Tolna Megyei Népújság, 1979. január (29. évfolyam, 1-25. szám)

1979-01-28 / 23. szám

1979. január 28. Képújság n Tüskés Tibor: Műteremben Monumentalitás és költészet Ferenc?/ Noémi művészete Kedvelt műfaj a művészeti publicisztikában a „műterem­látogatás”. írók, újságírók, műtörténészek kopognak be festők, szobrászok otthonába, műhelyébe. Asztal mellett, alkotások között szabadon csevegve, vagy előre felvá­zolt gondolatmenetben fag­gatják hol szabódó, hol a szó uszályába örömmel kapasz­kodó vendéglátójukat. Élet­rajzról, családról, mesterek­ről, barátokról és tanítvá­nyokról, egy szóval: a mű­vészéletformáról folyik a szó. A terjedelemtől függően sok adalékkal gazdagodik az olvasó. Még az is megesik, hogy tényleg kulcsot kap az életművek megértéséhez. A mindenkori riporterek leg­alább is igyekeznek efféle irányba terelni a beszélgetés patakját. Legfeljebb nem mindig koronázza siker a próbálkozást! Bizonyos idő teltén né­mely szerző szükségét érzi, hogy műhelybeszélgetéseit kötetben is összefűzze, kiad­ja. A klasszikus minta a mű­faj gyöngyszeme, Brassai Pi- casso-könyve volt. Itthon Kassák alkotott ma is ható, progresszív példát (Vallomás 15 művészről). A közeli múlt­ban Frank János, Csapó György gyűjtötte egybe soro­zattá duzzadt beszámolóit. Méltó társként csatlakozik most elődeihez Tüskés Tibor kis gyűjteménye. A Pécsett kiadott könyvben a Jelenkor lapjain közölt riportjait ol­vashatjuk újra. Tizenegy, dél­dunántúli művészt és három művésztelepet mutatott be az évek során. Némelyik írás­sal magunk is találkoztunk, az újra olvasás mégis friss élménnyel tölt el bennünket. A Tüskés Tibor irodalmi­kritikai munkásságát ismerők régóta látják a képzőművé­szet kérdései iránti eleven, őszinte érdeklődését. Elegen­dő a Nagyváros születik szenvedélyes hangú fejezeté­re, vagy a Pannóniái változa­tok remek kis „művészport­réira” utalnunk. Ezúttal sem adja alább. A hang talán ke­vésbé izzó. Inkább uralkodik a mindenre kiterjedő érdek­lődés, sokoldalúság, időt álló időszerűség. Külön érdemé­nek tartjuk, hogy el tudta kerülni a sablonokat, s önál­ló szerkezetű, színeiben gaz­dagon árnyalt képet rajzolt minden modelljéről. Hűséges Az ünnepi könyvkínálat külsőre is igen tetszetős kö­tetei között alig észrevehe­tően bújt meg egy aprócska könyv, Apor Péter Meta­morphosis Transylvaniae cí­mű munkája. A csaknem ne­gyed évezrede született írás, a romániai magyar nyelvű könyvkiadásban, a Téka-so­rozat új köteteként látott napvilágot. Báró Apor Péter az erdélyi történelem ellentmondások­kal, változásokkal teli, ne­héz időszakának jellegzetes alakja volt. Protestáns főúr, katolikus neveltetéssel és műveltséggel, aki telve volt a hazája sorsa feletti aggó­dással, s aki ugyankkor még zavaros, templomrablási ügy­letektől sem riadt vissza, na ősi jogait, vagyonát érezte megcsorbítva. / Köhyvének célja is ket­tősséget hordoz magában. Menteni akarja a múltat, „az régi erdélyi szokások és rendtartások” emlékét, ami az új, a „nájmódi” kímélet­lenül kiszorít Erdélyből. Az új szokások elterjedéséért a németeket hibáztatja, s a ha- ladásellenesség is sajátosan ötvöződik nála az idegen el­nyomás elleni tiltakozás gyenge hangjával. A régi szokások ismerteté­sébe gyakran érdekes törté­neteket, anekdotákat, eseten­ként pletykaszerű közléseket vegyít. Mindezt a mesélő ked­krónikásként rögzíti a ripor­tok körülményeit: utazás, időpont, időjárás, a vendég­váró ház, a műterem külső­belső képe, a házigazda han­gulata, a családtagok szerepe egyaránt fontos a mondani­való szemszögéből. Őszintén feltárja a beszélgetések indí­tékait, kifejti céljait, szól a nehézségekről. S azután kez­di jól exponált kérdésekkel szóra bírni pácienseit. Egybetartó