^szebbik Rügy megszületik. Ilyfjjkor ének fonódik a barackfaágra, ahol szépszavú madár álmodja megsejtett fészke makettjét, idehallik messzi, sírása szüntelenül. Magyar írók a forradalomban Sorozatunkban a legjelentősebb XX. századi klasszikusainknak az 1918—19-es magyarországi forradalmakban betöltött szerepét villantjuk fel egy-egy művükkel és rövid tanulmánynyal; kezdve a sort Ady Endrével, akinek az életműve a század eleji progresszióra gyakorolt hatásával a forradalmak előkészi- tője volt, s befejezve Nagy Lajos írásaival, amely hűen tovább őrizte a 20-as években a forradalmi gondolatot. Krúdy Gyula: Szegény gyerekek a szigeten A sziget közepén áll egy sárga, kopott varjúfészek, hi. deg és rozsdás udvarház, amelyet még manapság is Kastélynak neveznek, mert egykor benne lakott egy öregember, mikor hercegek voltak Magyarországon. Kastélyt nevét árván viseli az udvarház, mint koldus a medáliát, a herceg egykori termeiben korom lepi be a falakat, szél búj ósdit játszik, az ablakok és ajtók rég elkívánkoznak ebből a világból, az udvart benövi a gaz, a'z erkélyt megette a rozsda, éjjelente senki sem hallgatja a fülemilét, amely tavaszonként az elhagyott rom körül építi fészkét... Csendes, gondterhelt, bajjal, mindennapi élettel álmodó, szegény emberek hallgatják a „kastélyban” a nagy fák melankolikus zúgását, az esti szél ajtódörömbözését, a kályhák korgását, az öklendező kísértet lépteit, aki a rozsdás csigalépcsőn felszuszog, és benéz az ablakon. A szomor- gók, maguknak élők, elbújt érzésűek, a lemondok háza volt évekig az udvarház, az lakott benne, akinek máshol nem volt helye, magányos helyen vándorlók, visszhan- gos, szomorú szobákban a maguk bánatával foglalatos- kodók, lábujjhegyen járt a méla csend, mint egy kolostor körül. Ezen a tavaszon kinyílt a pókhálós ablak az udvarházon, meghökkent a kapu, varjúkárogástól életúnt kémény felfigyelt, a szomorkás, ba belevénült nagy fák kibámultak odvas kérgükből, a vijjogó vércse riadtan menekült, mintha anyavarjú üldözné a fészekrablás után, még tán a rom-fal is nagyot nézett, pedig sok mindent látott ezer esztendő alatt: nyu- lakat, rózsákat, harcos apácákat, mogorva szerzeteseket, tilosban járó szerelmeseket... Víg gyermekcsapat özönlötte el az udvarház környékét. Mindennap vígabb, bátrabb, hangosabb gyermekek nőttek ki itt a fűből, a tavaszi eső nyomán, mint a réteken a vi. rágok, a fákon a csodálatos gyöngédségű levelek, a lehe- let-üdeségű orgonák. Valamely varázslat történt itt; a mesés-könyv megelevenedett; a kacsalábon forgó vár, amely a rege kék és zöld ködében állott a szegény gyermekek képzeletében, megállóit; a faricas-szakállú hídőr, aki fegyverével a szigetet őrizte, végleg befordult őrházikójába; a partokról és messziségekből látott szoknyás, nagy fák, fénylő kertek felett borongó, vén házak, visszhangot, hajókürtöt, városi lármát gurguláévá elnyelő romok, a mesékbe kanyargó árnyékos sétautak, a fehérlovacskás omnibuszok, hanyagul ásító pázsitok, fehér lócák és székek; megindultak... szárnyaikat kiterjesztve repültek a vén fák, futott az unakozó angol-park, bakkecske módjára szökdécseltek a padok, döcögve jöttek a vén romok, gyík-gyor- san siklottak a gyalogutak a pesti szegény gyermekek felé. A gyermek álmodott valamely kedveset éjszaka, amely után kinyújtotta a kezét. A lelenc, az árva, a pincelakó szegény, az iskola porában elhervadt, külváros füstjében elsápadt gyermek álmában a tündérkertben járt, és reggelre megtalálta a kertet, nem osont az tova, mire felébredt. Krúdy Gyula A leányocskák körbe állnak, és úgy énekelnek, mintha virágok énekelnének a kertben. A fiúk szétszaladnak, mint a tavaszi esővíz. A szegény gyermekek hangja megtölti a szigetet, mint a május szele színnel és AZ ALMOKTÓL A fényképeken látható férfiú kissé félrehajtott fejjel, álmos pillantással tekintett ránk. Azaz nem is ránk, hanem távolabbra réved; egy visszahozhatatlanul letűnt világba, talán éppen a szomorú, bánatos Nyírbe, amely zizegő, ezüstlevelű fáival, bús, nedves tájaival, fekete, mozdulatlan tavaival az örökkévalóságot idézi. Vagy mintha az egykori Pest jutna eszébe; lezülilött hírlapírók, óbudai fogadósnék, jobb sorsról