Tolna Megyei Népújság, 1979. január (29. évfolyam, 1-25. szám)

1979-01-14 / 11. szám

IO %PÜJSÄG 1979. január 14. A Dunatáj harmadik száma Aki kezébe veszi a zöld fü­zetkét — a Dunatáj harma­dik számát — és végigolvas­sa tizenegy írását, megálla­píthatja, ez a kiadvány már­is megállapodott. Szerkezete, színvonala olyannyira egyen­letes mindhárom számában, mintha nem egy vadonatúj kezdeményezés lenne kiada­tása Tolna megyében, hanem hosszú évek óta készítené egy összeszokott és megálla­podott szerzőgárdával rendel­kező kis csapat. JÁKÖI ATTILA: Egy buszvezető portréja Szekszárdira Karcsi vezette a buszt, elnéztem délceg termetét, most óvatosan kanyarodna, de széttekinget, szerteszét. Újra ő a volánnal. A munkások meg zsonganak. Nem az övék a felelősség, de ez jutott bíz, Karcsinak. Lehetne táncdalénekes, leng a haja és dudorászik, aztán elszáll a gondolat, Karcsi a buszba visszamászik. Lehetne bármi. Ezt szerette, hogy félszáz embert elvigyen, vigye őket munkatelepre, nyári hőn, fagyon, vagy vizen. Mert nagy lucsokban kerék csúszik, Karcsi az utat figyeli, s a háza előtt mossa-mossa, meg jó benzinnel eteti. — Ez az autóbusz barátom, simogat karosszériát, most ezt a fiút mutatom fel, Karcsit, a Marisunk fiát. Aki szíves és szolgálatkész ha utas szál, ha felmegyen, a nagy Építés távlatában 0 fénylik egy-egy láncszemen... MAJTÉNYI ERIK: Egy jó költő, egy-két szín­vonalas esszé, egy-két társa­dalmi kérdésekkel foglalkozó tanulmány, néprajzi érdekes­ségek és végül riport. Ez a Dunatáj „felállása” most is. A költő: Pákolitz István Em­lékező című versciklusát és még három versét teszi köz­zé, költeményeinek játékos­ságával köszöntve az olvasót, mintegy elöljáróban ... Csá- nyi Lászlót attól a naptól kezdve foglalkoztatta a szere­tett és tisztelt atyai jóbarát alakja hogy hírt kapott: Féja Géza gyógyíthatatlan nagy­beteg. Féjához kötő és kötő­dő emlékeit ezen a napon, július 27-én kezdi leírni, és feljegyzései folytatódnak egé­szen augusztus 15-ig, amikor Féja Géza „Vége, nincs töb­bé”. Bencze László Ferenczy Noémi 1956-ban rendezett utolsó gyűjteményes kiállítá­sa után írta A gobelin művé­sze című tanulmányát. Az írás kéziratban maradt, hu­szonkét év után most, a Du- natájban lát napvilágot. Bod­ri Ferenc írása Gülácsy Dante-élményeinek hatását •kutatja a festő életművében. Laczkó András dokumentu­mokat tár az' olvasók elé: Szabó Lőrinc hét levelét, amelyet Kovács József vas­kereskedőnek írt, aki vendé­gül látta Balatonbogláron. A harmadik Dunatáj egyik érdekessége Szilágyi Mihály dolgozata. Egy szekszárdi zsi­dó kereskedőcsalád — a Pir- nitzerek — jellemző és jelleg­zetes történetét írja meg, do­kumentumokra támaszkodva; szűkszavúan, olvasója képze­letét mégis megragadva. Szabó László Parasztság — hagyomány — érték című ta­nulmánya készíti elő Czakó Sándor Új szerszám született című írását. Czakó Sándor elmélyült alapossággal kutat­ja, hogyan került a réfck ne­vű speciális szénaszállító ko­csi a bukovinai székelyek mezőgazdasági eszközei közé. A kutatás eredményes, az ok­nyomozás elgondolkoztatja Czakó olvasóit: milyen bo­nyolult lehet a története egyetlen egyszerű tárgynak is. Néprajzi témájú Horváth Béla elemzése és M. Fazekas Tiborc tanulmánya is. A Dunatáj utolsó írása Szi­lágyi Miklós néprajzi hitelű lejegyzése, riportja. Egy idős dunaföldvári kovácsmester, Gauser Ernő a mesterség be­csületéről, egyszersmind az emberi becsületről beszél emlékezetesen. 1978-ban megjelent három számának színvonala, arcula­ta jogossá teszi az elképze­lést: váljon a Dunatáj orszá­gos terjesztésű periodikává. VIRÁG F É. A hősök temetőjében o sírok oszloponként vigyázzban állnak, ahogy a hősök, amikor még nem voltak hősök, vigyázzban álltak. Holt készültség odalent s idefent. Mondjon már egyszer valaki pihenjt! IHASZ-KOVACS ÉVA: ww OK Testvéreim Ök, a hajnali munkábamenök; a vállukra szíjra-erősített táska zsíroskenyér-harapása is enyém. A bőrükre tapadt kockás ingek áhítata, izmaikban a tüzifavágás. Világom egyik darabja, ahogy a mohó szájak a csapolt sör ízére tapadva kiisszák mindennapjaikat, piros alkonyaiban, sárga reményük. Velük utazom, a vacogó-térdű hajnolozókkal: ez a kis dal pohár sörük, reményük az esti öleléshez. Ok a századokra-írt jogfolytonosság, ők védik dacból vert, körömre-égett diplomámat; reménység-ruhámat ők szövik, a csillagokig elfuseráltat; s ha káromkodnak vagy kiabálnak, gyűjtsétek össze, fűzzétek fel fejemre viharvert glóriának. Szicíliai templomok Kép Tillai Ernő Itália című fotókiállításáról H. Varga Ferenc osztály- vezető fáradt volt. Fájt a fe­je, a betűk időnként elmosód­tak, de azért csak erőltette az olvasást. Sokat és sokfélét oL vásott. A Dán Királyság bu­dapesti nagykövetsége kiad­ványától kezdve a Látóhatá­ron keresztül a Nagyvilágig. A dán kiadványban a mellék- termékek feldolgozása ragad­ta meg a figyelmét. Dühön­gött, hogy nálunk miért nem hasznosítják jobban a mel­léktermékeket és ha haszno­sítják, akkor miért a legdrá­gább módszert alkalmazzák. Lám a hollandok gazdagab­bak, mint mi és mégsem szalmapelletet készítenek, ha­nem felszecskázzák a szal­mát, tartósítót szórnak rá és úgy tárolják. A gép is egysze­rű, a módszer is, mi mégis a legbonyolultabbat, a legdrá­gábbat választjuk. Ki érti ezt? Eszébe jutottak a kecskék is. A kecskék, az ő gyerekkorá­ban a szegény ember tehenei voltak, azt mondták, a gyerek nem ihatja a kecsketejet, mert mérgező anyagok van­nak benne. Most meg? Nagy­üzemiig tenyésztik a kecs­két, a tejéért veszekszenek a kórházak, mert mint állítják — a kecsketej azonos értékű az anyatejjel. A kecskék érté­ke felment. A gidákért két­szer annyit fizetnek, mint a pecsenyebárányokért. ö is evett egyszer gidahúst. Azt mondták, olyan mint a borjúhús. Borjúhúst nem evett, így hát összehasonlítási alapja nem volt. Neki nem ízlett a gidahús. Két okból: mindenféle húsnál többre be­csülte a kifőtt és a sült kelt tésztát, de ezektől eltiltotta az orvos, azt mondta, húst kell enni, az nem készíti ki a gyomrot. A másik ok: ismer­te \a mondást: fél mint kecs­ke'a késtől. És ráadásul hal­lotta is a gida szívbe marko­ló sírását, amikor az anyósa elvágta a nyakát fent a kert­ben. 9 A gidákat nagyon szerette nézegetni, amint a háztetőre mentek, ugráltak, döfködték egymást. A nagy szakállú kecskék is murisak voltak, amint két lábra álltak és et­ték a semfűsemfa, az akác­bokrok levelét, nyalogatták a házak falát. A kecske min­denevő volt. Ha az udvaron maradt a vesszőkosár, még azt is elfogyasztották. — Fogadni mérnék, hogy leszoktatjuk őket erről a min­denevésről ! — dünnyögött magában. — A birkák is szé­nát kapnak, külön vetnek ne­kik takarmánykeveréket, a kukoricaszár meg ott pusztul a földön. A kecskékkel is így járunk majd. Rászoktatjuk majd őket a pelletre, meg mit tudom én mire. A kukorica­szár etetése nem korszerű, az akácfalevéltől isten óvja a kecskéket, vesszőkosár pedig már nincs is, csak a háztáji udvarokban található még itt- ott. Korszerűségi mániába es­tünk. Ami drága, az korsze­rű, ami olcsó, bevált és jó, az nem. A lekaszált füvet, lucer­nát is már csak mestersége­sen szárítjuk, az ingyen nap­fény, amelynek befogására energiatermelés céljából mil­liókat áldozunk, az nem kell. Óvjuk az állatot széltől, hi­degtől, naptól, természettől, mindentől, ami az állatnak természetes. Még egy ideig füstölgőit magában, majd arra gondolt, amit a Látóhatárban olvasott. A személyi kultusz, a gya­nakvás idejébe vitte el az író. Egy kiskatonáról és bajtár- safról szólt a történet. A kis- katona elveszítette az édes­anyját, akit nagyon szeretett. Rádiós volt. Éjszaka megro­hanták az édesanyjával kap­csolatos emlékek és a rádión leádta a jelt: „Hilda”. Ez lett a veszte. Magyarázhatta, hogy ez nem hívójel, ez az édes­anyja neve, ő nem kémkedett, ő nem akart összeköttetést te­remteni senkivel, csak tudat­ni akarta a világgal, az ő édesanyját Hildának hívták, az ő édesanyja volt a világ legdrágább, legszeretnivalóbb asszonya. — Ezen már túl vagyunk! — állapította meg. Az ő em­lékében is felvillantak képek a gyanakvásról, a besúgásról, a törvénysértésekről. Egyszer például ő is nagyon büszke volt, hogy kémgyanús egyént fogott. A kőbányában dolgo­zott egy SZIT-brigád élén. Követ rostáltak. Délutános műszak volt. Este kilenc óra felé egy embert láttak a kő­bányában. Bizonytalanul moz­gott, gondolták, idegen, ö ki­adta a parancsot: „Fogjuk el!” És elfogták. Sűrű fogú, gombos villával körülállták és igazolásra szólították fel. — A járási pártbizottság titkára vagyok! — mondta a magas, fekete, vékony bajszú férfi. — Ezt mindenki mondhatja! — De hiszen mi ismerjük egymást — mutatott énrám. — Te igazolhatsz engem! Tegnap is bent voltál a járás­nál, beszélgettünk is... — Az tegnap volt! — És mit gondolsz, mi van ma? Ma nem ugyanaz va­gyok? — Előfordulhat, hogy nem ugyanaz. — És mit keresett itt késő este? — szólt közbe Pávics öcsi. — Körülnéztem egy kicsit. Talán nem szabad? — Attól függ, hogy miért nézett körül? Ha azért, hogy utána átmenjen a határon? — Ne hülyéskedjetek! Hosszú huzavona után el­engedték. A járási pártbizott­ság titkárát, mint a Rajk-ban- dához tartozó árulót letartóz­tatták. A feleségét a bolti pénztárból kirúgták, mehetett a nagyvilágba. Ö 1956 decemberében talál­kozott a volt járási titkárral, a megyei pártbizottságon. Re­habilitálták. Ott dolgozott egy ideig, majd ötvennégy éves korában a szénbányák pártbizottsága első titkára­ként halt meg szívinfarktus­ban. Ö soha nem tudta megbo­csátani magának azt az estét, amikor elfogták a járási tit­kárt. Pedig akkor milyen büszke volt erre a cselekede­tére! Letette a Nagyvilágot. Hal­lani vélte a zenét, ami az egyik, természetesen nyugati író novellájában szólalt meg: zene közösülési sikolyokkal és suttogásokkal. Ilyent még nem hallott a valóságban. Bizonyára kí­váncsiságból ezt is meghall­gatná és valószínű ugyan­olyan hatással lenne rá, mint amilyen hatást gyakorolt rá a sztriptíz. Budapesten, az EMKÉ-ben látott egyszer sztriptízműsort. Jó hangulatban volt a társa­ság. Gondolták: elmennek sztriptíznézni. A társaság ösz- szesen háromra apadt a jegy­váltáskor. Hatan úgy döntöt­tek — ők inkább hazamen­nek a szállodába. Féltek: mi lesz, ha megtudják, hogy ko­moly ein bér létükre, ráadásul egy hivatalos ünnepség után meztelen nőket nézegettek, ö nem félt. Gondolta: jó, ha az ember mindenről tájékozódik, ami körülötte történik. Egy oszlop mögött kapott helyet. Nem sokat látott a műsorból. Mellette szaladt el az öltözőből a sztriptíztáncos­nő és mellette szaladt vissza a műsor után majdnem pu­céran. Kellemetlenül érezte magát e látványtól. Úgy érezte: a meztelen nő nem megosztha­tó. Undorító dolog együtt nézni egy meztelen nőt. Ket­tesben lenni vele, szerelmesen összebújni — az más. De lát­ni a kiguvadt szemű nézőse­reget és megosztani a lát­ványt? Nem ment többé sztriptíz­bárba. Ha véletlenül hozzá­jutott szexkiadványhoz, azt is lopva, egyedül nézegette. Észrevette: minél tovább né­zegette a képeket, minél töb­bet lapozott, annál gyorsab­ban siklott egyik meztelen nőről a másikra a tekintete. \ Mire a végére ért, már csak közömbösséget érzett. Közöm­bösséget, mint azok a nyu­gatnémet fiatalok, akiket szo­ciológusok faggattak a szexuá­lis életről. Ezek a fiatalok el­mondták: a szexuális szabad­ság következtében már csak maszturbációs eszköznek te­kintik a nőket. Egyik olyan, mint a másik — állították. Hanyatt fekszik mindegyik az első szóra és... — Ha így megy sokáig, ki­veszik a legszebb emberi ér­zés, a szerelem! — sóhajtott és úgy érezte, hogy megéhe­zett. Felállt, kiment a konyhába, tanácstalanul, céltalanul ide- oda tekintgetve álldogált. Tudta, hogy keres valamit, csak azt nem, hogy mit. Az­tán hirtelen eszébe jutott: ho­zott faluról szilvalekvárt. Ajándékba kapta egy ismerő­se anyósától, aki azt mondta: „Fogyassza egészséggel!” Kinyitotta a kamraajtót és egész lényét átjárta a szilva­lekvár semmihez sem hason­lítható illata. Régi gyerekkori emlékek idéződtek fel benne: szilvát evett puha kenyérrel, szilvát magozott és látta az édesanyját, aki ott állt az üst mellett és kavargatta a rotyogó, lekvárrá zsugorodó szilvát, amelynek illata be­lengte az egész környéket. Levette az üvegről a celo­fánt. Beleszagolt. Az illat hasonlított a rég­volt illathoz, de csak hasonlí­tott. — A köcsögös lekvár volt az igazi! — dörmögte maga elé. A kenyér friss és rugal­mas volt. Vékony szeletet Vá­gott, az üvegből késsel a ke­nyérre kotorta a lekvárt. A vastag lekvárrétegtől meghajlott kezében a kenyér. De rég nem evett lekváros kenyeret! — állapította meg a tényt és beleharapott a ré­gi ízhez hasonlót kiváltó ke­nyérbe. ízlett neki. Még egy szeletet vágott és kent. Köz­ben azon gondolkodott, ho­gyan is írják a lekváros ke­nyeret : lekváros kenyér, vagy lekvároskenyér. Úgy gondol­ta, ha egybe írják: vajas­kenyér, zsíroskenyér, akkor ez is egybe írandó. Gondolat­ban egybe is írta. De nem hagyta nyugton a bizonyta­lanság. Előkereste a helyes­írási szótárt és csalódottan látta: nincs igaza. A lekváros­kenyér külön írandó. Nem úgy, mint a zsíroskenyér, vagy a vajaskenyér. Sehogy sem tudta elfogadni ezt a lo­gikátlanságot. Elhatározta: ezentúl csak azért is egybe ír­ja, így: lekvároskenyér. Két szelet lekvároskenyeret evett. A harmadikat is kíván­ta, de érezte, hogy már e kettőből is baj lesz. Egyharmad gyomra egész éjjel tiltakozott a lekváros­kenyér ellen.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom