Tolna Megyei Népújság, 1979. március (29. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-18 / 65. szám
1979. március 18. NÉPÚJSÁG 11 Első bulvárlapunk, a Március Tizenötödike Az 1848-as forradalomig újságjainkat nehézkesen, üzleti szellem nélkül terjesztették: a példányonkénti eladást alig ismerték, előfizetéseket csak minden félév elején fogadtak el. Tartalmukat is bizonyos konzervativizmus jellemezte; a friss híreknek, a szenzációs eseményeknek a közlését nem tekintették elsőrendű feladatuknak. A sajtószabadság március 15-i kimondása nagy változást jelentett. Nemcsak a reformeszméknek, a forradalmi gondolatoknak a dicsőítését, az abszolutizmus kíméletlen bírálatát tették lehetővé, hanem egy új típusú újságnak, első bulvárlapunknak, a Március Tizenötödikénél az alapítását is. /•'. forradalmat követő napokban a lapindításhoz nem kellett engedély, kaució letevése, vagy más formaság. Ezt használta ki az ismert novellista, a 28 éves Pálffy Albert, Petőfi és Jókai barátja. Március 19-én reggel, séta közben eszébe jutott, hogy a radikális közvélemény irányítására napilapot kellene indítani. Elment a piarista házban működő Lukács nyomdába, megbeszélte a tulajdonossal az új lap alakját, terjedelmét, példányszámát, árát, szerződést kötött vele, és azonnal tollat ragadott. Megfogalmazta az újság programját, írt két vezércikket, apróságokat az aktuális eseményekről, és elkérte Petőfitől pár nappal korábban írt. Mit csinálsz, mit varrogatsz ott? című költeményét. A lap címéül Március Tizenötödikét választotta. Egy nyomdászinas az elkészült cikkeket haladéktalanul a szedőterembe vitte, s ott azonnal munkába vették. A nyomdatulajdonos közben rikkancsnak szerződtetett néhány fiatalembert. Ezek este 7 óra felé elindultak a kész példányokkal, s az utcákon hangosan kiabálták: ,.Itt a Március Tizenötödike. Egy szám csak 3 krajcár!” És a közönség vette az új lapot, vette aznap kíváncsiságból és vette érdeklődésből mindennap az év végéig, a Windischgrätz bevonulása előtti napig. A képviselők rendes tartózkodási helyükről, a német színház melletti kioszkból néztek ki és vettek belőle, a Nemzeti Színház páholyaiból is lement^ a bérlők, hogy vásároljanak egy példányt, s ezt olvasták néha még Szigligeti Csikósának vagy A velencei kalmárnak az előadása alatt is. A fővárosba látogató vidékiek egyszerre három-négy példányt is beszereztek, hogy szétoszthassák otthon ismerőseik között. A nagy sikernek több oka volt. Először: az újság szelleme. Pálffy a címlapon büszkén hirdette: „Nem kell táblabíró politika”. Programjában hadat üzent: „mindazon elavult eszméknek, melyek a március 15-i dátumnál korábbiak”. Küzdött az „iszonyatosnak” nevezett rendi alkotmány ellen. A régi országgyűlést — hirdette — nem lehet a nemzet képviselőjének tartani, mert a képviselőket csak egy kaszt választotta, sőt a legtöbb helyen azokból is csak pár ember. „Adózás tárgyában ezen alkotmány megengedte azt, hogy a leggazdagabbak minden teher nélkül maradjanak, s a teher annál nehezebb legyen, mentül szegényebb valaki.” Az igazságszolgáltatás terén megengedhetetlennek tartotta, hogy „a hirák időközönkint és pedig azok által választatnak, kik felett az igazságot ki fogják szolgáltatni.” Ha úgy látta helyesnek, keményen bírálta a minisztériumot is. Helytelenítette, hogy a minisztériumnak száz meg száz mondanivalója lenne, és még hivatalos lapot sem indított. Sürgette a demokratikus reformokat, a nemzetőrség felfegyverzését. Ostorozta a tétlenséget, azt, hogy „mindig csak azt mondogatják: nincs pénz, nincs katona. Erre a felelet > az, hogy pénznél és katonánál még kevesebb idejük volt önöknek (a minisztereknek), és mégis önök mivel sem bántak, paza- rabbul, mint az idővel.” A Március Tizenötödike sok szempontból világosabban látott, mint a vezető államférfiak. így például felhívta a figyelmet a dualisztikus államformában rejlő ellentétekre, amelyek magukban hordják a kivihetetlenség magját. Akkor, amikor Kossuth is abban bízott, hogy a szabadság eszméje testvérként egyesíti az egész országot, rámutatott a nemzetiségi kérdés megoldatlan voltára. Erdély uniójával kapcsolatban Pálffy megállapította, hogy erről a románok nélkül nem lehet határozni. A kormánynak tárgyalásokat kellett volna kezdeni, propagandát kellett volna folytatni, hirdetni, hogy mindazokat, akik hozzánk csatlakoznak, szabadsággal, s az úrbériség elengedésével ajándékozzuk meg. „Erdély uniója az oláhok hozzájárulása nélkül oly munka, amelyhez kezdeni sem kell, az oláhokkal együtt országunkra nézve a legnagyobb haszon.” A kis újságnak jóformán minden száma igazi szenzációt keltett — s ez sikerének másik titka. Ez a szenzáció azonban a későbbi bulvárlapoktól eltérően nem rablásokról, gyilkosságokról, szerelmi históriákról szólt, hanem a legfrissebb, legaktuálisabb politikai