álmodozó kóristalányok, magányos, szótlan budai úriemberek, kupecek, zsokék és nábobok világa; az a köddé vált idő, amikor az aranyifjúság még az orfeumba járt, s legendába illő pezs- gős éjszakákon legendás ösz- szegek cseréltek gazdát az úri kaszinók kártyaasztalainál. Hajlamosak vagyunk arra, hogy ilyennek lássuk Krúdy Gyulát: álomvilágban élő mesemondónak, áki úgy jár kortársai között, mintha csak véletlenül csöppent volna illattal a világot. Ezerhangú madársereg, ezerszemű pázsit, ezerkedvű élet fakadt a szigeten a régi varjukárogá- sos, búskomoly andalgású titokban lépegető tavasz helyett. A denevér, amely Tavaly már kora délután bátran elindult nesztelen útjára a romladékokból, bevárja a sötétséget. A margitszigeti betegség: a melankólia, amely híven eljön a nedves szigetre, az idén csak messziről ol- dalog, mint egy megvert kutya. A szerzetesi csend, a le- mondásos alkonyat, a keserűségbe és megvetésbe vonult magányosság elhallgatnak gonosz tücsökdalaikkal a régi udvarházban, amidőn a pázsiton egy sereg kisleány cikázik és csicsereg, mintha már megjöttek volna a fecskék. Pajkos, rongyos kisfiúk egy délután méhkast hoztak kis kézikocsin az életúnt szigetre, és hangos hajrával felborították a vidáman zümmögő kast. A FORRADALMAKIG kissé hanyagul és szórakozottan a jelenbe, mint aki nem vesz tudomást a napok múlásáról, aki még mindig a hajdani Magyarországon él, ahol „valami olyan időt mutattak az órák, amilyen talán soha sincs.” S mindez talán nem is tévedés, ilyen lehetett a tabáni kiskocsmák és felvidéki fogadók vendége. Az író azonban félig lehunyt, súlyos szemhéjai alól figyelő tekintettel nézi a világot; a századvégi álidill válsága, a világháború, a monarchia összeomlása, a forradalmak kora őt is arra készteti, hogy a múlt fantomjain merengő utas helyett a való világ krónikása legyen. A publicisztika számára az az eszköz, amelynek segítségével a torlódó történelmi események közepette eljut a reális élet íróilag is igényes ábrázolásáig. Közéleti írásaiban — Móricz Zsigmondéi- hoz hasonlóan — már korán szembetűnik mélységes háborúellenessége: ám ez nem csupán a világméretű pusztítástól való irtózat, tudja, hogy a háborúk nem úgy keletkeznek, mint a nyári viharok: a felelősségre vonást sürgeti: „Azt hiszik, hogy senkinek sem kell vezekelni, méltán megbűnhődni négy esztendő tenger könnyéért, eget hasító fájdalmáért, nemzetpusztító politikájáért.” Hűségesen számol be az Őszirózsás Forradalom napjairól, a kápolnai földosztásról, amikor úgy ragyogott a nap a mező felett, mintha sohasem lett volna szomorú tél, s hirdeti, hogy a történelmi változások még ezzel sem fejeződtek be Magyarországon. A Tanácsköztársaság kikiáltását egyetértő örömmel köszönti, Gyalogúton című írásában így számol le a régi renddel: „És miért búsulnék az egész elmerült világ után, amelynek fogatairól sár freccsent kabátomra, páholyaiból elutasítóan fénylett a fülbevaló és a szem, magosán repülő paradicsommadarai legfeljebb a kalapomat szemetezték be: dologtalan elbizakodottsága, bankár- gazdagsága, seregély-ostobasága, tétlen parfőmje, bágyadt selyme, aluszékony közömbössége, másvilágból való gőgje, cudar gúnya, bitang nemtörődömsége, ledér raffi- náltsága és agyalágyuilt rö- heje: — mindig csak erre a napra, a maira és a következőkre, a megaláztatásra,- a proletár-pofonra látszott várakozni?” Majd másutt így vall hitéről: „Nem kell félni az új történelemtől, az új Magyar- országtól, a forradalmi szi- lajságú emberi akarások és ideálok robbantásától. Csak pusztuljon, omoljon, vesszen el a régi világ.” ... „A népnek, sóskáig bolondított, jelszavakkal vágóhídra vagy követválasztásokra vitt népnek kell először felnyitni a szemét, megmutatni neki a történelmi hazugságokat.” És az események lelkes summázata: „Az első forradalomban a bitófa alól1 menekült meg Magyarország. A második forradalom elhozta neki a gyönyörűséges emberi életet.” GÖMÖRY ALBERT Gonzales de Vedado: Művészet és adóhivatal Egyszer egy esztendőben megélénkül Cunuel: Mária mennybemenetelének napján fiesta van a községben. Az egész környékről idesereglik a nép, megjön a saliendei káplán, és nagy körmenet veszi kezdetét, a kocsma