Tolna Megyei Népújság, 1978. december (28. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-24 / 303. szám
1978. december 24. NÉPÚJSÁG 11 Festett betlehemek Trebicben Százötven éves ez a trebici betlehem, Frantisek Kra- tochvil tehénpásztor műve Hányán megcsodálták már a trebici betlehemet! A betlehemes játékoknak régi nagy hagyományuk van. Csehországban és Szlovákiában a XVIII. században terjedt el. A trebici betlehemkészítés kezdete a szájhagyomány szerint 1760-ra nyúlik vissza, amikor állítólag egy trebici lakos az első festett figurát elhozta Olaszországból. Nem egészen egy évszázad után a városban már kétszáz művész festette a betlehemeket. A Trebic környéki betlehemkészítők a reális valóságot ábrázolták, amit maguk körül láttak. Már első pillantásra felkelti figyelmünket például a trebici betlehemek tája. A Cseh-Morva Fennsík erdős, dombos vidékét ábrázolják, amit a kézművesek alaposan ismertek. A trebici betlehemek kartonlapra festett figuráit kivágták, falemezre ragasztották és sűrű moha közé állították, összegyűrt, csirizzel megszilárdított papírból készültek a sziklák. Ezeket faépítményre erősítették és az így előállított szilklák és moha köEgy tipikus trebici betlehem. Igen kedvelt csoportot képeztek a népi muzsikusokból álló zenekarok (jobbra) és a tehéncsordák. zé komponálták meg az egész képet. Tizenkét művésznek húsz betlehemét ma a trebici Nyugat-morvaországi Múzeum őrzi. Vannak közöttük miniatűr betlehemek — amelyek kis térfogatuk miatt a trebici otthonok kedvelt karácsonyi díszei voltak. E típus legrégibb darabjait 1791- 1855 között készítette Frantisek Hartmann trebici népművész. A múzeum nagy attrakciói közé tartozik Frantisek Cin- cera mozgó betlehem je. A legnagyobb trebici betlehem hat méter széles és négyezer, kis alakot láthatunk rajta. A trebici betlehemek hűen mutatják be a környék népének életét és szokásait. Lörincz Ferenc: Műemlékvédelem-városképvédelem Könyöklő Blüthner-zongorák kultúra — az Idegen szavak és kifejezések Ijjjjp; szótára szerint — „Az emberi társadalom által létrehozott anyagi és szellemi javak; ennek egy adott korszakban való jellegzetes állapota...” Avagy civilizációnk és műveltségünk. Az utcák és terek e tágan értelmezett emberi kultúrának megannyi tárgyi lenyomatai. Az építészet és tárgyalkotás révén társadalmi, gazdasági, szellemi életünk anyagba, kőbe, vasba, fába merevedett médiumai, városi életünk részei. Az utcák és terek kultúrája fogalmain át az emberi településhez, a városhoz jutva felmerül a kérdés: mit értünk ebben az összefüggésben, város és különösképpen mit városkép alatt? Arisztotelész még így fogalmazott: „A város célja, hogy lakóinak boldogságot és biztonságot nyújtson”. Ma-pedig már az is elhangzik — kissé sarkítva a magunk teremtette környezet problémáit: — „a város szükséges rossz”. Sajnos, a mai városi környezet sok esetben semmiféle rokonságban nincs az ugyanazon a helyen íévő, társadalmakon keresztül kialakult várossal, sem a szellemiekkel, sem az anyagiak terén. Ha mindezt nem mint egy-egy korszak keresztmetszetét . vizsgáljuk, hanem történelmi folyamatosságában, mint egymásra épülő és egymásból keletkező megújulást, akkor a megszokott fogalmakon, meghatározásokon lcivül másra is rányílik szemünk. Minden új kihívás a régivel szemben. Mégis, a régiből kell következnie! Ha az átalakulás során létrejött új úgy mond ellent a réginek, hogy annál rosszabb vagy csak részeiben jobb, de egészében nem, akkor a törvényszerűvel van valami baj. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a szerves folytatásban van szakadás. Erre ébresztenek az építészetről folytatott beszélgetésekben ma már közhelynek számító önvizsgálatok is; „magunknak építjük, unokáink is látni fogják”. Egyre több szó esik épített környezetünk és az ember viszonyáról, a környezetben élő ember igényeiről. Ma az országban sokfelé utcáink, tereink kultúrájáról, városképünk védelméről beszélünk. Granasztói Pál szerint „a városkép lényegét az a benyomás teszi, amit a város egészének látása tesz a szemlélőre”. Ebben az egészben benne van a terepalakulat, a táji fekvés és a város kifejlődését meghatározó társadalmi változások térbeli következménye is. Ugyanilyen fontosak maguk a konkrét emberi művek, alkotások, falak, házak, azok részei és egésze, a házak színei, a középületek, háztetők és tornyok, az utcai kis architektúrák, a város sziluettje, az utcák vonalvezetése, a település jellegzetes szerkezete, a tömöttség vagy lazaság, a telek-, út- és vasúthálózata, ellátórendszerei, a parkok zöldje, a kertek, a virágok, a rend és tisztaság, a csend vagy zajosság, a városlakók kedvessége, a diákok, a gyermekek és a történelem is. De beletartoznak a város határa, közeli és távoli külterületei, az erdők, a vizek, a hegyek vagy a síkság, a temető, a kirándulóhelyek, sőt, tágabb értelemben, de vele összefüggésben a gazdasági és kulturális vonzáskörzetében levő községek. Ismét Granasztóit idézve: „E teljesség átérzésén át jövünk rá, hogy a külső és belső városkép, a várossziluett, a részleges vagy összváros- kép, vagy csak az utca-tér különféle nézetei egy-egy ösz- szefoglalói a valóságnak.” A város tehát egyszerre, egészével hat ránk, csak egészében lehet és szabad megérteni, összefüggései alapján megismerni, és ugyanezzel a teljességtudattal, sőt igénynyel lehet védeni, fejleszteni. S itt nagyon^ fontos a védelem és a fejlesztés egysége. Ma a fejlesztés tartalma a középtávra irányuló praktikus gondolkodás. Ez értelemszerűen nélkülözi a védelem fontos szempontjait. Az építési, városrendezési gyakorlatban és törvényekben a meglévő értékek védelme csak mint parciális kérdés szerepel. Erre csak a műemlékvédelemben van lehetőség, s így szükségszerűen elszakad a fejlesztésre orientált kérdésektől. A .védelem” kérdésének a fejlesztésben való megjelenése, beépülése lehetővé tenné, hogy „szemléletünk fejlettségét ne az új épületek térfogatával és magasságával bizonyítsuk, hanem azzal, hogy ezt éppen a városképalkotás terén megszüntetjük”. Ma a városépítési gyakorlatban a szanálás egyértelműen lebontást, eltávolítást jelent. Pedig van más tartalma is a szónak: gyógyítás, orvoslás. A műemlékvédelemtől eltérően védendő értékeink alapvető ismérvei is különbözők. Míg a műemlékvédelemben egyértelműen a művészeti, történelmi, művelődési, kulturális, néprajzi értékek fontosak addig a város-, illetve városképvédelemben ezek az alapvető értékkategóriák nincsenek egzakt módon meghatározva. Sok olyan régi városunk van, amely jelentős* és városképi szempontból egységesen és együttesen épített műemlékekkel, számottevő műemléki környezettel nem rendelkezik. De utcákat, tereket alkotó, önmagukban és egyenként különösebb értéket nem képviselő házaik, házsoraik hordozzák a város egyéni arculatát, karakterét. Vannak városszerkezeti, utcahálózati, telepítési alapelemeik, vagyis körvonalazható alapértékeik. "©kJ városok közül azok a I I szerencsések (bár erre í igazán a jövő válaszol), ■■'«..J melyek „elkerülték” a varosközpont átépítésének veszélyét. Szerencsés ez any- nyiból, hogy ma reálisabb a lehetősége a városképvédelemnek. Sokat jelenthet, ha a rekonstrukciós területek átépítésének alapelveit, városképvédelmi szempontjait meghatározzuk-e vagy sem. A lipcsei Blüthner zongoragyár a közelmúltban ünnepelte fennállásának 125. évfordulóját. 