Tolna Megyei Népújság, 1979. március (29. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-25 / 71. szám
1979. március 25. Képújság 7 Százötven kontra ötvenhárom Szekszárdi „kacsalábonforgók” PROGRAM TÍZ ÉVRE... Schléger József, a Szekszárdi Állami Gazdaság borászatának karbantartó lakatosa. Harmincéves, kétgyerekes családapa. — Másfél szobás házrészt örököltünk, amivel nem rendelkezhetünk szabadon, mert haszonélvezet terheli. Szűkösen vagyunk, régóta napirenden van a családban a lakáskérdés. Valahogy fáztunk attól a gopdolattól, hogy beköltözzünk valami bérház legfelső emeletére... Építeni szerettem volna- Szekszárdon egyszerűen nincs telek — amihez hozzá lehetne férni, azért csillagászati összegeket kérnek. Már-már eldöntöttük, hogy — mint mások — Ka- kasdon vagy Tolnán nézünk házhelyet, amikor megtudtam, hogy a gazdaság parcelláz. Heten építkezünk a Ság- vári utcában, mindannyian gazdasági dolgozók. Utunk nincs, most nyűglődünk a közművel, de azért a tavasz- szal szeretnénk beköltözni — mondja. — Mekkora lett a ház? — A lakott tér 125 négyzet- méter. Ennél nagyobbat nem is építhetnénk. Nappali, két nagy és két kis szoba, két fürdőszoba, konyha, étkező, plusz még a garázs, kazánház, műhely. Ennyiből áll a három szint. A munka nagy részét magam végeztem, időnként a rokonok is segítettek. Igaz, másfél éven át alig láttam a gyerekeimet, nyáron éjjel tizenegykor fejeztem be a házon a munkát... — Nem lesz nagy négyő- jüknek ez a ház? — Nem fogjuk az egészet használni. Bebútorozni sem tudnánk azonnal... Sajátkezű- lég fogom elkészíteni a bútorokat, ezért is kell a műhely. A házon is lesz még mit csinálni, vagy tíz évre van programom. Tulajdonképpen a gyerekek miatt kívántam ilyen nagy lakást, hogy mindig jusson számukra hely a szülői házban. Aztán az ember az ilyesmit egy életre tervezi, nem? — Másfél éve minden szabad perce ezé a házé. — Ha beköltözünk, minden jobb lesz. Többet lehetünk együtt a családdal. Csak a terhek, azok igen nagyok. Kilencszázkilencven forint törlesztést fizetünk majd havonta. Az én keresetem 3800 forint, az asszony gyermek- gondozási segélyen van. — Annak idején a szakma kiváló tanulója versenyben, soron kívül szabadult fel. — Foglalkoztam a gondolattal, hogy tanulok. Most sem szűnt meg rá a szándék, csak egyelőre nincs időm. KISEBB IS ELÉG LENNE A Tolna megyei Állami Építőipari Vállalat egyik festő-mázoló brigádja éppen egy toronyház tizedik emeletén végzi az utolsó hiánypótló munkákat. A négyszobás lakás ablakából mutatják a szembeni domboldalon büszkélkedő négylakásos téglaházat, ahol a brigádból ketten is építenek. Szőcs István az egyik, Patai István a másik. Egyikük Kétyről, másikuk Kajdacsról fog beköltözni, ha felépül teljesen a „palota”. — Úgy ismerjük mi a társasházépítést, mint a tenyerünket! Elhihetik, hogy az már a múlté, hogy aki ilyen komoly lakást épít, az vagy orvos, vagy kisiparos — mondja Szőcs István. Brigádvezetője, Lévai Lajos hozzáteszi: — Sőt... Mert aki manapság nem fogja meg maga a lapátnyelet, az nézheti, mibe kerül és mikorra készül el a háza... Dolgoztunk egy orvos társasházi lakásában: kérem- szépen az összes közfalat sajátkezűig rakta fel! Csak így lehet és ilyen szempontból mi, munkásemberek előnyben vagyunk. — A kőművesmunkán kívül minden más munkát magam végeztem! — büszkélkedik Szőcs István. — Meg persze ti — teszi hozzá brigádtársai felé fordulva. — Kilencvenezer forint készpénzzé! indultam, és mire elkészülünk, 120 négyzetméteres lakásom lesz, plusz garázs, kiszolgálóhelyiségek. — Nagy a család? — kérdezem, mire a brigád kuncogni kezd, Szőcs István pedig úgy tesz, mintha lekötné az ablakból tárulkozó panoráma... Aztán — unszolásra — elárulja, hogy egyedül építkezik. — Hogyan jutott egyáltalán telekhez? — álmélkodom, de a brigád tréfával üti el a választ. A huszonkilenc éves fiatalember mindenesetre igazán tágas lakást mondhat majd magáénak. Talán túl tágasat. Patai Istvánék két gyerekkel laknak a