délelőtt zárva van, a gyerekeket kimosdatják, Perez csendőr pedig az előírásos nyakkendőben sétál a faluban. A délután a lovaké és a bikáké: az indiánok és a félvérek — ugyan ki tudná itt megkülönböztetni őket? — ekkor mutatják be bátorságukat, ügyességüket és művészetüket. Ilyenkor eljönnek a saliendei aréna ügynökei, mustrálgatják az állatokat, és eljönnek a fogadóiroda megbízottai is, akik az embereket mustrálgatják — vagyis olyan a fiesta, amilyennek lennie kell. Tavaly a megszokott vendégeken kívül két izzadó úr is érkezett. A csendőrőrsön szálltak meg. A futótűzként terjedő hír szerint az adóhivatal küldte őket, hogy a fogadóiroda körmére nézzenek. Talán ezért volt a körmenet méltóságteljesebb, a gyermekek pedig tisztábbak, mint máskor. Estefelé, amikor a napkorong már vörösen izzott, került sor a fiesta fénypontjára, egy szelídítetlen bika meglovaglására. Hét merész fickó pályázott a dicsőségre, és az ötezer pezetás első díjra, amit annak helyeztek kilátásba, aki a legtovább ül a bika hátán. Fél perc a minimum. Megszólalt a csengő, és a hevenyészve összetákolt arénába belépett az első vállalkozó. A bika megülése nemcsak bátorságot követel; a lovasnak jó helyzetfelismerő képességgel is rendelkeznie kell, mivel nem tudhatja előre, mikor kezd a bika futni, mirít az őrült, nem dobja-e fel a farát, nem ugrik-e mind a négy lábával a magasba, vagy nem rántja-e össze úgy a hátát, hogy még egy odaragasztott bábu is tíz méterre repülne. Az első próbálkozó tizenkét másodpercig bírta, aztán rokonai támogatásával kisánti- -kált az arénából. A többi öt sem teljesítette a feltételeket, és a fogadóiroda tulajdonosa már elégedetten mosolygott abban a reményben, hogy nem kell kifizetnie a jutalmat. Ám ekkor a köpcös Ra- món lépett az arénába. A bajuszos félvér halántékán lüktettek az erek, az arca ragyogott, a bika pedig hiába vonultatta fel csalafintaságainak gazdag arzenálját. Ra- món csak harminchárom másodperc múlva huppant le a kiégett fűre, keresztülbukfencezve a bika fején. Ez a harminchárom másodperc ötezret jelentett. Amikor felhangzott a hős Ramónt ünneplő ováció, az adóhivatal tisztviselői egymásra néztek. — ötezer pezeta harminc- három másodpercért! — Nekünk ennyiért egy egész hetet kell dolgoznunk... — És még nyolc százalék adót is levonnak belőle! Papírt, ceruzát vettek elő. Harminchárom másodpercre ötezer, óránként 545 450 pezeta! Nyolc óra alatt 4 363 640! — Négy és fél millió a napi keresete! — És még ezekről mondják, hogy szegények! A tisztviselők felálltak a helyükről és Ramón után mentek; éppen a díjat vette át. — A nyereség után adót kell fizetnie — szólította meg az egyik egyik hivatalnok. — Ötezret keresett harminchárom másodperc alatt, igaz? A fülig poros Ramón, akinek a bukfenc után alig maradt ép tagja, vidáman bólintott. — Márpedig progresszív adót — mondta a másik. — Utánaszámoltunk és megállapítottuk, hogy naponta több mint négymilliót keres. Kilencven százalékos adót kell fizetnie, vagyis négyezerötszáz pezetát... Ramón arcáról lehervadta mosoly. — Ezt nem gondolhatják komolyan... ez . az én pénzem... én... A < tisztviselők a csendőr felé bólintottak, mire a fiesta hőse azonnal leszámolta a kívánt összeget. A bámészkodók lassan a kocsma felé vették útjukat, a káplán is felült az öszvérre, hogy visz- szainduljon Saliendébe. Az ügynökök a bevételt számolták. a gazdag Ramón pedig azzal vigasztalta magát, hogy egy év múlva ismét lesz fiesta Cunuelben... Zahemszky László fordítása Lányakt virágokkal NIKOLÁJ ZAJAKOV: Szőlőmetsző Trifon ünnepe És ezen a napon kék nap kel föl, az ember megnyesi szőlejét, és könnyeit véres hüvelykkel törli le. ömlik a bor előtte, a zenészek megéneklik a venyigét, mely sohasem fog már teremni. A bacchánsnők riadtan lesik az elhullámzó hóró leheletét, tekintetük szenved a csinovnyikoknak, de az életet senki sem tagadja meg. Szelíd szó szeppeg a fájdalom helyéről egy véletlenül kikapart kőre. En, ifjabb minden gondolatomnál, nem vagyok magányos ebben a szeretett, de elhagyatott szőlőben, ezen az ősi szertartáson, ahol valaki lelke csavarog halhatatlanul. Utassy József fordítása, bolgárból Juan Soriano mexikói művész festménye
