Tolna Megyei Népújság, 1979. március (29. évfolyam, 50-76. szám)

1979-03-08 / 56. szám

2 Képújság 1979. március 8. Vietnam Megkezdték a kínai csapatok kivonását Helsinkiben vietnami szolidaritási konferencia folyik. Ké­pünkön: Romesh Chandra, a Bcke-világtanács elnöke nyi­latkozik az újságíróknak. (Képtávírónkon érkezett.) Hanoi, Győri Sándor és Za­lai János, az MTI tudósítói jelentik: Megkezdődött a kínai ag- ressziós csapatok kivonulása Vietnamból — adták tudtul szerda reggel a vietnami hír­közlő szervek. Hozzáfűzik: Vietnam békeakaratát de­monstrálva utat enged a visszavonulóknak, ám ha azok a távozásuk során foly­tatják harci tevékenységüket, a vietnami hadsereg meg­bünteti őket. A vietnami összesítő jelen­tések szerint a február 17- től, az agresszió kezdetétől március 5-ig, a támadók 45 ezer katonája vesztette éle­tét, sebesült meg, s a vietna­mi védelmi erők 400 harci járművet semmisítettek meg, köztük 273 harckocsit. A Vietnami KP központi lapja méltatja az ország északi határtartományai kü­lönböző nemzetiségeinek és fegyveres erőinek bátor helytállását, hangoztatva, hogy „egy emberként, ke­ményen védelmezték hazánk szent földjét”. A Nhan Dán ugyanakkor figyelmeztet: „Egyáltalán nem bizonyos, hogy a kínai hatóságok leszűrik a megfe­lelő tanulságokat vereségük­ből” és hozzáteszi: „A viet­nami nép békét akar és min­den tőle telhetőt megtesz a két ország barátságának helyreállításáért. Ugyanak­kor, a győzelem ellenére, meg kell kettőzni ébersé­günket. A VKP felhívása a vietnami néphez és hadse­reghez, az általános mozgósí­tás változatlanul érvényben van. Készen állunk arra, hogy folytassuk igazságos harcunkat, ha erre szükség van”. A Nhan Dán vezércikké­nek éberségre intő sorai egy­bevágnak azokkal a nyugati jelentésekkel, amelyek sze­rint az agresszió még mindig nem mondható befejezettnek, sőt Kína — a csapatkivonási ígéretek ellenére — újabb erőket összpontosít a határ- térségben. SZOLIDARITÁSI KONFERENCIA Újabb felszólalásokkal folytatta munkáját a Helsin­ki melletti Dipoliban kedden megnyílt vietnami szolidari­tási értekezlet. Phan Ahn, a világbéke megvédésére ala­kult vietnami bizottság elnö­ke felszólalásában rámuta­tott: Kína nagyhatalmi tö­rekvései Délkelet-Ázsia és az egész világ békéjét fe­nyegetik. „Az enyhülésért és a né­pek biztonságáért folytatott világméretű harc napjaink­ban mindennél' fontosabb és időszerűbb a békeszerető és haladó erők számára — hangsúlyozta felszólalásában Aarne Saarinen, a Finn Kommunista Párt elnöke. Ulf Sundqvist, a Finn Szo­ciáldemokrata Párt főtitkára rámutatott: A Vietnam el­leni kínai agresszió komoly fenyegetés az egész világ bé­kéjére. Ezért mindenekelőtt követeljük a kínai csapatok Vietnamból történő kivoná­sát és az agresszió beszünte­tését. PEKING FENYEGETŐZIK Peking, Éliás Béla, az MTI tudósítója jelenti: A Zsenmin Zsipao, a kínai párt és kormány hivatalos lapja szerdai számában ve­zércikkében minősíti „fontos győzelemnek” a kínai fegy­veres erők Vietnam ellen végrehajtott agresszióját. A vezércikk azt állítja, hogy a Vietnam ellen indított invá­zióra a kínai nép „ünnepé­lyes felhatalmazása” alapján került -sor és hogy azt a kí­nai határőregységek hajtot­ták végre. Megfigyelők rá­mutatnak, hogy egyik állítás sem felel meg a valóságnak, mint ahogy az sem, hogy a kínai reguláris hadosztályok visszavonására azt követően adtak parancsot, hogy azok „megsemmisítő csapásokat mértek volna a vietnami ag- resszorokra”. A vezércikk mellőzi a Teng Hsziao-ping által elő­szeretettel használt „bünte­tés” és „megleckéztetés” ki­fejezéseket és azt írja, hogy Vietnam, amely „a Szovjet­unió támogatására számítva önteltté és szemtelenné vált” nem vette komolyan Kína fi­gyelmeztetéseit így azután Kína — amelynek a pártlap állítása szerint egyetlen vá­gya a béke és a nyugalom — végrehajtotta „önvédelmi el­lentámadását” Vietnam el­len. Peking elhatározta „győztes csapatainak