Tolna Megyei Népújság, 1979. február (29. évfolyam, 26-49. szám)
1979-02-18 / 41. szám
lOrtÉPÜJSÁG 1979. február 18. SIGISMUND VON RADECK I: Két tengerimalac John Huskinson indiana- polisi lakos két tengerimalacot rendelt Randall Hopkins chicagói állatkereskedőnél. Egy hímet és egy nőstényt. Egy héttel később az in- dianapolisi állomásfőnök értesítette Huskinsont, hogy az állatok megérkeztek, és azok a vasúti üzletszabályzat 17. paragrafusa értelmében két dollárért átvehetők. Huskin- son erre levelet írt az állomásfőnöknek, amelyben annak a nézetének adott kifejezést, hogy a tengerimalacok nem disznók, hanem kis háziállatok, és azokért az üzletszabályzat 136. szakasza értelmében csak negyvenöt cent fuvardíjat kell fizetni. Az állomásfőnök Huskin-, son levelét beköldte Chicagóba az üzletigazgatóság második osztályára. Kérte, hozzanak döntést az ügyben. Időközben az anyamalac tizenkét kis tengerimalacnak adott életet. Huskinson a szülés után felszólítást kapott, hogy fizesse ki az állatok étkeztetésének díját. A címzett azonban erre nem volt hajlandó. A Central Railway társaság igazgatója a tengerimalacok ügyében levéllel kereste fel Mackenzie profesz- szort, a bostoni állattani múzeum igazgatóját, és szakvéleményt kért arra vonatkozóan, hogy a tengerimalac milyen állatfajta. A professzor azonban déltengeri tanulmányúton volt, és csak később válaszolt. Időközben — tekintve, hogy a tengerimalac nagyon szapora állat — hét anyamalacra növekedett az állomány. Ezek hatvankét kicsit szültek, amelyek közül negyven nőstény volt. A nőstények időközben újabb négyszáz tengerimalacot hoztak a világra. A professzor közölte, hogy a tengerimalac nem disznó. A szakvélemény után nyomban értesítették Huskinsont, hogy panaszának helyt adtak és valóban csak negyvenöt cent jár a szállításért. Egyben arról is értesítették, hogy még hetven dollárt tartozik fizetni négyszázhetvenhat tengerimalac ellátásáért. A levél azonban visz- szaérkezett, mert Huskinson elköltözött a régi lakásáról, és új címét nem adta meg! A gondterhelt állomásfő- nölk, akinek nemcsak a vasúti raktára, hanem a hivatali helyisége is tele volt tengerimalacokkal, express levelet küldött az állatkereske- dőnek és háromszázhetvenhárom dollárt követelt tőle azzal a megjegyzéssel, hogy ezért az összegért ezerötszáz tengerimalacot vehet át. Az állatkereskedő azonban válaszlevelében megtagadta az ezerötszáz malac átvételét azzal az indoklással, hogy ő csak két állatot küldött, és nem hajlandó további ezer- négyszázkilencvennyolcat átvenni. Azóta hosszabb idő telt el, és érdekes lenne megtudni, hogy vajon most már hány tengerimalac lehet az india. napolisi állomáson. (Fordította: Palásti László) Sorozatunkban a legjelentősebb XX. századi klasszikusainknak az 1918—19-es magyarországi forradalmakban betöltött szerepét villantjuk fel egy-egy művükkel és rövid tanulmánnyal; kezdve a sort Ady Endrével, akinek az életműve a század eleji progresszióra gyakorolt hatásával a forradalmak előkészítője volt, s befejezve Nagy Lajos írásával, amely hűen tovább őrizte a 20-as években a forradalmi gondolatot. Móricz Zsigmond: Űj világot teremtsünk Magyar írók a forradalomban Móricz Zsigmond Somogybán A magyar vidékeken minden száz lakos közül hetvenöt csak földmívelésből él. Némely vármegyében még több. Hajdú megyében hetvenkilenc. Tehát a földmíveseké az ország és ezt minden földmívesnek tudnia kell. A földmívesek közt száz lélek közül 54 vagyontalan munkás, vagy gazdasági cseléd, vagy majoros, juhtenyésztő, kertészeti munkás, 46 pedig kisebb-nagyobb vagyonú