vezérgondolata, hogy képet kíván adni a Dél- Dunántúl mai művészeti éle­téről. A terjeszkedés határait Zalaegerszeg, Kaposvár és Mohács jelzi. E körön belül főként a pécsiek jutnak szó­hoz. Különös sorsok, küzdel- i mek tárulnak fel. Martyn mozgalmas életéről olvasva megértjük zárkózottságát. Megható a ragaszkodás, aho­gyan Kolbe Mihály Mohács­ról beszél. Székely furfanggal viszi-csavarja a szót Simon Béla, aki Martynhoz hason­lóan, igencsak megjárta a poklok mélyét, míg pécsi festővé vált. A rajztanárok nehéz sorsa, a művészeti ne­velés égető gondjai kapják a nagyobb teret Soltra Elemér töprengéseiben. Szorongató kérdések késztetik tépelődés- re, együtt keresik a megoldás módozatait. Tüskés még a rezignáció elűzésében is társ­nak ajánlkozik, s nem csak Soltárnak. Németh Jánossal bejárják a kerámia és a zalai székhely művészetet tápláló zugait, felvillantják a jövő képét is. Borsóknál Kaposvá­rott a vidéken élő szobrász gondjai, a népművészet „nagy művészetet” termékenyítő szerepe, a tévutak gubancai kerülnek terítékre. Altorjai István a fiatalabb (!) korosz­tály tempósabb, erőszakosabb stílusában, de őszintén tárul­kozik ki. Munkája, életrit­musa már egy új művésztí­pust testesít meg, aki bátran néz szembe mindennel, s vál­lalja a küzdelmet. A szimpozionok kérdése nemcsak Baranyában égető. Megoldásán sokan töpreng­nek. Tüskés néhány, a válto­zást sürgető ötlettel próbál segíteni. Hogy ez használ-e, még nem tudjuk. Könyve azonban teljesíti hivatását: őszinte helyzetkép, amely­ből sugárzik az „élmény me­lege” s valóban szolgálója a megértésnek. vű öregek megkapó előadás­módjában, s olyan ízes nyel­ven teszi, mely még a szer­kesztés esetenkénti gyengéit is feledtetni tudja. A könyv tizenhárom cikkelyből áll, melyek a régi erdélyi élet — ezen természetesen az úri életmódot értette Apor —, szinte minden területét érin­tik. „Az vendégségről és ebédről és vacsoráról”, a „ré­gi erdélyiek lakodalmairól és házasságairól”, vagy az „er­délyiek régi nyájasságáról és utazásáról” szóló fejezetek ugyanúgy számot tarthatnak az olvasó érdeklődésére, mint a régi erdélyi szóhasználatot szépen illusztráló fejezet, mely szól „az erdélyi régi esküvésről és szitkozódásról, alázatosságról.” A kötet előkészítését Kó-' cziány László és Lőrinczy Béla végezte el. A régi szö­veg gondos és pontos rende­zésén túl növeli munkájuk értékét a bevezetőben adott átfogó kép, mely a korabeli Erdélyre és a szerző szemé­lyére vonatkozóan ad fontos ismereteket. Megkönnyítik evvel az olvasó tájékozódá­sát, s hozzásegítenek ben­nünket ahhoz, hogy a he­lyenként szükséges kritiká­val olvasva valóban hiteles, történelmi ismereteket nyúj­tó olvasmány legyen szá­munkra Apor Péter könyve. GAÁL ATTILA muzeológus A gobelinművész Ferenczy Noémi a nagybányai művé­szet kellős közepéből indult, mégis más úton járt kezdet­től fogva, mint a környeze­tében alakuló festészet. A nagybányai hagyományt folytatók művészetével ro­kon ugyan az ő természetsze­retete, színgazdagsága, köl- tőisége, mégis az eltérés na­gyobb, semhogy csak ezzel a rokonsággal jellemezhetnénk. A Magyar Nemzeti Galéria nagy kiállítása megmutatja az egész életművet, nyomon kísérve forrásait, fő vonula­tait és kiteljesedését. 1890. június 18-án született Szentendrén. A művészet megismeréséhez és megsze­reléséhez alkalmasabb kör­nyezet az övénél aligha le­het: apja, Ferenczy Károly, a nagybányai művészet ve­zéregyénisége, anyja (Fialka Olga) a sikeresen induló fes­tőpályát családjáért feláldozó művelt asszony, Valér báty­ja szintén festő, ikertestvé­re, Béni pedig a magyar szobrászat és érmészet ki­emelkedő mestere. Művésze­ti érdeklődése ennek ellené­re nem mutatkozott korán. Béni már több akadémián tanulta a szobrászatot, ami­kor ő még mindig bizonyta­lankodott, bár több ország­ban megfordult. Párizsban aztán, ahol 1911-ben hosz- szabb időt töltött, a múzeu­mokban látott gobelinek ha­tására magára eszmélt: a faliszőnyeg-készítést válasz­totta a divattervezés helyett. Egy esztendeig tanulta a szövés mesterségét, majd hazatért Nagybányára. Pár év múltán (1916-ban) már egész gyűjteményét mutatta be terveinek és szőnyegeinek a Ferenczy-család budapesti kiállításán. Munkássága első tíz évé­ben alkotott kárpitjain há­rom ágból eredő hatást fe­dezhetünk fel. Nagybánya emléke az egyik, a szecesz- szió hatása a másik, és a ré­gi francia szőneyegek példá­ja a harmadik, és mindegyik a növény- és állatvilág és az ember egységében oldódott közös nyelvvé. Kezdetben a szecesszió hatása volt a leg­erősebb a három közül, lé­vén újjáélesztője a műfaj­nak. A középkorban várak la­kószobáinak hideg-rideg fa­lait tette elviselhetőbbé a jobbára csak díszítő szándé­kú falikárpit. A későbbiek­ben a festményeket utánoz­ták a gobelinszövők, és — különösen a barokk korban — a reprezentáció hatásos eszközévé válták a falisző­nyegek is. A tizenkilencedik században már alig élt a go­belinművészet, mígnem az elterjedő gyáripar sorozat­termékeivel szemben a mű­helymunka személyes hatású művészetét állító nagy áramlat, a szecesszió fel­élesztette tetszhalálából. Ferenczy Noémi azonban hamarosan túllépett a sa- cesszió körén, a szőnyeget többnek tekintette mint fal­dísznek. A festészet egyik ágát látta benne, mégpedig a nagy, a közösséget érintő gondolatok közlésére hiva­tott és alkalmas ágát. Sző­nyegei első alkotó évtizedé­ben sem voltak sem natura­listák, sem impresszionisták, kezdettől felülemelkedett a közvetlen természetszemléle­ten, természeti témáit finom stilizálással fogalmazta kép­pé. Később — a húszas évek közepétől — pedig rátalált arra a gondolatkörre, mely élete végéig ihletője maradt: a dolgozó ember ábrázolásá­ra. Nem akart sem drámát, sem életképi jelenetet mun­káiba kényszeríteni. Munká­sai nem dolgoznak izzasztó ütemben, higgadtan és kitar­tóan teszik a dolgukat. Lát­szik rajtuk, hogy számukra természetes megnyilatkozás a munka, benne örömet ta­lálnak, nélküle nem élhet­nének. Nincs sok változat, mint a testvérek, úgy hason­lít egymásra a kőműves, a kaszás, a favágó, a pék és a pásztor, a magvető, a ka­páló, a szövő, de még a mú­zsa sem való más családból, mint a munkásemberekéből. A hasonló témákat választó XIX. századi művészek, pél­dául a festő Millet és a szob­rász Meunier a munkás ne­héz életét fejezték ki mű­veikben. Ferenczy Noémi szőnyegein a munka nem embert gyötrő tevékenység, hanem emberi megnyilatko­zás, amely a közösség leg­főbb összekötő ereje. Anél­kül válik nyilvánvalóvá mindez kompozíciói láttán, hogy beszédét idealizáltnak vagy dagályosnak találnánk. Egy-egy alak szerepel leg­több szőnyegjén, nagy for­mákkal, nyugodt hatású fol­tokkal és körvonalakkal áb- rázolva-jellemezve, hol szembenézetben, hol profil­ban mutatva meg az alakot. Mozdulataik kimértek, sehol egy heves hajlat, kiegyensú­lyozatlan vonal: jelzik csu­pán a mozgást. Szűkszavú kompozícióinak nincs lé­nyegtelen eleme. A megálla­podott formai rendhez a szí­nek csendes muzsikája tár­sul. Mintha hangfogóval ját­szana a sok hangú zenekar, színei olyan visszafogottak, a halk hangon azonban fonto­sat közöl a művész. A tervezés és a kivitelezés összefonódott a művésznő munkájában, aki minden szőnyegét maga szőtte. Sze­mélyében csendes, elzárkózó, magánakvaló volt, szőnye­gei megalkotásán túl egy gondja volt: — az Iparművé­szeti Főiskola tanáraként — tudásának továbbadása. Ha­tása a mai magyar gobelin- művészetre