szülői ház egyik A szekszárdi társasházakról sok pletyka kering. Némelyik nem is alaptalan: akad nappali, amelynek márványból van a padlója, a kandallókat talán említeni sem kéne, és az sem különös, hogy a tervdokumentáción még szárítóként, raktárként jelölt (és így engedélyeztetett) helyiség átalakul, az amúgy rút kiskacsa módra hattyúvá válik, azaz esetünkben kondicionáló szobává, hobbikuckóvá, miniklubbá. Schlégerék, Pataiék aligha vágyakoznak márványpadlóra, valószínű, hogy évekig csak egy részét tudják majd lakhatóvá tenni a felépülő tágas lakásnak. Szintai Géza művezető és családja azonban olyan lakásban lakik Szekszárd közepén, egykori veteményeskertek helyén épült társasházi otthonukban, amely valóban megérdemli — hazai viszonyok között — *a luxus minősítést. Francia tapéta, olasz csempe, angol csapok, jugoszláviai lámpák, csigalépcső kovácsoltvas korláttal és a kazánház mellett klinkerrel burkolt, farönk- padlós mini ivó... A 120 négyzetméteres lakás költségvetése mindössze 420 ezer forint volt, és bár ezen is rengeteget dolgoztak a háziak, nyilván többet költöttek a luxusmiliő kialakítására, mint ami beleférne a manapság szerénynek számító 420 ezerbe... A Szintai család egyébként az utolsó négyzet- méterig birtokba is vette az okosan elrendezett lakást, sőt, ha négyéves lányuknak megszületik a „betervezett” két kistestvére, egyáltalán nem lesz már olyan tágas a 120 négyzetméter sem. Szintaiék korábban a Tambov lakótelepen laktak. A régi szomszédok eljönnek megcsodálni új lakásukat, aztán amikor hazamennek, kutyaólnak titulálják a korábban meghittnek érzett kétszoba- összkomfortot. AMI TÉNY, AZ TÉNY Koltai Péter, a városi tanács műszaki osztályának csoportvezetője mondja: — Ami tény, az tény. Nagy a különbség 53 és 120, hát még 150 négyzetméter között. Azt hiszem, a reális szükséglet valahol a kettő között van az átlagos' családokban. A Központi Bizottság tavaly októberében hozott határozata a lakásépítésről egyrészt a lakások alapterülete nagyságának növelését mondja ki, másrészt jelentős szerepet szán továbbra is a magánerős építkezésnek... Ami minket illet: a tervek elbírálásánál igyekszünk felhívni az építeni vágyók figyelmét a realitásokra. Nem sok sikerrel. Ennek következménye nemcsak a sok félig elkészült lakás, hanem az évekig húzódó építkezések sokasága is. — Az idő múlásával egyre kevesebb ilyen problémája lesz a szekszárdiaknak. Valóban olyan kevés a telek? — kérdeztük Sztárcsevity Ervintől, a városi tanács elnök- helyettesétől. — A meredek lejtésű domboldalakat társasházakkal lehetett a leggazdaságosabban beépíteni. De hiába kedvelték meg az emberek ezt az építési formát, nekünk gondolni kell az úgynevezett „lakósűrűség” fokozására is. Köztudott, hogy a most 34 ezres város egyszer majd 70 ezresre nő, a rendelkezésre álló beépíthető terület viszont meghatározott. Családiház-telkeket egyáltalán nem mérünk már Szekszárdon. csak gazdatelkeset a Szőlőhegyen, gazdálkodók számára. Társasházhelyet idén csak 32-t osztunk ki és 180 igénylőt tartunk nyilván pillanatnyilag. Közülük kell kiválasztanunk azokat, akik leginkább jogosultak nagy lakás építésére — válaszolt. armincketten lesznek tehát a boldogok, akik ezentúl egy-két éven át nem kell, hogy töprengjenek, mivel és hol töltik a szabad idejüket, mibe fektetik energiájukat, és hogy mire kuporgassák pénzüket... És ha felépül végre a házuk, majd kijárják az élet tanfolyamát, hogy azt is megtudják, mire való a 150 négyzetméter... VIRÁG F. ÉVA szobájában. Szívesen költöztek volna bármilyen lakásba, de arra még várni kellett volna. — Nem mondhatom, hogy helyeselték az otthoni ismerősök, hogy ilyen építkezésbe fogtunk. Nem való akkora ház nektek, .minek — mondogatták. Eleinte én is kel- letlenkedtem, de hát örülni kellett ennek a lehetőségnek is. Közben pedig rájöttem, hogy mégiscsak más az, ha az embernek egy ekkora lakása van a városban. Persze, nekünk elég lenne kisebb, úgyis csak a konyhában leszünk, így szoktuk meg. — Pedig a központi fűtés mindenütt fűteni fog... — Hát majd kikapcsoljuk a többi helyen. „Két év múlva be is költözhetnek a sajátba” „...kacsalábonforgónak is nevezhetem” LUXUSMILIÖ .... a szembeni domboldalon büszkélkedő négylakásos téglaház” eg yeszékhelyünk nevezetességei közé manapság már odasorolják a társasházakat. Szek- kirakatában büszkélkednek ezek a két-három szintes épületek: ha akarjuk, há nem, ők köszöntik a városba érkezőket. 