gazda. A gazdák közül is öt holdon aluli kisbirtokos 20. öt és ötven hold között van a másik 20. A hátralévő hatnak nagyobb birtoka van ötven holdnál. Mégpedig száz közül egynek van száz holdja, ezer közül egynek van ötszáz holdja, tízezer gazda közül csak egynek van 1000 holdnál többje. Tehát látnivaló, hogy a vagyontalanoké az ország fele, minden igazság szerint úgy kell lennie, s a nagybirtokosoké jog szerint az ország ti- zedrésze. Pedig eddig úgy volt, hogy a vagyontalanoké nem volt semmi, s a nagybirtokosoké volt az országnak egynegyed része. Egymillió-nyolcszázezer felnőtt, kereső embernek nem volt ebben az országban földje, ellenben 1439 földbirtokosnak volt összesen 13 millió 678 ezer hold földje. Uj világot kell tehát teremteni. Ennek az új világnak olyannak kell lennie, hogy minden emberre jusson annyi föld, amennyi juthat. Mindenkinek jusson annyi étel, amennyi a teste táplálására elégséges, annyi ruha, ami a teste védésére szükséges, annyi önérzet, amennyi a lelke egészségére elengedhetetlen. Uj világ legyen. Ebben az új világban nem szabad alázatos, nyomorult, úrtisztelő szolgalelkeknek ácsorogni az útfélen, s nem szabad sörte- díszes, puskás, kamásnis, hetyke, parasztlenéző uraknak kucsirozni az út közepén. Soha többet a szegény ember alázattal le ne kapja a kalapját, ha egy úr előtt szerencséje van megállani. Az a szegény ember éppen olyan ember, mint az a nagy- birtokos. Emelje fel mindenki a fejét ebben az országban, nézzen föl az égre, szívja tele a tüdejét jó levegővel, s vegye tudomásul, hogy ha megnyílik a tavasz, azzal megnyílik egy űj világ. Testvérek vagyunk, s csak most lettünk először emberek. Hadd jöjjön az áldott kikelet, hadd nyíljon ki a mező, a szép tavaszi munka. Hadd jöjjön a munka, most először jön az az idő, mikor mindenki magának fog dolgozni! Ezután nem lesz olyan rettenetes gazdag az embereknek egy csoportja, s nem lesz olyan irtóztatóan szegény az emberek tömegének fele. S ami még ennél is fontosabb, senkinek nem lesz joga leköpni a szegényt, a kenyéradó nem fogja megpofozni a munkást, a szolgabíró nem fogja kiebrudalni a panaszost. A kenyéradó szidja le a munkást? Ki ad kenyeret? Ember adhat kenyeret? Tud valami ember kenyeret szülni? Csak a természet tud kenyeret teremteni. Akit kenyéradó gazdának neveztek eddig, az tulajdonképpen uzsorás, aki olcsón, egy darab kenyérért vette meg a legdrágábbat, amit ember eladhat: a munkát. n:f S a szolgabíró, a jegyző, a hivatalnok dobja ki a hivatalból a szegény embert? Akár panaszra megy, akár panaszt tesznek ellene? Ezek az urak mind a legszegényebb szegénynépnek a cselédjei. Azért vannak azon a helyen, hogy elintézzék a nép minden ügyét-baját. Úgy igyekezzenek hát, hogy megelégedéssel nézhesse az ember a szorgalmas, becsületes munkájukat. Mindjárt nem fáj úgy a szegénység, ha megaláztatás nem jár vele, nem fáj úgy a betegség, ha gúny és megvetés nem nehezíti a sorsot, nem olyan nehéz az élet, ha mesterséges gazságok nem teszik még százszorta nehezebbé. 1918-ban Móricz már régen sikeres, ünnepelt és támadott író, Ady mellett a haladó irodalom vezéralakja. Már egy évtizede tudja, s műveiben egyre világosabban ábrázolja, hogy a magyar társadalom fejlődésének legnagyobb akadálya a feudális nagybirtok- rendszer, a továbblépés legelső feltétele tehát az agrárreform: a lakosság háromnegyedét kitevő parasztság helyzetének megoldása. És tudja a megoldást is: a parasztnak föld kell, saját föld, amely számára nemcsak kenyér, megélhetés, hanem emberi jogának, társadalmi nagykorúsodásának jelképes és valóságos alapja. A