szinte felmérhe­tetlen. Művészetének „nagy tette az volt, hogy először jelení­tette meg a dolgozó embert, mint az egyetemes ember típusát” — írta róla első igazán értő méltatója, Tol- nay Károly 1934-ben kiadott könyvében. A Nyolcak és a Tanácsköztársaság aktív mű­vészeinek közösségi törekvé­sei Ferenczy Noémi munkás­ságában értek be: egyszerre költői és monumentális mű­veken mutatta meg a mun­ka, az ember nagyságát. HEITLER LÁSZLÓ SALAMON NÁNDOR Metamorphosis Transylvaniae Finnországi változások A párizsi Pompidou Köz­pont a finn építészet és for­matervezés legújabb fejlemé­nyeit és esztétikai alapveté­sét, eredményeit mutatja be. A december elején zárult ki­állítás szép katalógusában a tanulmányírók (Tapio Periäi- nen, Jacques Mullender, Matti Kiinge, Leena Maunula, Kir- mo Mlkkola, Pekka Suhonen) a finn „harmóniákkal és ösz- szetartozásokkal”, a mai mű­vészeti formák történelmi bá­zisaival, a nemzeti építészet­tel és formatervezéssel, az aktív környezetvédelemmel stb. foglalkoznak, a gyönyö­rű kiadványt a finn Építésze­ti Múzeum és Iparművészeti Társaság adta a tárlatlátoga­tók kezébe. A remek fényképfelvételek finnországi tájakat és az ál­taluk ihletett „levegős és tiszta” iparművészeti tárgya­kat (tálak, kancsók stb.) mu­tatják be, utóbb a paraszti fafaragásokat és lakberende­zést, a rusztikus szobabelsők nyomán született, modernül formatervezett bútorokat. Megható és számunkra tudat- formáló kapcsolat mutatko­zik pl. egy a 19. században faragott parasztszék és Yrjő Kukkapuro 1965-ben gyártott­tervezett műanyag fotele, egy a 18. században szőtt parasz­ti faliszőnyeg és Maija La- vonen 1970-es hasonlója vagy éppen egy 15. századi temp­lom fazsindelyes teteje között. A népi és paraszti hagyo­mányok ugyanígy találkoznak a modern építészetben, főként az épületek körül megőrzött, megújított és táplált termé­szeti környezetben. A finn építészetet úgy érték a 19—20. század stílusváltozásai, hogy mindvégig megőrizte a maga évszázadosán funkcionális (és korántsem pusztán formai!) hagyományait. Alvar Aalto és társai, az üvegtervező ipar­művész Kaj Frank, Tapio Wirkkala és mások, a forma- tervező Yrjő Kukkapuro vagy a már nálunk is vásárolható, színes ollókat tervező Olaf Bächström és társaik inkább a funkcióból eredő százados tradíciókat kísérlik megújíta­ni' Aalto 1930 körül tervezett ülőkéi meglepő módon hason­lítanak egy háromlábú rusz­tikus fejősámlira, Kristian Gullichsen és Juhani Pallas- maa gyárépületterveinek mo­dulkötései az egykori faépü­letek középütt nagy kövekkel alátámasztott alapgerendáza- taihoz. Az edények „modern­sége” az ősi fazekashagyo­mányokból fakad, egyértel­műen megkapó az összefüg­gés egy 19. századi és egy mo­dern templombelső között: hasonló módon tódul a fény a falak közé: Aarno Ruusuvuori szériában gyártott szaunái (1968) hasonló módon nyitot­tak a tavak felé. a Soumalai- nen páros 1969-ben épült temploma alapvonalában megőrzi és továbbépíti fen­tebb a sziklafalat. Bőséges és példaadó tanulsá­gokkal szolgálhat a finnek pá­rizsi bemutatkozása, elgon­dolkodtató lenne a kiállítás budapesti jelenléte is. A bő­séges bibliográfiában öröm­mel fedeztük fel Koós Judit­nak a finn iparművészetről megjelent magyar albumát (Bp. 1971.), a Finnországban élő Rácz István nyolc fotóal­bumával (köztük a nemrégi­ben itthon is megjelent Finn­ugor népművészettel) szerepel itt. Ugyanígy néhány magyar név található még (Havas H., Murai O.) a remek katalógus fényképészei között. De a cso­dásán őrzött hagyományok és természet, az így alakult kör­nyezet és művészet mégis­csak inkább a finneké. BODRI FERENC Múzsa, 1937 Nővérek, 1921

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom