Tolna Megyei Népújság, 1979. január (29. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-07 / 5. szám
e^fepüJSÄG 1979. január 7.Múltunkból — Zsigovits elvtárs, amikor itt jártam egy küldöttséggel, felfigyeltem egy mondatára. Nem tudom pontosan idézni a mondatot, de valahogy így hangzott: „Jólesik tudni, hogy ennek a kollektívának a tagja vagyok.” Beszélne erről a jóleső érzésről bővebben? — Szívesen. A vállalatnál egy csodálatosan felkészült munkásgárda van. A szakmunkások aránya rendkívül magas. Tulajdonképpen nincs olyan műszaki feladat, amit ne tudnának nagy pontossággal megoldani. Egy ilyen gyárat vezetni egymagában is öröm. Különösen öröm, ha tudja az ember, hogy ez a gárda nemcsak figyelemmel kíséri a világban végbemenő technikai változásokat, hanem ezeket fel is tudja használni a vállalat érdekében. — Tehát jól érzi itt magát. A dolgozók is elmondhatják ugyanezt? Valamikor, amikor még egészen kis üzem volt a mostani nagy vállalat helyén, akkor családias volt itt a légkör. Most is ilyen? — Annak ellenére, hogy megnőtt a vállalat, felgyorsult a vállalat életritmusa, bonyolultabbá vált a tevékenységünk mind műszaki, mind közgazdasági oldalról, a baráti összetartozás érzése nem csökkent. A kapcsolatok változatlanul emberi tartalommal telítettek most is. Nincs úgynevezett elidegenedés a vállalatnál. — Úgy hallottam, hogy az utóbbi időben innen is mentek el emberek. Miért? — A statisztikákat elemezve megállapítható, hogy nálunk lényegesen kisebb a kilépők száma, mint amennyit vissza tudunk pótolni. Akik elmentek, döntő mértékben kereseti, bejárási okok miatt mentek el. De többen el is nősültek. Igen, ilyen gondunk is van, mert a létszámunk 60 százaléka 30 éven aluli. Ezek érthető, emberi okok. Olyanra, aki azért ment el, mert a főnöke rosszul bánt vele, vagy a munkahelyi légkörrel lett volna baja, nagyon kevésre emlékszem. Mi minden vezetőtől megköveteljük, hogy vezetési módszerük demokratikus legyen, hogy mindenben tájékoztassák munkatársaikat, kérjék ki véleményüket, ezt a döntés meghozatalakor vegyék figyelembe, vagy ha nem veszik, mondják meg: miért nem. Egy olyan vezetőnk volt az utóbbi időben, aki nem így vezetett. Öt el is küldtük. — Ahogy a beszélgetésből eddig meg tudom Ítélni: a vállalatnak jelentős a törzsgárdája. Kialakultak már itt dolgozó dinasztiák is? — Igen. Szerencsés helyzetben vagyunk, hogy saját tanulóképzésünk van, utcáról, vagy kívülről nem nagyon veszünk fel szakembereket egyetlen területre sem. Saját nevelésünkkel pótoljuk a nyugdíjba menőket, a kilépőket is. Vannak már dinasztiák is. Tudnék mutatni nem is egy olyan családot, amelyből itt dolgozik az apa, a fia, az unoka pedig szakmunkás- tanuló nálunk. Ez rendkívül jó dolog, én nagyon jónak tartom, hogy apáról fiúra száll a szakma. — Egy kollektíva erejét, hasonlóan a család erejéhez, le lehet mérni egy konfliktushelyzetből. Volt-e konfliktushelyzetben a vállalat és mi volt a tapasztalat: hogyan fogadták az emberek? — A mi vállalatunk is volt konfliktushelyzetben. Minden vállalat, minden gazdasági egység tevékenysége során kerül ilyen helyzetbe. Mi 1976-ban kerültünk kritikus helyzetbe, akkor, amikor a két profilú vállalat termékei iránt jelentősen visszaesett a kereslet. Mi ezt a visszaesést jó előre láttuk. Már 1974-ben. Mi már akkor mondtuk, hogy gyorsabb ütemű, erőteljes műszaki fejlesztésre van szükség, ha meg akarunk maradni a piacon. Ezt senki sem hitte el akkor. 1976-ban aztán bekövetkezett egy olyan gazdasági helyzet, amikor a piac értékelte alá a vállalat termékeit. És nem voltak új termékek, amelyekkel be lehetett volna lépni és ki lehetett volna tölteni a hézagot, amelyekkel meg lehetett volna fordítani a piac értékítéletét. Egyesek ekkor még arra gondoltak, h'ogv Szekszárd profiljait meg kell osztani. Ha végül is nem sikerült volna bebizonyítani, hogy igenis nagyarányú, gyors ütemű műszaki fejlesztésre van szükség, korszerűsíteni kell a vállalat gyártmányszerkezetét, ha a megye vezetői nem lépnek közbe, talán szét is rombolták volna a vállalatot. — Gondolom, hogy ebben az időben idegesebb volt a hangulat a vállalatnál. Ilyenkor egymásra szoktak mutogatni az emberek cselekvés helyett. — Nálunk nem volt egymásra mutogatás. Nem a mi hibánkból következett be a baj. De a bajból nekünk kellett kijutni. Egyszerre kellett gondoskodni a vállalat meglévő kapacitásának a megterheléséről, kihasználásáról, ugyanakkor el kellett kezdeni egy gyorsított ütemű fejlesztést, olyan termékek irányában, amilyeneket a piac igényel. Hát ez a munka nem volt könnyű. — A kollektíva teljes erővel bekapcsolódott e feladat megoldásába, vagy csak a szükebb vezetők munkálkodtak a megoldásokon? — Mindenki segített. Ez a segítés ered abból, amit már korábban' említettem, a demokratikus vezetésből. Tulajdonképpen én csak a vállalati stratégiát és taktikát határozom meg. A részfeladatokat az egyes területek vezetői önállóan oldják meg. Egy példa ezt érthetőbbé teszi. A gyártmányfejlesztők javaslata alapján határoztuk el például, hogy a korábbi 13 típusú gyártmányskálát öthat típusra szűkítjük le. De ugyanez vonatkozik a cukor- répa-betakaritó gépekre is. Kilenc típusú cukorrépabetakarító gépet gyártottunk. E kilenc típus egy része azonos technológiai célokat szolgált. Itt is a gyártmányfejlesztők javaslatai alapján szűkítettük le a skálát négyre. Ezzel elértük, hogy nagyobb, tehát középsorozatú termékek alakulhattak ki. Ezáltal fokozható a termelési ütem, a biztonság, a gazdaságosság. — És jött a még ennél is nagyobb feladat. A vállalat a MEZŐGÉP Tröszttől feladatot kapott a szőlőtermesztés, feldolgozás gépeinek a gyártására. Ezzel hogyan sikerült megbirkózni? — A téma nekünk is nagyon tetszett. Nagy fantáziát láttunk és látunk benne. A szőlőművelés, -feldolgozás gépesítése nincs megoldva pillanatnyilag. Rendkívül nagy a kézi-munkaerő-felhasználás, hektáronként mintegy ezer óra. Ha jól gépesítjük, akkor ez 300-ra csökkenthető. Tehát nekünk arra kellett törekednünk. hogy a szőlőtermesztéstől a mustfeldolgozásig valamennyi folyamatot áttekintsünk. Ez rendkívül nagy szellemi munkát igénvelt. Ehhez a vállalat kapacitásai nem is voltak elegendőek. Négyöt tudományos intézetet is be kellett vonni. E munka során is kiderült, hogy a vállalatnál meglévő szellemi kapacitás képes partneri viszonyba kerülni külső intézetekkel, tudományos szinten is. Képes nekik feladatot diktálni. képes feladatokat visszakérni, illetve olyan irányba terelni azok tevékenységét, hogy e tevékenység végül is a termelés céljait szolgálja. Ebben a témában gyorsan haladtunk előre. — Gyorsabban, mint számították? — Sokkal gyorsabban. Az volt az- eredeti feladatunk, hogy 1980-ra oldia meg a Szekszárdi MEZŐGÉP Vállalat a áSőlőtermesztés, -feldolgozás technologizálását úgy, hogy ez világszínvonalon legyen. Miután e gépsorok gyártása a KGST-ben Magyarország profilja, úav kellett a gépeket kialakítani, hogy kielégítsék a partnerek igényeit is. A gépek jelentős részét már kipróbáltuk üzem közben, összehasonlító művelet keretében egyrészt a Szovjetunióban. másrészt idehaza Magyarországon. Komplett gép áll rendelkezésünkre. Tizenhat-tizennyolc munkaműveletet tud elvégezni. Minden jelentősebb munkafázis gépe megvan. Géneink el tudják végezni a szőlőtermesztés igényes munkaműveleteit. — Mikor indul a sorozat- gyártás? — Meg kell mondanom, hogy ezek a gépek természetesen még kísérletiek, prototípusok. Az elvégzett vizsgálati tapasztalatok még vegyesek. Ez az igazság. Van, ahol felsőfokban lehet beszélni a vizsgálati eredményekről. A gépek például funkcionálisan nagyszerűek. Meghaladják a legfejlettebb külföldi gépek paramétereit. A kivitelezési, üzembiztonsági hatásfokról már nem mondható el ugyanez. Még finomítani kell ezeket. Igaz, 1979-ben már szállítunk ezekből a gépekből, de tulajdonképpen igazán nagy mennyiségben a piaci igényeket csak akkor tudjuk kielégíteni, ha ennél a vállalatnál nemcsak gyártmányfejlesztés, hanem gyárfejlesztés is történik. — Történik? — Igen. A közelmúltban aláírtunk egy banki hitelszerződést 152 millió forintos beruházásra. Ebből az összegből Szekszárdon, a vállalat központjában létrehozunk egy három és fél ezer négyzetméteres szerelőcsarnokot, egy nagyon korszerű forgácsológépparkot. A világon fellelhető legkorszerűbb gépek kerülnek ide. Ez a géppark a jelenleginek 3—5-szörösét tudja termelékenységben. E beruházás lehetővé teszi, hogy termelésünk volumene akár megháromszorozódjon. Nagyobb gondot kell fordítanunk gépeink esztétikai megjelenésére is, ha azt akarjuk, hogy a világpiacon megállják á helyüket. Ehhez festőüzemre, korszerű festőüzemre is szükségünk van. Csak így tudjuk biztosítani, hogy olyan legyen a gépeink külleme is, mint mondjuk a gépkocsiknál egy Mercedes. Ez is egy nagyon fontos feladat, mert mint mondtam már: funkcionálisan a gépeink állják a versenyt a világpiacon, de küllemükkel még nem kelletik eléggé magukat. Pedig a vevők jó részét a küllem fogja meg. — E beszélgetésből kiderül: az itt dolgozók érzik, övék a gyár, tudják, hogy a megszerzett hírnevet nem szabad elveszíteni. Tudják, hogy itt jól és biztosan meg lehet élni. Ennek megfelelően tevékenykednek. A hosszú távú terveket is ismerik az itt dolgozók? — Ma már mindenki pontosan tudja, hogy mit akarunk ennél a vállalatnál. Nemcsak azt, hogy mit akarunk 1979-ben, hanem azt is, hogy mit akarunk 1985-ben. A feladatok feltétlen lelkesí- tőek. Biztos, hogy nem lesznek könnyűek, egynéhány akadályt közösen újra le kell győzni, de én ezt a vállalatot, ezt a kollektívát képesnek tartom arra. hogy dinamikusan fejlődjön, leküzdje az esetleges nehézségeket. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy mindent pontosan tudunk a vállalatunkról; jelenéről és jövőjéről. Ennek ismeretében úgy látjuk, hogy a jelenlegi szabályozókat és a fokozott követelményeket figyelembe véve is meg tudjuk állni a helyünket. A fokozottabb követelményű gazdasági tevékenységre jó felkészülést biztosított számunkra az elmúlt két-három nehezebb esztendő, amikor egyáltalán nem könnyen, de sikerült megoldani a problémáinkat. SZALAIJÁNOS olt idő, amikor a járás Mjf. vezetője úgy érezte, hogy 30 fegyveres sze- “•“** mély sem képes megőrizni Dombóvár nyugalmát — hatvan évvel ezelőtt. A járási főszolgabíró levelet küldött az alispánnak, amelyben a következőket írta: „Budapesti I. kerületi nemzetőrparancsnokság nevében Füzesséry alezredes Dombóvárról 40 nemzetőrt 1 tiszttel Simontornyára vezényelt. Megmaradt 30 nemzetőr Dombóvár veszélyeztetett közbiztonságának megvédésére nem elégséges, különösen most, hogy Ujdombóvárhoz tartozó Szarvasd, Nagykonda, Felső- leperd, Borjád pusztákról terményeket döbröközi, illetve kocsolai és naki fegyveres bandák rendszeresen hordják. Megakadályozására dombóvári és szakcsi 3—4 főből csendőrség nem képes. Kérem azonnali erélyes intézkedést, hogy dombóvári 40 nemzetőr Simontornyáról még ma visz- sza küldessék, mert elleneseiben személy és vagyonbiztonság megőrzéséért sem itt, sem járásban felelősséget nem vállalok.” (1919. január 6.) Könnyen dobálódzott a nagy szavakkal a főszolgabíró, mert tudta, hogy a megyei apparátusnak legfontosabb feladata volt a megyében a rend, nyugalom biztosítása, s ennek érdekében az alispán mindent megtesz, ami tehető. De vajon abban a forradalmi időben az alispán miként tudta vállalni a felelősséget? Honnan tudott venni annyi nemzetőrt, amennyit a főszolgabírók, főjegyzők, jegyzők igényeltek a forradalmi mozgalmak leverésére? A kérdésekre könnyű a válasz: szóban vállalta a felelősséget, valójában semmit sem tudott tenni a megye közrendjének biztosítása érdekében. Nem tudott annyi nemzetőrt kivezényelni, amennyit a kívánságlistára felvezettek. Nem volt elégséges a fegyveres erő a megyében sem, országosan sem, amely megakadályozhatta volna a forradalmi tömegek akcióját. Ha egyik helyen sikerült is fegyveres erők bevetésében elnyomni a tömegakciókat, másutt viszont fellángolt a mozgalom. Tanáccsal azonban szolgálhatott az alispán. Javasolta, hogy a községi elöljáróságok fordítsanak nagyobb gondot a községbe érkező idegenekre, s azokat igazoltassák. Javaslata alapján a paksi járási főszolgabíró 1919. január 11-én a következő szövegű táviratot küldte az elöljáróságoknak: „A bolseviki izgatok lázítá- sainak megakadályozása végett felhívom, hogy a községbe érkező idegeneket igazolás- re szólítsa fel, és akik élet és vagyon és jogrend ellen irányuló erőszakos cselekmények elkövetésére izgatnak, vagy akik ily izgatás gyanúja terhel, tartóztassák le és szekszárdi ügyészséghez kísértessék be.” Sötétség borult a városra, a megyeszékhely világítás nélkül maradt 1919. január elején. Ebben az ügyben már nem volt elégséges az alispán intézkedése, a főispán utasítására volt szükség a helyzet rendezésére. Az országos szénbizottságtól kért 12 vagon szenet, hogy a villanytelep újra üzemelhessen. A távirat így szólt: „Tárgy: távirati kérelem a szénbizottsághoz 12 vagon szénnek a villanygyár részére leendő kiutalása iránt. — Szekszárd rt. város által a városi villanygyár üzeméhez kért 12 vagon szénnek nagy- mányoki bányánál azonnali távirati kiutalását kérem, mert a város máris világítás nélkül van.” (1919. január 11.) Régen volt, talán igaznak sem tartanánk, ha nem lenne meg a korabeli oklevél, amely tanúsága szerint már akkor is benyújtották a számlát... 1324-et írtak. Az eset januárban történt. Idézzük az egykor kelt oklevelet. „...jelen levelünk tartalmával kívánjuk tudtára adni mindenkinek, hogy felségünk színe elé járult Henc fia János, budai várunk, illetve városunk kormányzója és óvári várnagyunk kedvelt hívünk. Felsorolta számtalan hűséges tettét, hőségének számtalan bizonyítékát, melyeket királyi becsületünkért és felségünk koronájának gyarapítására a legnagyobb hűséggel és nagy szorgalommal szerzett attól kezdve, mióta Isten segítő kegyelme révén Magyarország kormánypálcáját, mely bennünket a leszármazott jogán, mint természetes sarjat megillet, magunkhoz vettük. (I. Károly királyról van szó — a szerk.) Kért bennünket, hogy szolgálataira való tekintettel neki és örököseinek, valamint azok utódainak méltóztassuk királyi bőkezűségünkkel örökre nekik juttatni Simontor- nya várát, illetve tornyot, tulajdonképpen birtokot, minden tartozékával és hozzátartozó haszonvétellel együtt, azaz a szigettel, amely az említett vár alatt terül el, meg Börd, Menyőd, Parasztszékely, Miszla, Vám, meg Igor) a birtokon lakó nemesek birtokrészeinek kivételével), meg Dég, meg Soponya, meg Hör- csök, Hatvam, Besenyő, Egres (az itteni révvel), meg Keselyűfészek nevű falvakkal, meg azzal a földdel, amely a Sár folyó túlpartján van, ahol Szent Lénárt tiszteletére templomot emeltek.” Úgy tűnik, nem voltak szemérmesek a kérelmezők. Úgyszólván a mai tamási járás egész keleti részét kérték, s jelentős birtokot igényeltek Fejér megye területéről is. S mit tett a király? Beleegyezett, úgy vélte, nem árt, ha van néhány hű szolgálja, alkalomadtán még teljesíthet jószolgálatot. Az oklevélben a király leírja a kérelmezők hőstetteit. Olvassuk tovább az oklevelet. „Mi tehát meghallgattuk János mester kérését, felidéztük emlékezetünk rejte- kéből dicséretre méltó tetteit, különösen azt, amikor az ellenségeink által elfoglalt Tolnavár ostromakor felségünknek igyekezett kedvében járni és előttünk kedves lenni, miáltal az említett vár alatt szolgálatunk közben felségünk szeme láttára életveszélyes sebet kapott és ugyanott két rokonát megölték. Lelki- ismeretesen tudakolva és mérlegelve a többi szolgálatát is, amelyeket egyenként elmesélni és ezen oklevélben beleszőni unalmas lenne, elhatároztuk, hogy számtalan tetteit királyi bőkezűségünkre valló ajándékkal némileg megjutalmazzuk...” Ezt követően az oklevél felsorolja mindazon birtokot, amelyeket a király odaadományozott (lásd fenti felsorolást). Az oklevél befejező része pedig így hangzik: „A dolog örök emlékezetére és érvényességére kiadtuk ezen új és hiteles kettős pecsétünkkel megerősített oklevelünket. Kelt a kiváló férfiú, Endre mester, pécsi olvasó kanonok udvari kancellárunk és kedvelt hívünk kezéből, az Ur 1324-ik esztendejében február elseje előtt 14 nappal, uralkodásunknak szintén 24-ik esztendejében.” ytjjra égen volt, mások a bir« í tokosok, királyi ado- ; mányok sincsenek, de •'< mintha több mint 650 év múltán is megmaradt volna egy dolog, — a számla benyújtása. Nem éppen jó hagyomány. K. BALOG JÁNOS » CivolrAvári// fífsgzr* 1 JV vJTÖií45/fcílfilI MwmmZm»%S%MmmW* 1 Vállalat igazgatójával