1853 óta 145 ezer Blüthner- zongorát szállítottak Lipcséből a megrendelőkhöz. A Blüthner név fogalom a zenei világban. A vevők listáján olyan nevek szerepelnek, mint Liszt Ferenc, Csajkovszkij, Furtwängler, Sosztako- vics, Mario del Monaco. A zenekedvelő országban azonban nemcsak a zongorakészítésnek vannak nagy hagyományai. Hasonló múltra tekinthet vissza a csembalók, spinétek készítése is, amelyek nemzetközi barokk zenei versenyeken szereznek hírnevet, megbecsülést, nemcsak az előadóknak, hanem a gyártóknak is. Kalló Viktorról Néhány esztendeje nagy vitát kavart a székesfehérvári ezeréves emlékmű-állítás kérdése. Heves csatában ütközött meg a szakmai közvélemény és a közízlés. A mérkőző felek zászlaján Vígh Tamás és Kalló Viktor neve lobogott. Igazában az egyetemes értékekben gondolkodó korszerűség, s a konzervativizmussal szövetkező, a köz- érthetőségre hivatkozó, felületes álmodernség küzdelme zajlott. A kultúrájára sokat adó város választása ezúttal az utóbbira esett: Kalló Viktor munkáját állították fel az öreghegyen. Vígh Tamás Életfáját pedig elsodorta a maradiság szele. Az egykori érvcsatát is felidézi Újvári Béla kismonográfiája, amelyet Kalló Viktor Munkácsy-díjas szobrász- művész meglehetősen egyenetlen, nagy meglepetéseket alig ígérő pályafutásának szentelt. Egész írásán végigvonuló igyekezettel bizonygatja erényeit, elkötelezettségét, nagy tudását. Az életműből kiemelt példák meggyőző ereje helyett inkább kételyeinket ébreszti fel, nemhogy táborába vonzzon bennünket. Nem ritkán ellentmondó megállapításai még fokozzák is zavarunkat. A bevezetőben idézett példát elemezve, Kalló prakticizmu- sát — „krónikás hűséggel időrendi sorrendbe helyezte el a henger palástján a város régi, illetve közelmúltjában szerepet betöltő személyek arcképét” — Vígh jelképteremtő szándéka fölé helyezte s megállapította, hogy jmaradék nélkül oldotta meg feladatát, mert közérthető művet alkotott. Ám a „kitörő” alumínium elemek jelképszerepét ő sem érzi meggyőzőnek. Arról nem is szólva, hogy egy város története nem szerepet játszó személyek arcképsorából épül fel. S nem ez az egyetlen példa a tanulmányban. Elolvasván a könyvet, töprenghetünk: mi indokolta, hogy Kalló «ok jeles mestert megelőzve jutott monográfiához? Az sem világos, miért vállalkozott a feldolgozásra a szerző. Az előbbit nem magyarázzák a mégoly közismert emlékművek sem. Újvári számára pedig megoldhatatlan feladatot jelentett a szobrász egész - munkásságában ott élő kettősség feloldása. Kalló ugyanis konvencionális szobrokat csinál, a modernebb anyag- és formaértelmezés felé irányuló kitörései pedig kudarcba fulladnak. Pedig pályája sokat ígérőén kezdődött. A főiskola elvégzése (Szabó Iván a mestere) után megtisztelő feladatokkal bízzák meg: Békéscsabára és a Köztársaság térre készíthet emlékművet. A kritika mindkettőt megkülönböztetett figyelemmel méltatja. Különösen az utóbbi kap elismerő szavakat, pedig szenvedélyessége, plasztikai és szerkezeti értékei elmaradnak a példától, Zadkin rotterdami szobrától. A „pátosz” érdekében feláldozta az első változat erényeit. Cselekedete — vagy a zsűri instrukcióinak — helyességéről a szerző sem tud meggyőzni bennünket. Több megbízatás is jelzi az elosztók jószívűségét. Az eredmény? — legfeljebb mennyiségben jelez fellendülést SALAMON NÁNDOR Laluk György rajza
