Tolna Megyei Népújság, 1979. március (29. évfolyam, 50-76. szám)

1979-03-02 / 51. szám

1979. március 2. InEPÜJSÄG (ifff ff ff 11 inrii.pi cikkek egyik fajtája. Rövid terjedelmű, több­___n,\iu luráló jellegű, gyakran ironikus hangú s időszerű kérdésekkel foglalkozó állásfoglalás — írja az Értelmező Szótár. Bár jobbára írásos műfai, nem ismeretlen a fotóriporteri munkában sem. Mindaz, ami az írott anyagra vonatkozó meghatározás, a glosszaképre is érvényes. Szőrözök Tévedésből? Tegnap lószőrtolvajlási üggyel foglalkozó bírósági tu­dósítással találkozhattak la­punkban az olvasók. Ez az ügy a megyehatárokon túl is feltűnést keltett, pedig tolva­jok mindig voltak, a lófar­kak ritkítása se újdonság, to­vábbá a kefe-, ecset- és szita­készítés is régi mesterség. A feltűnést alighanem a tolva­jok „ötletessége” okozta, amit a bíróság előbb-utóbb minden bizonnyal kellő mó­don honorál majd, tehát ez nem ránk tartozik. „Szőrö­zésem” tárgya kissé távolab­bi és aligha én vagyok az egyetlen, akit foglalkoztattak ilyen, vagy ehhez hasonló gondolatok. Ugyanis nemcsak a Glávics- banda mögött áll „teljesít­mény”. Negatív előjellel ugyan, de elmondható ez a fél Dunántúl másfél száz ter- melőszövetkézeti majorjáról, az istállók tömegéről is. Nem azokról, ahol 150—200 forint „hálapénz” fejében az éjjeli­őrök megengedték a lófarok­aratást, hanem azokról, me­lyekben észre se vették. Vagy, mert nem figyeltek rá, vagy mert egész egyszerűen nem volt éjjeliőr a helyszínen. A lófarkasok működése nem volt titok. Már hosszú hóna­pokkal ezelőtt tudtunk róla, meg is írtuk azt a furcsa, szemérmes, illetve álszemér­mes hallgatást, melybe ezzel kapcsolatban a termelőszö­vetkezeti vezetők burkolóz­tak. Azt, hogy szégyellték az istállóikban elkövetett ga­rázdálkodást, meg lehet ér­teni. Félő azonban, hogy ez a szégyenkezés nem vonatko­zott többre, mint elkerülni a nevetségessé válást. Végtére is milyen gazda az, akinek legnemesebb állatait, a lovait csak úgy minden további nélkül sörényükben, farkuk­ban meg lehet rövidíteni? Ezért is érkeztek késve, vagy egyáltalán nem, a feljelenté­sek, akarva-akaratlan kezére játszva ezzel a tolvajoknak. Némi túlzással azt is mond­hatnám, hogy Glávicsék mű­ködését jó „társadalmi össze­fogás” segítette. Az ügy tárgyalásán tanú­ként szerepelt egy soproni kisiparos is. Lelke alighanem tele lehetett az emberi meg­bízhatóságba vetett hittel, mert egy állítólagos igazol­vány futólagos megtekintése után gond nélkül fizetett ki a kisebb-nagyobb tételekkel érkezőknek 105 ezer forintot. Érthető, hisz alapanyagra szüksége volt és a vásárolt tételeket becsülettel elköny­velte. Kilónként 550 forint. Hajlamos lennék játszani a gondolattal, hogy nem ex­portkeféket, -ecseteket, és -szitákat állított-e elő a lopott szőrből. Ez a gondolati ját­szadozás vezet oda, hogy el­töprengjek: ha már a lószőr ilyen tetemes pénzt ér, a lo­vak ugyanis ingyen termelik, miért nem vágják gazdáik, és miért nem gyűjti rendsze­resen a MÉH?-s -n Félreértés Egy szép, napfényes téli szombat délelőttön túllenni a fodrászati tortúrákon, ön­magában is jó dolog. Nem csoda, hogy harminc feletti főhősnőnk örült ennek és an­nak nemkülönben, hogy még az idén is belefér a tavalyi nadrágkosztümjébe. Tele volt önbizalommal és a kirakatüvegekbe pislantva megállapította, hogy tulajdon­képpen szép és fiatal. Szabad szombat lévén, ráért, mert úgy döntött, hogy a bevásár­lást nem hajlandó munkának tekinteni. Úgy állt be a hal­bolt előtt kígyózó sorba, mint aki csak éppen arra járt és merő szórakozásból álldogál ott. És ekkor észrevette, hogy egy Férfiú figyeli őt. Most már biztos volt benne, hogy a fodrász, a tavalyi nadrág­kosztüm és az önbizalom megtette a magáét. A Férfiú egyre közelebb sodródott hozzá. Nahát, gondolta büszkén, ez azért mégiscsak túlzás, ennyi ember előtt, amikor a Férfiú egészen közel hajolt és a fülébe súgta: — Asszonyom, lecsúszott a zippzárja. —ia— Iskolasirató A tények ismeretében bizton állítható, hogy nem lesz szakácsiskola Tamásiban. Pedig szükség lenne rá. Tud­ják ezt azok is, akik elkezdték szervezni — hiszen azért szervezték — és tudják azok is — mind a huszonötén — akik jelentkeztek a tanfolyamra, hiszen naponta saját bőrükön érzik, a mindennapos főzés során tapasztalják, hogy szükség lenne a korszerűbb ismeretekre. Szükség, meri nagyon nem mindegy, hogy valaki csak négy-öt, esetleg tíztagú családjának főz otthon, vagy pedig két- háromszáz embernek. Tamásiban, a járási hivatal művelődésügyi osztályán ismerték fel, hogy a gyermekélelmezésben nagyon sok szakképzetlen — azelőtt háziasszony — szakács dolgo­zik. Jó lenne valamit tenni azért, hogy ők is megismer­kedjenek a nagyüzemi főzés fortélyaival, módszereivel — állapították meg, majd szervezni kezdték a tanfo­lyamot. A járás területén működő általános iskolai nap­közis konyhákról mintegy húszán jelentkeztek. A helyi „Kop-Ka” ÁFÉSZ is küldött öt hallgatót üzemi kony­háin tevékenykedő szakácsai közül. Persze, egy „iskola” megszervezéséhez más is kell. Az ÁFÉSZ vállalta, hogy helyet, gyakorlási lehetőséget és tanfolyamvezetőt is biztosít. Minden úgy ment, mint a karikacsapás. Miután kiderült, hogy a járási hivatal — mint fel­ügyeleti szerv — nem lehet egy ilyen tanfolyam gazdá­ja, eldöntötték, hogy az ÁFÉSZ égisze alatt szervezik tovább. A krach nem sokkal ezután ütött be. A tanfo­lyamvezető értesítést kapott, hogy rövidesen behívják néhány hónapos katonai szolgálatra. Később ideiglenes felmentése ugyan megjött, de bizonytalan időre. így sen­ki sem merte folytatni a tanfolyam szervezését. Ami tehát már majdnem elindult, meghiúsult. Igény volt, a jelentkezők sem hiányoztak, volt megfelelő he­lyiség, és volt oktatójelölt is. De mert az utóbbiból csak egy volt, a szakácsok iskolázása elmaradt. Jó lenne, ha az élet rácáfolna ezekre a sorokra, mert nehéz elképzelni, hogy az egész megyében nincs alkal­mas tanfolyamvezető... — tj — Kérelem, óh! Levelet bárkinek lehet ír­ni és 'banki kaphat. Az aláb­bit egy könyvtár kapta lelkes és szókimondó olvasójától: „Csókólom a kezeit! Nagyon jó könyvet szíves­kedjék küldeni, pl. szerelme­sét és ha lehet, ami felviszi az ember vérnyomását. És ha megvan a Helga c. könyv, szíveskedjék odaadni. Háromnál több könyvet nem kérek. Egy új olvasójegyet kérek, mert megette a gye­rek. Megkülönböztetett tiszte­lettel: B. I. s. k.” Eddig és így a levél. És ez­után mondja valaki, hogy a hivatalos levelekből kive­szett a közvetlen emberi hang, és eluralkodott a hiva­tali bükkfanyelv. A könyv­tár valószínűleg elküldte a kért könyveket, olyat is, ami felviszi az ember vérnyomá­sát, és olyan szerelmesét, amilyen szerelmes csak egy könyv lehet. Hogy a gyerek megette az olvasójegyet. Hát ehhez nem tudok hozzászólni, mert ilyet még nem ettem. Bj—St. Nem tudok másra gondol­ni, mint arra, hogy tévedés­ről van szó. Mert ugye nem gondolják komolyan, hogy további sebességkorlátozásra szorul az a gépjármű, ame­lyik 80 kilométeresnél is na­gyobb sebességgel kanyaro­dik a 6-os útról a siófoki út­ra? Tartok tőle, hogy inkább a mentőkre és a roncsszállí­tókra szorul, ki ezt kipróbál­ja. A tábla mégis pár méter­re az útkereszteződéstől van elhelyezve. Zavarba jövök, ha arra gondolok, hogy tudtam több száz vagy talán több ezer lépcsőn le-feljárni eddig anélkül, hogy jól látható táb­lán velem ennek létét, hol­létét közölték volna. Beval­lom (egyik új intézményün­ket kivéve, ahol mindezt nem mulasztották el) félelem fog el, hogy életem hátralévő ré­szében megtalálom-e a célom eléréséhez szükséges lépcsőt, ha nem mutatja tábla elő­fordulási helyét ennek az épületelemnek. Szögesdrót és óvoda. Me­rőben ellentétes emlékeim vannak a két fogalomról. A szögesdrótról egyértelműen kellemetlen emlékek jutnak eszembe, míg ezt az óvodára gondolva nem tudom elmon­dani. Úgy látszik, a „mű” megalkotójának nem támad­tak kellemetlen asszociációi. — kz — Lépcső jobbra Csak az állunk lel ne kopjon! Elmélkedek gondolata­imban ...” mondá egyik szakemberünk abban 'a rádióműsorban, amiben az MLSZ vezetői szólal­tok meg. A riporter — méltóan alanyaihoz — szintén választékosságra törekedett. Ezért szólt vala hozzánk így: „Vala­melyest olvashatták már...” Mit? Hát azt, hogy mi készül Hunniá­ban, ahol a „labdarúgás hadseregének” 135 ezer igazolt játékosa van. Nem érhet vád, hogy nincs bennem semmi jó­ra való készség. Szívemet megdobogtatták az „al­kotó légkörre” buzdító szavak és ha valamivel fiatalabb vagyok, meg sem állok, amíg nem szerzek magamnak egy csukát, hogy beálljak én is a nagy csatarendbe. Hol van az előírva, hogy honleányok nem, csak a honfiak szidolozhatják a régi dicsőséget a kerek bőr kergetésével?!? Majd elkezdtem én is elmélkedni gondolataim­ban. Szöget ütött a fe­jembe az atyamesterek nyilatkozatának az a passzusa, hogy most a zöld gyepen aratni kell, vetni alig. Illetve, ha na­gyon erőszakoskodnak a realitások, azért kicsit vetni is kell a nagy ara­táshoz. Meg kell hagyni, ez ko­losszális program! Csak a mezőgazdaságunk át ne vegye, mert amitől a labdarúgásnak nem, attól nekünk haj, de félkophat az állunk! —óa Ki emlékszik még a kis, lyukas pénzdarabkára? An­nak idején a svájci sapkák villámhárítójára fűzték, má­ra pedig teljesen eltűnt a forgalomból. Mit lehet kapni két fillé­rért? Senki sem tudja. Pe­dig, hogy milyen nagy érté­ke lehet annak az alumínium darabkának, nem is hinné a nyájas olvasó. A tröszt vezérségének „szálláshelyén” székesfőváro. sunkban az év első napjától kezdve másik közétkeztető vállalat vette át az üzemi konyhát. A tárgyalások után kiderült, a vállalati hozzájá­rulás ebédenként ezután két, azaz kettő fillérrel kevesebb lesz. Hiába, a takarékosság egy­re jobban diadalmaskodik! Valami ördögi szikra vala­kinek a fejében felgyújtotta a tüzet. Ha Pesten olcsóbban lehet enni, akkor vidéken is — ahol, ugye, élelmet ter­melnek — meg kell spórol­ni azt a kettest, fillérben. Ha pedig széles e hazában kipattan egy ilyen szikrács­ka — példázva a hatalmas munkát, melyet a vezénsé. geknél végeznek — ott kő kövön nem marad. Megszületett a körlevél. Ezután az étkezési hozzájáru­lás a tröszt minden üzemé­ben két fillérrel kevesebb lesz. Egy hét alatt a posta mind a nyolc üzemegységbe szétvitte az utasítást. Kapott a gyáregység igazgatója, a szakszervezet titkára, meg mindenki, akinek az üzem­ben szava van. Két fillér ügy lett. Komoly, tárgyalásra alkalmas és ter­mészetesen mérgelődésre szolgáló ügydarab. A gyáregységvezetők és az szb-titkárok — jobb dolguk nem lévén — tárgyalásokba bocsátkoztak az üzemi kony­hák vezetőivel. Kalkulációk jobba, balra; a kettes az istennek sem akart megmaradni. Egyre többen szálltak be a dolog­ba. A költségvetési osztá­lyoktól kezdve az igazgató­ságok titkárnőiig számoltak, keményen. Végül két lehetőség ma­radt. Vagy áthárítják a dol­gozókra ezt a két fillért, vagy a vendéglátó egység naponta ilyen mértékben csökkenti az adagokat. A két alternatíva kidolgozása heteket vett igénybe. Megszületett a dön. tés. Legegyszerűbb a dolgo­zókra áthárítani a költsége­ket. A szakszervezeti titkár vo­natra ült és megbeszélte a dolgot a vezérségnél székelő csúcs szakszervezeti ember, rel. Másnap, miután ott en­gedélyt kapott, az SZMT em­berével tárgyalt. Itt már ke­ményen csóválta a fejét a szakszervezet munkatársa, de mivel csak két egész fillér­ről van szó ebédenként — — 1000 dolgozóra vetítve — tehát naponta 20 forintról: engedélyezte. Ezután összehívták az egyenként 25 tagú választott szakszervezeti tanácsot. Mun- kaidőban. Két óra alatt meg­szavazták a dolgokat. És még azt mondják, Ma­gyarországon munkaerőhiány van! HAZAFI JÖZSEF Pár méterre az útkereszte­ződéstől Kerítés plusz szögesdrót

Next

/
Oldalképek
Tartalom