Tolna Megyei Népújság, 1979. március (29. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-04 / 53. szám
1979. március 4. ^íépüjság 11 űvelt embernek koráb- BuÉ ban azt tartották, aki rengeteg számot, dátu- ieiiüJ mot, adatot tudott fejből idézni. Időközben azonban annyira bővült az ismeretek tárháza, hogy a sokféle tudomány megannyi al- ágábói vajmi kevesen tudnák kapásból megmondani akárcsak a legköznapibb adatokat is. Szinte naponta vagyunk tanúi új országok függetlenné válásának, földrajzi fogalmak és számok megváltozásának, termelési mutatók módosulásának. S még akkor nem is esett szó az élet különböző területületein dolgozó híres emberekről, akiknek életrajzi adataira gyakran szükség van, ám ezek is gyakran változnak. Éppen ezért ma már a művelt ember fogalmát inkább úgy lehetne meghatározni: az számítható oda, aki tudja, hogy mit milyen lexikonban keressen. Ebbe az irányba mutat az iskolareform is: a tanulóknak mind kevesebb adatot kell fejben tartaniuk, megjegyezniük, hogy ezek helyett a tananyag lényegére, a valódi, ismeretekre összpontosíthassanak. Vagyis a lexikon a műveltségi színvonal emelkedésével egyre keresettebbé, mondhatjuk, közszükségleti cikké válik. Mi több: hiánycikké. Rövid visszapillantás: lassanként negyedszázada, 1954. március 15-én alakult meg önálló vállalatként a Magyar Enciklopédia szerkesztősége. Ez volt az első próbálkozás ahhoz, hogy megjelenjék tudományos igényű, összefoglaló mű. amely már a fel- szabadulás óta bekövetkezett változásokat is mutatja. Az első nagy munka, az Uj Magyar Lexikon 1959-ben kezdte elhagyni a nyomdát. Érdemes idézni előszavából: „Megjelentetését elsősorban az teszi halaszthatatlanná, hogy a magyar olvasóközönség hatalmasan kiszélesedett köre kétségtelenül igényt tart egy olyan összefoglaló műre, amely röviden, közérthetően és megbízhatóan tájékoztat az ismeretek haladásáról, a társadalmi vívmányokról...” Nem utolsósorban a köz- ismerti nyomdai „átfutás” okozta, hogy a hat kötet megjelenése újabb évekbe telt. Sok adat elavult már addigra, mire — 1962-ben — napvilágot látott az Uj Magyar Lexikon hatodik kötete is. Éppen a sok változás indokolta, hogy kiegészítőként — egy újabb évtized múltán — kiadják a 7. kötetet. Általános megállapítás, hogy ennek sikerült elkerülnie az Uj Magyar Lexikon alapvető hibáját: a régebbi lexikonok sok fontos adatát, ott szerepelt, jelentős személyiségek egész sorát hagyta ki, más, kevésbé jelentőseknek túl nagy teret szentelt. A pótkötet igyekezett az egyensúlyt némileg helyreállítani. Minden hibájával együtt — általános ismerettárként mindmáig egyetlen az Uj Magyar Lexikon, s az érdeklődést mutatja, hogy évente 40 000 példányban jelenik meg változatlan utánnyomása. Az összpéldányszám már megközelíti a 400 ezret. A legközelebbi évekre sem tud jobbal biztatni a Magyar Enciklopédia szerkesztőségének feladatkörét átvevő Akadémiai Kiadó. Csupán újabb és újabb, változatlan utánnyomások várhatók. Hasonló a helyzet a Magyar Irodalmi Lexikonnal, amelynek első kötete 15, befejező harmadik kötete 13 éve jelent meg a könyvesboltokban. Azóta nagyon sok új regény, verses- és novellás- kötet jelent meg, színdarabokat mutattak be és — sajnos — a magyar irodalom számos kiválósága távozott el az élők sorából. Mindez nem derül ki a Magyar Irodalmi Lexikon legújabban megjelent köteteiből — mert azok is csak utánnyomások. Bármilyen szükség volna új magyar irodalmi lexikonra, senki nem tudja megmondani, mikor kerülhet sor megjelenésére. Az ok: azok a lexikonszerkesztők, akik képesek lennének egy ilyen nagy horderejű és jelentőségű munka összeállítására, jelenleg a Világirodalmi Lexikon újabb kötetein dolgoznak. Ennek 6. kötete 1979-ben jelenik meg, válogatják a nagyon bőséges anyagot a továbbiakhoz. Lehet, hogy az egész munka a tíz kötetet is meghaladja majd. Lényegesen rövidebb lélegzetűnek szánták a Pedagógiai és a Biológiai Lexikon köteteinek sorozatát, mindkettőből eddig 3—3 kötet jelent meg, a negyedik a következő hónapokban talán a téli könyvvásárra várható. Ezekkel teljes lesz a Pedagógiai és a Biológiai Lexikon — ha egyáltalán lehet teljességről beszélni manapság lexikonoknál. Különösen az utóbbit, a Biológiai Lexikont fenyegeti a gyors elavulás veszélye a természettudományok, ezen belül a biológiai kutatások világszerte tapasztalható gyors haladása nyomán. Ugyancsak négykötetes lesz a Néprajzi Lexikon, amelynek első kötete megjelenésekor a vártnál is nagyobb közönségsikert aratott. Már akkor tervezték, hogy hamarosan követi a második kötet. Ezt azonban igen szomorú akadály hátráltatta: a Néprajzi Lexikon főszerkesztője, a magyar néprajz elismerten legkiválóbb tudósa, Ortutay Gyula elhunyt. A szerkesztőség most már nélküle kénytelen folytatni a munkát, s a Néprajzi Lexikon második kötete az 1979-es ünnepi könyvhétre a tervek szerint megjelenik. Némileg pótolja az Uj Magyar Lexikon hiányosságait a népszerű Magyar Életrajzi Lexikon. Megkezdődtek az Űrhajózási Lexikon előkészítési munkái is. Ennél is távolabbi terv: a Jogi Enciklopédia kiadása. Az előkészületek itt is megkezdődtek, de még távol vannak attól, hogy a kézirat leadását és nyomdába kerülését is beütemezhessék. Kétségtelenül nagy szükség van rá a jogpropaganda szempontjából is. No meg — talán elsősorban — azért, hogy megkönnyítse „az íróasztal mindkét oldalán”, a hivatali dolgozók és a hivatalos ügyeiket intézők számára egyaránt az eligazodást a tengernyi jogszabály között. Mindez mutatja, hogy a lexikonok szerkesztősége, az Akadémiai Kiadó igen sokrétű munkát végez, s arra törekszik, hogy az életnek minél több területét dolgozza fel a lexikális ismeretek ösz- szegyűjtésével és közreadásával. A mindinkább megnövekvő igények állnak az egyik oldalon — a szűk létszám, a szerkesztői „kapacitáshiány” és a csak lassacskán javuló nyomdahelyzet a másikon. Nem egészen 25 év alatt 26-féle lexikon jelent meg Magyarországon 127 kötetben, összesen 48 kiadásban. r;'n mert az ifjúság egyre I inkább azt hallja az I ;tjp:j iskolákban, hogy az fa- adatokat, számokat, évszámokat nem kell tömegével megjegyezni, azok megtalálhatók a lexikonokban — jó lenne mihamarabb ott tartani, hogy mind több család könyvespolcán megtalálhatók legyenek a lexikonok. VÁRKONYI ENDRE Történelemkönyv a magyar kerámiáról Éppen negyed százada jelent meg összefoglaló mű hazai kerámiánk és porcelán- gyártásunk múltjáról. Azóta a kutatások óriási adatmeny- nyiséget halmoztak fel, Csá- nyi Károly könyve mégis szinte az egyetlen volt a maga nemében. Az új ismeretek zöme nehezen elérhető szakmai kiadványokban lapult meg. Pedig az érdeklődés növekedését jelezte P. Brestyánszky Ilona népszerűsítő munkájának sikere. Időszerű feladatot teljesített hát Katona Imre, a szerző, s kiadója, a Képzőművészeti Alap, amikor világra segítette A magyar kerámia és porcelán című könyvet. A kérdéskör szintézisére törekvő kötet az egyre keresettebb „zsebkönyvtár” sorozatában jelent meg. Katona Imre — Zsolnay Vilmos-monográfiájáról széliünk korábban — e szakterület avatott ismerője. Tudományos munkásságának zömét a kerámiakutatás alkotja. Első pillantásra felfoghatjuk most is, mily hatalmas ismeret- és adattömeg felett rendelkezik. Szinte mindenről tud, ami a régi Magyarország határai között ez ügyben történt. Lelkiismeretesen utal minden forrásra, legyen az újságban, könyvben, sárguló oklevelek lapjain. Lenyűgöző a tájékozottsága, akár anyagokról, mázak kémiai összetételéről, tulajdonságairól, akár a tárgyak előállításának technikájáról, az egyediséget biztosító mesterfogásokról, bizonyító jegyekről-jelzések- ről essék szó. Adatait sokszorosan ellenőrzi, közli lelőhelyüket, s nem hallgatja el kételyeit sem, ha bizonytalanságot érez. Megkockáztatjuk: illetékesebb szakembert aligha találhattak, aki ez ösz- szegző-igényű munkát elvégezhette volna. Az olvasó öröme mégsem teljes, a recenzens sem tud egyértelműen lelkesedni, ítélni. Miért? A szerző érezhető küzdelmet folytatott — saját tudásával. Tisztában volt azzal, hogy ismeretterjesztő könyvet kell írnia, mégsem tudta eldönteni: mit és mennyit mondjon el? Mi a fontos és mi kevésbé? Igyekezett mindent belezsúfolni a testes, végtére mégis csak zseb- könyv-igényű kötetbe. Bizonytalanság jellemzi a tucatnyi fejezetből összefűzött mű szerkezetét is. Az első hat nagyjából műtörténeti láncolatot alkot, a hetediktől azonban a technikai és földrajzi szempontok 'lépnek előtérbe. Az olvasó kapkodhatja a fejét a helynevek (sok ismeretlen!), dátumok, mesterek, hivatkozások tömkelegében. Ha legalább egy-egy térképvázlat, esetleg időrendi tábla segítené a rögzítést! Tömör fejezet vezet be a kerámia titkaiba. A fogalmak tisztázását száraz, szakszerű technikai leírások követik, fajtákról, égetésről, színezésről. A „bekevert” történeti, sti'láris megjegyzések bonyolult szöveget eredményeznek. A védjegyek kérdése a meghatározáshoz, majd a középkori hazai kerámiákhoz vezet el. Közben kitérőt tesz szerzőnk a szakmai viták síkjára, s külföldi szerzők álláspontjait idézi. A habán kerámián keresztül a XIX. századig érthető, élvezetesebb fejezetek vezetnek el. A fajanszműhelyek (Holicstól Szobotistig) ismertetését a kőedénygyárak (volt vagy negyven!), köztük a Zsolnay-gyár bemutatása követi. A porcelánműhelyek tárgyalása révén napjainkig jutunk el (Alföldi Porcelán). Szó esik még a kályhagyárakról, porcelán- festődékről. Az utolsó fejezet az agyagipari szakiskolákkal foglalkozik, amelyek a fazekasság korszerűsítését kívánták elősegíteni. A kerámia- és porcelánjegyek gyűjteményét és igen gazdag — majdnem teljes — bibliográfiát is találunk a kötet végén. Mi hát a kifogásunk? Katona Imre könyve bőséges tárház a szakmabeliek számára. Tényeket rögzít, irodalmat közöl, kutatási irányokat jelez, ösztönöz. Mit kezdjen azonban a közönséges, tájékozódni akaró olvasó azzal — s ez csak egy példa! — ha közlik vele: a krapinai kőedénygyárról még olvashat a Hetilap 1847. 171. számában. Az erőszakolt tömörítés, a mindenáron teljesség hajszolása nehézkessé teszi a szöveget. A száraz (túlzottan is az!) tudományos leírás, az alaposan megkevert tudnivalók nem csábítanak az olvasgatásra. Zsebköinyv helyett kézikönyvet helyezhetünk polcunkra, de forgatásához bizony egyéb segédletekre is rászorulunk. Ezekhez azonban már öblös táska szükségeltetik. SALAMON NÁNDOR A szogd kultúra emlékei A freskófestészet újabb különlegesen szép darabjait fedezték fel a régészek a mai Tádzsikisztán északi részén fekvő Pendzsikent város ásatásai során. Egy előkelő városi polgár feltárt házának falain az időszámításunk V— VIII. századából a szogd civilizáció korszakából származó freskókat találtak. A szogdok Közép-Ázsia földművelő vidékein, a folyóvölgyek oázisaiban telepedtek le. Több tucat nagybirtok alakult ki a vidéken. Az V. és VII. század között meggyorsult a feudális fejlődés. A szogdok ebben az időben komoly kapcsolatot tartottak az irániakkal, a szíriaiakkal, az indiai népekkel. Kultúrájuk korán kibontakozott. A szogdok a közép-ázsiai népek egyik legfejlettebb irodalmát teremtették meg. Legkorábbi írásbeli emlékeik a IV. századból származnak. Hamar rátértek a folyóírásra, amelyről a VIII. századi igen gazdag, bőrre és fapálcákra írt okmánygyűjtemény tanúskodik. A hosszú évek óta folyó pendzsikenti ásatásoknál rendkívül sok értékes, a szogdok életét ábrázoló freskó került napvilágra. A festmények arra utalnak, hogy a VII. és VIII. század elején fejlett festőiskola működött Szogdiánában. A most feltárt freskók egyikén az ismeretlen művész a vitéz és a démon harcát ábrázolta. A többin mozgalmas csata jeleneteket örökített meg. A harcosok alakját, ruhájuk apró részleteit, fegyvereiket élénk színekkel, mesteri ügyességgel elevenítette meg. A ház egyik falát rohanó állatok ábrái borítják. A tudósok véleménye szerint a pendzsikenti festészet tematikája erősen emlékeztet a világirodalmi jelentőségű iráni költő, Firdauszi „Sáhnámé” — Királyok könyve — című hősi eposzá- 1 ra. Knmfflroftffiyj jwf «ä® x j» 5 5 Qr ( wj P iX , \rj 8 A Moszkva folyónál, az acélból és üvegből épült modern Rosszija szálló közvetlen szomszédságában, az ősi Moszkva egy kicsiny területén szemet gyönyörködtetően díszlenek az ősi orosz templomok, amelyeket a restaurátorok eredeti szépségükben állítottak helyre. A műemlékeket gondosan óvják, mint a nemzeti kultúra értékeit, amelyek turisták százait gyönyörködtetik. A sok templom között különös érdeklődésre tarthat számot a 17. század végén épült Znamenszkij székesegyház. Itt két termet alakítottak ki, egy koncerttermet és egy kiállítási termet. Az első emeleten lévő koncertterem mindössze 140 férőhelyes, ám akusztikája csodálatos. Az énekesek hangja kifogástalanul tisztán és zengően és finoman hallik. A koncertterem megnyitásának első napjától fogva rendszeresen tartanak itt kamarazenei esteket. A moszkvaiak és a főváros vendégei előtt a legjobb kamaraegyüttesek és kamarazenekarok szerepelnek. Nemcsak hivatásos művészeket de amatőr együtteseket is meghívnak a Szovjetunió legkülönbözőbb részeiből. Találkozókat rendeznek azokkal az érdekes emberekkel, akik életüket az orosz kultúra tanulmányozásának szentelték. A földszinti kiállítási teremben az orosz írásbeliség történetével, a restaurátorok bonyolult munkájával, a legújabb archeológiái ásatások eredményeivel ismertetik meg a látogatókat. APN—KS A Znamenszkij székesegyház a Rosszija szálló előte- réb en Hangverseny a Znamenszkij székesegyházban