vissza­vonását”, de jogot formál ar­ra, hogy bármikor megismé­telje akcióját, ha Vietnam nem úgy viselkedik a jövő­ben, ahogyan Kína elvárja tőle. A Zsenmin Zsipao megerő­síti azt a véleményt, hogy a pékingi vezetés nem -csupán a szomszédos Vietnam ellen akart fellépni, hanem egy­szersmind a vietnami agresz- szió megtervezésekor „figye­lembe vette az általános stratégiai helyzetet” és abból indult ki, hogy Kína feladata a „hegemonizmus elleni harc”, közelebbről például annak megakadályozása, hogy létrejöhessen Ázsiában egy kollektív biztonsági rendszer. Tizenhat napos agresszió után a kínai vezércikk is­mét „békés rendezésről” be­szél és generációkon át tartó „barátságot” ajánl fel a vi­etnami népnek, a kínai ag­resszió áldozatának. Szerda délután a Vietnam Hangja rádióállomás — adá­sát megszakítva — közölte, hogy a kínai fegyveres erők kedden és szerdán újabb vé­res akciókat követtek el Vi­etnam területén. A híradás szerint össze­csapásokra került sor Cao Bang tartomány azonos ne­vű székhelye körül. Az ag- ressziós hadsereg ismét ágyútűz alá vette Hoang Lien Son tartomány Pho Lu-coc Xam nevű körzetét, ahol apatitbányák vannak. A he­lyi vietnami erők itt is sú­lyos veszteségeket okoztak a támadóknak. Szerdán közzétették a vi­etnami kormány rendeletét az általános honvédelmi kö­telezettség bevezetéséről. Szovjet-amerikai viszony A Szovjetunió politikai magatartása és a vezető szovjet ál­lamférfiak egymást követő beszédei nagy tanulságot jelentet­tek az elmúlt napokban a nemzetközi helyzetet sokszor aggo­dalommal figyelő világközvélemény számára. Ismét bebizo­nyosodott: egy világméretű kapcsolatokkal és felelősséggel rendelkező nagyhatalom erejét és szilárdságát mindenekelőtt azon a biztonságon lehet lemérni, amellyel felismeri a nem­zetközi problémák valóságos értékrendjét. És azon a nyugal­mon, amellyel szembenéz a mégoly veszélyes provokációs lé­pések és a manipulált pánikkeltés kampányával. SALT—II — FELTÉTELEKKEL? Korunk két legnagyobb gazdasági és katonai hatal­mának, a Szovjetuniónak és az Egyesült Államoknak a viszonyát az elmúlt hónapok­ban egész sor olyan akció terhelte, amely az említett időszak első szakaszában a washingtoni politika kapkodó és sokszor felelőtlen maga­tartásának volt tulajdonítha­tó. Az események második periódusában pedig annak az — enyhén szólva — két értel­mű magatartásnak, amelyet az Egyesült Államok a Viet­nam elleni agresszióra készü­lő, majd azt megvalósító Kí­nához fűződő kapcsolatainak építésében mutatott. Az említett időszak első szakaszát az jellemezte, hogy az Egyesült Államok politi­kai propagandája — látni- valóan az elnöki tanácsadók meghatározott körének nyílt támogatásával — halasztotta, majd kérdésessé tette a ha­dászati tömegpusztító fegy­verek korlátozásáról szóló SALT—II egyezmény aláírá­sát. A módszer az volt, hogy a hírhedtté vált „linkage”, az összekapcsolás módszerét al­kalmazták. Mégpedig alapjá­ban véve úgy, hogy a fejlő­dő országokban a belső tár­sadalmi erők által gerjesz­tett változásokért a Szovjet­uniót tették felelőssé, majd a SALT létrehozását e társa­dalmi változások „megszün­tetésétől” tették függővé. Ezt az első szakaszt volta­képpen Teng Hsziao-ping washingtoni látogatása kap­csolta a másodikhoz. Mind­az, ami a világpolitikában e látogatás óta történt, világos­sá tette: Kína vietnami ag­ressziójának előkészületeiről Washingtonnak tudomása volt. A teljes jogú diplomá­ciai kapcsolatok felvétele, majd Blumenthal pénzügy- miniszter pekingi látogatása és a legnagyobb kedvezmény elvével kapcsolatban tett amerikai ajánlat azt is egy­értelművé tette, hogy Wa­shingtont a Vietnammal szembeni kínai magatartás nem befolyásolja pekingi kapcsolatainak építésében. TALÁLKOZÁS A KÖZELJÖVŐBEN E két világpolitikai sza­kasz a maga összességében azt jelentette, hogy az Egye­sült Államok óriási felelőssé­get visel és a Carter-admi- nisztráció valóban rendkívül megterheli a szovjet—ameri­kai viszonyt. A szovjet választásokkal kapcsolatos nyilatkozatok és mindenekelőtt Brezsnyev be­széde azonban „a talpára ál­lította” a nemzetközi érték- rendszert. Egyértelműen ki­derült: a Szovjetunió mind a Moszkva—Washington vi­szony megterhelését, mind az amerikai felelősséget is ma­gába foglaló pekingi provo­kációt nyugodt határozottság­gal fogadta. Nem hajlandó megengedni, hogy eltérítsék politikai irányvonalától. Ennek az irányvonalnak kiemelkedő jellegű vonása, hogy első helyen az enyhülés folyamatának folytatása és továbbvitele áll. A történtek ellenére Brezsnyev „remél­hetőleg a közeljövőre” he­lyezte találkozását Carterrel és a SALT—II szerződés alá­írását. Nem hagyott kétséget afelől, hogy ebből az alka­lomból megvitatják a szov­jet—amerikai kapcsolatok egész rendszerét, e kapcsola­tok további fejlődésének, az enyhülés megerősítésének és az általános béke megszilár­dításának számos kérdését. Ezt párosította Brezsnyev az Európában meglévő általá­nos katonai egyensúly to­vábbi stabilizálásával. Azzal, hogy ezentúl necsak az euró­pai hadgyakorlatokról, ha­nem minden jelentős csapat­mozdulatról is történjék elő­zetes tájékoztatás, a helsinki biztonsági értekezlet részt­vevői pedig kössenek egy­mással meg nem támadási egyezményt. ÉSSZERŰ MEGEGYEZÉS A Vietnam elleni kínai ag­resszió leghatározottabb el­ítélése és annak hangoztatá­sa, hogy a Szovjetunió telje­síti szerződéses kötelezettsé­geit Vietnammal szemben — ebben az értékrendszerben kapott súlyának megfelelő helyet. Brezsnyev világosan leszögezte, hogy jelenleg a kínai politika veszélyezteti mindenekelőtt a világbékét, éppen ezért rendkívül veszé­lyes bármiféle segédkezet nyújtani ennek a politikának. A Szovjetunió vezető poli­tikusainak egymást követő beszédei, majd végül Leonyid Brezsnyev elemzése lehetővé teszi a szovjet—amerikai kap­csolatok esélyeinek a koráb­biaknál nyugodtabb, realisz­tikusabb vizsgálatát az Egye­sült Államok minden józan politikai ereje számára. A nemzetközi erőviszonyok valóságával emlékezteti Wa­shingtont arra, hogy minden „három-négy vagy sok szögű” politikai kombináció ellenére a béke és az enyhülés poli­tikai útja Moszkván keresz­tül, pontosabban egy Wa­shington és Moszkva közötti ésszerű megegyezésen keresz­tül vezet. — i e — Hetven éve született Rajk László Eddigi egyetlen rövid­ke életrajzának írói — benyomásokra, szemé­lyes közlésekre és visz- szaemlékezésekre tá­maszkodva — nyurga, egyenes derekú, higgadt és komoly embernek ír­ják le, akinek mongolo- san széles arccsontjai, kreolos bőre, mélyen ülő, nagy, barna szeme és nyílt mosolya már az első látásra megmaradt az emlékezetben. Mun­kabírása, kötelességtudó- • sa és többszörösen, leg­végül tragikus körülmé­nyek között bizonyított hűsége pedig a rokon- , szenves külsőt hasonló értékekkel párosította. Rajk László Székelyudvarhelyen született egy szegény ci­pészmester tizenegyedik gyermekeként. Iskoláit szülő­városában, majd Budapesten és Nyíregyházán végezte. Testvérei támogatásával tanult tovább. A budapesti egyetem bölcsészeti karának francia—magyar szakára iratkozott be, majd közel egy évig • Franciaországban tökéletesíthette nyelvtudását. Itt kerültek kezébe mar-» xista könyvek és fordult figyelme a munkásmozgalom felé. Hazatérése után kapcsolódott be tevékenyen a kommunista mozgalomba. Részt vett az egyetemi hall­gatók baloldali mozgalmának szervezésében, majd a KIMSZ tagja lett, és 1931-ben felvették az illegális kommunista pártba. A 30-as évek elején több ízben letartóztatták, és 1935-ben — mint román állampolgárt — az országból is kiutasították, de nem hagyta el hazáját, hanem — az egyetemet elhagyva — építőmunkásként dolgozott tovább. Sztrájkot szervezett a MÉMOSZ-ban, előadáso­kat tartott, illegális értelmiségi összejöveteleken „Mór” fedőnéven agitált. (Az ismertebb Kirgiz fedőnév 1944- es ellenállási tevékenysége idején volt használatos.) A rendőri üldözés elől illegalitásba ment. Sőt 1936- ban az országot is elhagyta. Legismertebb spanyolor­szági tevékenysége, ahol a magyar század politikai biztosa lett. Illegális úton tért haza, ám itthon is az internáló­tábor várta. 1944 szeptemberében került szabadlábra és azonnal bekapcsolódott az illegális kommunista párt munkájába. A párt titkára lett. Mint a Magyar Front egyik vezetője, közvetlenül is irányította az ellenállási mozgalmat. Egyik előkészítője volt a kommunista- és a szociáldemokrata párt 1944. október 10-i megállapo­dásának. — December közepén ismét rendőrkézre került és Sopronkőhidára, innét Németországba, Münchenig hur­colták. 1945. május 13-án tért haza. A Szabad Nép május 14-i száma így üdvözölte: „A Magyar Kommu­nista Párt szeretettel és büszkén üdvözli azt a férfit, akit sem terror, sem üldöztetés megingatni nem tu- •dott, aki a magyar kommunista becsületet társaival együtt mindvégig makulátlanul megőrizte”. A párt májusi „pünkösdi” konferenciáján a Köz­ponti Vezetőség, a Politikai Bizottság és az öttagú Tit­kárság egyik tagjává választották, és egyben nemzet- gyűlési képviselő is lett. A kormányban is a talán leg­fontosabb poszton, a belügyminiszterin találjuk. Forradalmár értelmiségiként sokat segítette a népi kollégistákat, akik példaképüknek tekintették. 1948 augusztusában Farkas Mihály és Péter Gábor intrikái nyomán eltávolították a belügyből, és külügyminiszter­ré nevezték ki. Az 1949. május 15-i választások alkal­mával neve még az országos lista negyedik helyén állt. Május 31-én azonban letartóztatták. Szeptember­ben koholt vádak alapján bíróság elé állították egy ki­rakatperben, elítélték és október 15-én kivégezték. Rehabilitálására 1955-ben került sor. V, S. Bazargan döntése Szerda esti kommentárunk. Akik azt jósolták, hogy Iránban korántsem gyors és fel­hőtlen a kibontakozás, azoknak alighanem igazuk lesz. Már jó ideje több hatalmi központ irányítja az eseményeket, ame­lyek meglehetősen áttekinthetetlenek. A forradalom folya­matának lelassulása mellett a személyi ellentétek is egyre in­kább meghatározó szerephez jutnak. Bazargan miniszterel­nök lemondása ebben a vonatkozásban a legfrissebb és két­ségtelenül a legfigyelemre méltóbb lépés. A Tehran Journal című lap értesülése — amelyet hivatalosan ugyan cáfoltak, de teheráni források időközben megerősítették — az ideig­lenes -kormány elnökének szándékát azzal magyarázta, hogy közte és a síita papság vezette forradalmi bizottságok között ellentét keletkezett. Bazargan nem helyeselte az önkényes le­tartóztatásokat és kivégzéseket. Legutóbb a sah egyik neves régi ellenfelét: Ahmad Báni Ahmadot vették őrizetbe, s a miniszterelnök hasztalan próbált közbenjárni szabadon bo­csátása érdekében, a forradalmi bizottságok nem tettek ele­get kérésének. Bazargan, az egykori tabrizi technokrata az Iráni Nem- .zefi Olajtársaság egyik vezetője volt. Moszadik kormányfő nevezte ki ebbe a tisztségbe. Amikor a Moszadik-féle haladó kísérlet amerikai segítséggel megbukott, Bazargan börtönbe került. 1961-ben ő alapította meg az iráni felszabadítási moz­galmait, az ország polgári ellenzéki pártját, s így került kap­csolatba Khomeinivel. Meglehet, a Franciaországban tanult mérnök-politikus számára az sem volt helyénvaló, hogy a forradalmi bizott­ságok eljárásban a jogi kereteket önkényesen szabták meg, s a törvényesség elemi szabályait nem vették túlontúl komo­lyan. Lemondása mindenesetre a radikális elemek győzelme­ként is értékelhető. Kérdés azonban, hogy a politikai és gaz­dasági gyakorlattal nem rendelkező Khomeini — és általa az iráni forradalom — számára az egyre jelentősebb hatalom birtokosává előlépett fedajin ok szerepe megnyugtató megol­dás-e? Iránnak most a gazdasági és a politikai konszolidáció létérdeke. Bazargan lemondása semmiképpen nem sietteti ezt a folyamatot. GYAPAY DÉNES

Next

/
Oldalképek
Tartalom