1960 és 1975 között Szekszárdon 1355»családi és társasház épült, amelyeknek a száma azóta még 237-tel nőtt. Az első társasházépítőket még toborozni kellett, manapság már úgy tekintenek arra a szekszárdira, aki tár- sasháztelekhez jutott, mint aki megütötte a főnyereményt. Igaz, ami igaz: a társasházi lakások átlagos alapterülete Szekszárdon 125 négyzetméter, garázzsal és kiszolgálóhelyiségekkel együtt 150 négyzetméter. Ugyanakkor az állami bérlakásoké 53 négyzetméter. Lakáskiutalásra pedig 4—6 évet kell várni, még akkor is, ha öröklakásról van szó. Vegyük az utóbbi' esetet. Vár az igénylő hat évet, akkor befizet nyolc- van-kilencvenezer forintot és beköltözhet az ötven-hatvan négyzetméteres lakásba. Nem csoda, ha úgy okoskodnak sokan: ebből a pénzből inkább társasházi lakás építésébe kezdenek, ha minden szabad idejüket, ráfordítják, két év múlva be is költözhetnek a „sajátba”, ami ugye nem is kétszobás, hanem ha akarom, még kacsalábon forgónak is nevezhetem, amiben minden ott van, ami szemnek, szájnak ingere... M szárd Padok Valamikor, réges-régen azzal itöltöttem az érettségire való felkészülésre adott szünetet, hogy a Margitszigeten loptam a napot. A felkészülés teljesen reménytelennek tűnt, így a tölgyek alatt — ahol egykor egy szellemóriás, Arany János üldögélt — időmet Doosztojevszkij Karamazov tesltvérek című művének szenteltem. Végigültem a sziget minden árnyas padját, pompás időtöltés volt. Ez a több személy részére rendeltetett ülőalkalmatosság azóta is többet jelent számomra, mint például egy szék, vagy akár karosszék. Attól félek, hogy nem mindenkinek, már ami a közterületre kihelyezett padokat illeti. Mostanában, amikor az esőt már nem hózápor, hanem napsütés váltja, örvendetesen benépesednek Szekszárdon a Promé- theusz-park padjai. A titán mögötti sánc padjain öregek és fiatalok üldögélnek, kismamák őrzik csecsemőiket és ez jól is van így. A zajos esztétikai viták elül- tével a szekszárdiak minden különösebb kommentár nélkül „belakták” ezt a közterületet és rendeltetésszerűen használják. A sétakerti padok használatával se tudnék kötözködni. Az, hogy időnként bevándorolnak a fák alá, a szegényes gyepre, egyszerűen arra vall, hogy ott jobb helyen vannak. A Sétakert nemcsak arra jó, hogy munkába menet, onnan jövet átloholjon rajta az ember, hanem jó letelepedni is, mégpedig nem feltétlenül ott, ahol a többiek loholnak. A padok akkor gondot- koztatják el az embert, amikor léceik, deszkájuk kitörvén, ülésre alkalmatlanná válnak. Múltkor este, amikor senki nem látta, nem jelentéktelen testsúlyom teljes bedobásával, ámbár óvatosan, próbát tettem egy paddal. Szerencsére ellenállt, így meggyőződhettem, hogy többek együttes erőfeszítése árán lehet csak hatékonyan padot rongálni. Meg úgy, ha — mint a Wosinsky lakótelepen —, egész télen felborítva hevernék, rohadnak a hóban. Az egyik ottlakó mondta nekem felháborodva: „Senkinek nem jutott eszébe egyet-egyét berakni a kapualjakba, a lépcsőházba.” A jelek szerint neki se jutott eszébe, híven ahhoz a közszemlélethez, hogy „Fogjuk meg és vigyétek!”. Nem mi ketten a szomszéddal, hanem valaki más. Nem tudom, hogy hány közterületi pad van Szekszárdon. Élek a gyanúperrel, hogy kevesebb, mint kellene. Nem vettem még padot, fogalmam sincs, hogy darabja mennyibe kerül. Biztos nem olcsó. A nem tudom hány szekszárdi padnak körülbelül 34 ezer tulajdonosa van. Ha egyre-egyre csak 34 ezred- résznyi figyelem, gondosság jutni, ki is párnáztat- hatnánk valamennyit. O. I.