eseményekről, mégpedig a legélesebb hangon. A radikális eszméknek nemcsak szócsöve, hanem irányítója is volt. Cikkei sok embert visszariasztottak, még többet fellelkesítettek, de senkit sem hagytak közönyösen. Népszerűségének harmadik fő oka a stílusa volt. A szerkesztő és munkatársai óvakodtak attól, hogy üres szólamokat, szóvirágokat írjanak le. A lap élvezetes, színes nyelvével, szatirikus szellemével olyan hírlap- -írói stílust teremtett, amelyből sok tekintetben mai publicistáink is tanulhatnak. A bulvárlap legtöbb cikkét a szerkesztő írta, de később egyre több cikk futott be kívülállóktól is, Petőfitől, Egressv Gábortól, Csernátony Lajostól és másoktól. A szépirodalmat egy-egy vers képviselte, de ez sem minden számban. A Március Tizenötödike 1849 elején a kormánnyal együtt menekült Debrecenbe, s ott február 14-től május 1-ig jelent meg változatlan szellemben. Buda visszafoglalása után visszaköltözött a fővárosba. Utolsó száma akkor'került ki a nyomdából, mikor a kozák csapatok már Pestet fenyegették. Az önkényuralom nemcsak a Március Tizenötödikét szüntette be. hanem az általa képviselt lapfajtát is. Majdnem fél század telt el, míg a Magyar Esti Lap alapításával újból megjelent a rikkancsok útján terjesztett bulvársajtó. VÉRTESY MIKLÓS Magyar László emlékezete Az Óperenciás- tengeren is A nagytekintélyű tudós urak 1846. november 4-én a Magyar Tudományos Akadémia kisgyűlésén méltóságteljesen bólogattak gróf Széchenyi István előterjesztése alatt. Az Akadémia alapítója egy ismeretlen fiatalember levelét olvasta fel, amelyben tártio- gatást kér az ősi inka kultúra feltárására. „A testület azonban a javaslattevő személyének ismeretlen volta, és a pénztár szűkös állapota miatt az expedíció támogatását elutasította.” Talán az Óperenciás tengereken túlról tudósító mesék az okai, vagy az emberben élő vágy az ismeretlen felderítésére, hogy százával, ezrével indultak(nak) útra az emberek. Ki a szomszéd utca sarkáig, ki az országhatárig jut, de vannak olyanok, akiknek megadatik a világ egy-egy szeletjének megismerése. Ez az ősi felfedező vágy itt él bennünk. Az Óperenciás-tengereken túl csodás dolgok vannak — a gyerekek képzeletében. Ma már a tömegkommunikációs eszközök á szobánkba hozzák az ismeretlent, a felfedezettet. Horváth Anna szolgáló- leány 1818. november 13-án törvénytelen gyermeket hozott a világra. A lányanya három héttel a szülés után meghalt, örökül hagyva a gyermeket Magyar Imrére, az apára, a Festetics grófok Csáktornyái uradalmának tisztartójára. Hogy honnét kapott indítékot a fiú a világ felfedezésére? Vajon hallott-e mesét az Óperenciás-tengereken túli világról? Annyi bizonyos, az elemi iskoláit nagyszüleinél, Dunaföldváron végezte, majd Kalocsán, a piaristáknál tanult. A vágy az ismeretlen Tránt a Tengerésztiszti Akadémiára vezérelte. 1843—1845 között bejárta Brazília, Szúrná tra, Jáva, Madagaszkár tájait. A sors a La Plata Köztársaság hadseregébe vezette, harcolt Uruguay ellen. Hadifogság után írta a bevezetőben említett levelét a Magyar Tudományos Akadémiának. Mivel választ sem kapott, eredeti tervét módosítva Afrikába hajózott — Kalabár uralkodójának szolgálatába szegődött. Az uralkodó barátsága, és egy bennszülöttel való házassága révén lehetősége nyílt a kutatómunkára. Elsőként a Zaire folyó mentét térképezte fel, s dokumentumokat gyűjtött a bennszülött lakosság élet- és munkakörülményeiről, a mai Kongó és Angola területén. Fáradhatatlan volt, elkészítette az Afrikai tudósítások I—III. kötetét, melyből csak az első jutott Magyar- országra, de így töredékesen is páratlan gazdag anyagot jelentett az akkor még fehér foltként ismert Afrika tájairól. Haláláról — 1864. november 9. — a Magyar Tudományos Akadémia csak évekkel később értesült. Gyűjteménye egy évig a dunaföldvári Vármúzeumban látható. A kiállított tárgyak megismertetik a látogatót, Magyar László életútjával, tudományos munkájának anyagával. Hogy mennyire szeretnénk magunk is világutazók lenni, ha másképp nem; egy tudós relikviáinak megtekintésével, bizonyítja, hogy hat nap alatt 2184 látogató járt a múzeumban. A nagytekintélyű tudós urak 1846. november 4-én nem adtak támogatást az ismeretlen Magyar Lászlónak — aki, mint egyik levelében írja édesapjának: „Szükség volt Dél-Afrika rengeteg vadonjait és lakosait már valahára megismerni... midőn ezeket a sorokat írom, már itt vagyok, ahová még kívülem soha fehér ember nem jutott” — mégis valóra váltotta álmait. HAZAFI JÓZSEF Fotó: Gottvald Károly Judith Listowel magyar származású angol kutató érdeme, hogy Magyar László tudományos munkájának értékelése a világban ismert. A látható dokumentumokat a kutató asszony gyűjtötte Magyar László afrikai kutatásairól. Dobok Liánvágó kések, nyílvesszők... Szobor a gyűjteményből A látogatók az ország másik feléből érkeztek