kitörő első világháborútól sem a külső győzelmet várta Móricz, hanem a belső keretek széthullását, a társadalmi felemelkedés lehetőségeinek megnyílását a dolgozó rétegek, elsősorban természetesen vérei, a „földmíves munkásság” előtt. Háborús novellái világosan láttatták e helyzet érlelődését, a szegénység öntudatra ébredésének folyamatát. Ehhez az írói tisztánlátáshoz képest az 1918-as polgári demokratikus forradalom idején a politizáló, cikkíró Móricz — a külpolitikai helyzet, a polgári forradalom célkitűzései és az agrárproletariátus igényei közti feloldhatatlannak vélt ellentmondások miatt — visszalépett némileg. A köztársaság kikiáltása és a háború befejezése, az áhított béke első napjainak mámorából való ocsúdást köveMegvolt a forradalom, most már ki kell épülni az új világrendnek. Egyenlőségnek, igazságnak, becsületes testvériségnek kell elkövetkezni. Uj világot kell teremtenünk! tő tájékozódás után (Debrecenbe, Kabára, Kisújszállásra és Balmazújvárosba ment felderítő útra, s itteni tapasztalatait, javaslatait, aggodalmait publikálja riportokban, publicisztikai írásokban, tárcanovellákban) tulajdonképpen jó ideig egyebet sem tett, mint megpróbált közvetíteni az urak és a „földmíves munkásság” közt. Nem jelenti ez azt, hogy ne az utóbbiak érdekeivel azonosult volna, hogy ne látta és ne hirdette volna történelmi és emberi igazságukat. Egyértelműen, s Petőfi a Nép nevében című versének fenyegető hangsúlyával fogalmazta meg a földosztás szükségességét. Abban a kérdésben, hogy „ingyen”, vagy pénzbeli megváltás ellenében osszák-e szét a nagybirtokokat, így írt: „...az a pénz, amit érte fizetünk, kié lesz? Azé az úré, akié eddig a főd vót? Úgy megy firól fira? Akkor mi biztosítjuk a birtokosoknak, hogy ezután még annyit sem kell dolgozniuk, mint eddig, mert még a bérlőkkel sem kell tárgyalnia, megél a mi zsírunkból. A legszegényebb ember izzadni fog és szájától húzza el a legjobb falatokat, hogy... fizetni tudja a mai nagyuraknak a tőkét: hogy azok örökre megtarthassák a hatalmat, a gőgöt és a zsarnokságot”. Mégis, ebben az időben születő írásainak legfőbb törekvése, hogy békés megoldást teremtsen, békét szerezzen a birtokosok és a nincstelenek között. Békés megoldást hirdetett, mert a kisantantnak az ország, a nemzet létét fenyegető imperialista területszerző falánkságával a nemzeti egységet vélte szembeszegezhető- nek. A józan ész szülte megoldást kereste, mert feloldhatatlan ellentmondással vélt találkozni: Magyarországon nincs annyi szántóföld, amennyi egyenlő részekre osztva — az igényjogosultaknak megélhetést nyújthatna; ám e makacs ténnyel szemben legalább olyan megkerülhetetlen tény a milliók jogos és csillapíthatatlan földigénye. Félt az erőszakos földosztástól, amely szerinte gazdasági és kulturális anarchiához vezethet. Kétség és reménység között hányódott tehát. Ezért is zeng fel olyan gyönyörű, himnikus erővel, mint egy hatalmas, felszabadult sóhaj az 1919. februári földtörvény megszületését ünneplő cikke, az Uj világot teremtsük. Az igazi megnyugvás azonban a Tanácsköztársaság idején, a csíráikban is hatalmas távlatokat megalapozó eredmények láttán tölti el Mó- riczot. A Nemzeti Színházat először megtöltő proletár közönség értő műélvezete láttán tudja már: az igazi kultúra befogadására és teremtésére a nép alkalmas. A somogyi termelőszövetkezetet járva, a tavaszi munkálatok ésszerű szervezettségét, a munkában részt vevő tegnapi cselédek öntudatos szorgalmát, gazdatudatát látva, a készülő terveket megismerve, s tapasztalva, hogy azok az élet minden területére kiterjednek — bizonyosság tölti el, hogy az anarchia és összeomlás helyett itt valóban új világ születik. Somogy Magyarország egészének, a Tanácsköztársaság pedig Európának, a világnak mutat példát arra, hogy milyen te-' remtőerő lakozik a népben, a szabad közösségben. A somogyi termelőszövetkezetben tapasztaltak életre szóló tapasztalatok voltak. Móricz számára. Jóval a Tanácsköztársaság bukása után mondta: ,,..a somogyi paraszt csakugyan meg tudta volna csinálni a maga eredeti és kedves egyenlőség világát. Ha a magyarság valaha is dönthetett volna az élete fölött és nem lett volna mindenkor a világpolitikai érdekek ütött- vetett labdája, meg tudta volna teremteni a maga nagy dolgát. Akkor én azt hittem, ehhez a népmeséién nagy dologhoz lát a magyar. Azok a cikkek, amiket én erről az utamról írtam, ...mint a himnuszok repültek a magyar nép... erejéről és nagyságáról”. MENYHÉRT JENŐ Móricz és a földkérdés Juan Ángel Cardi DRESCHER ATTILA: Jegyzetek a szerelem felfedezésének elméletéről Az a véleményem, hogy nincs értelme olyan nagyon dicsőíteni Ádámot és Évát, mert felfedezték a szerelmet. Ha helyesen végezzük az elemzést, amiként én tettem, könnyen beláthatjuk, hogy a szerelem nem bonyolult matematikai egyenletekből született, sem álmatlan éjszakák eredményeként. A leglaikusabb ember is rögtön felfoghatja, hogy más dolgokat sokkal nehezebb volt felfedezni. Például a varrótűt. Persze, miután ez már megvan, akadhat, aki alábecsüli a varrótű zseniális feltalálóját, mondván, hogy az egész nem más, mint egy darab vékony acél, melynek kihegyezték a végét. De kérdem én az ilyen könnyelműen gondolkodókat: „Hát a tű foka?!” Remélem, olvasóink között nincs olyan beképzelt alak, aki azt bizonygatná, hogy számára mi sem lett volna könnyebb, mint a itű fokát felfedezni. Ám, hogy meg ne vádoljanak, miszerint triviális példákat hozok fel, vegyünk egy sokkal nevezetesebb esetet, a mozdonyt. Ne feledkezzenek meg róla, hogy a gőzmozdony feltalálóinak azzal a rejtéllyel kellett kezdeni, amit vízgőznek neveznek, és ami számomra annál érthe_ tétlenebb, minél többször magyarázzák. Hát nem rendkívüli, hogy ennek a meleg füstnek az eredményeként bármely városban a-leghétköznapibb módon jegyet válthatunk, hogy egy más városba utazzunk, függetlenül az elkerülhetetlen késésektől, amelyek bizonyára csak a szkeptikusokat csüggesztik el, akik ama megmagyarázhatatlan tény miatt nem hisznek a telefonban, mert az általuk tárcsázott szám mindig foglaltai jelez. Szóval, lehetetlen nem egyetérteni azzal, hogy minden nagy találmány — a konzervált szardíniák halászatát, a virsli bőrét és a hálósipkát is beleértve — sokkal több gondot és álmatlanságot okozott a felfedezőinek, mint Ádámnak és Évának okozhatott az igazi bűn agyondicsért felfedezése. Akik ismernek, tanúsíthatják, hogy én egyáltalán nem vagyok zseni. Ennek ellenére, ha a szerelem eddig nem volna felfedezve, én — tegyük félre a szerénységet — azzal foglalkoznék, hogy felfedezzem. Feltéve persze, hogyha a csinos Rosita a szomszédunkból 'hajlandó lenne együtt dolgozni velem... (Fordította; Zahemszky László) Szerelem tételekben Szeretni ahogy fát lehulló szirma szeretni miként tűz a gallyakat szeretni ahogy anyjáért ég a gyermek szeretni mint árnyék a sarkokat. Szeretni ahogy gyáván még lehet szeretni s nem bevallani neked o Szeretni élni szeretni élni szerelmes hittől erőt remélni élni szeretni szeretve élni szeretve és viszontszeretni o Szeretni: legyen ki partra ment Időszerű szerelmeink vegyérték-grádicsán megmászni újra a végtelent Találkozás Fotó Friedmann Endre
