Tolna Megyei Népújság, 1978. december (28. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-29 / 305. szám
1978. december 29. Képújság 5 Esti esetek o Ismerősünk, aki gyerekkorától vak, most végre lakást 'kapott. Eddig a város pereméről járt dolgozni, útitalan utakon jutott el a buszmegállóba, és még át is kellett szállnia. Nem csoda, hogy nagyon vágyódott már a garzonra, ahonnét kísérő nélkül, könnyűszerrel járhat el munkába. Hogy megkapita a lakáskulcsot, szép számú ismerőse sorában én is vele örültem. Lakásunk nincs messze a garzonháztól, a mbziba, színházba vezető út a garzon előtt vezet. Tudom, hogy ismerősünk az utcai fronton lakik. Megyek a ház előtt, és önkéntelenül keresem a fényt az ablakában: így szoktuk mindig, automatikus kis pillantás, otthon van az ismerős vagy sem. Sötét van, elment valahová — gondoltam az első alkalommal. Aztán jutott eszembe, hogy itt mindig sötét lesz. Az önkéntelen pillantást, mégsem fékezem meg azóta sem. o Rendezvény az étteremben, a szokásosnál kevesebb vendég, a jókedv élénk hangjaival. A mellékhelyiségek a folyosóról nyílnak, ide csak szűrve hangzik a muzsika is. A férfi- és a női mosdó között szomorú kis ember üldögél, lesüti a szemét, úgy mormolja a köszönömöt, ahányszor forint perdül az, előtte lévő kistányérba. A mellékhelyiségek szokatlanul tiszták, rendezettek. — Maga takarít? — kérdezem a szomorú embert. Készségesen válaszol, szép kerek mondatokban közli, hogy igen, ketten végzik az egész étterem tisztán tartását a feleségével, az asszony hét, ő harmadik hónapja. A mosdókra felváltva vigyáznak, most az asszony ment haza. — Becsületükre válik a rend, — mondom most már én is felengedve, mert volt bennem valami furcsa érzés, amikor megszólítottam a „vécést”. Erre csak bólogat, aztán halkan megjegyzi, hogy any- nyiszor mosnak föl, ahányszor csak kell. Hány lehet ez a kell? Gyanítom, hogy nem sokat pihen a keszeg ember és párja. — Akadna jobb munka is, olyan, ahol nem kéne a vécében ülni — szólok. — Erre sem válaszol rögtön. — Elvállaltuk, kérem — mondja aztán, és mintha kihúzná a derekát a széken. o Este lefektetem a fiam, és szám elé rakott mutatóujjammal jelzem, hogy maradjon csendbe. „Veszi a lapot”, elhallgat. Hamarosan halljuk a veszekedés hangjait, valamelyik szomszéd most fekteti le a saját gyerekeit. Elküldi őket ide-oda, ha nem alszanak el azonnyomban. Aztán másik lakásból folytatódik a műsor, mint a sakál, úgy ordít egyik játszótárs, „biztos kikapott” kommentál ijedten a fiam. Ezután már nyugodtan felolvashatom neki a soros mesét a nagy fehér könyvből, aztán lekapcsolhatom a kis piroskalapos lámpát. Hála a hangáteresztő falaknak, kiabált helyettem Z.-szom- széd, fiókám helyett bőgött A.-ék gyereke. VIRÁG F. É. Italos történetek Az öreg a falu legöregebb embere volt. 85 éves. „Legöregebbnek” nem valami nagy kor, de erőben, egészségben megérni nem kis dolog. — Jól vagyok, jól vagyok. Láthatod fiam, hogy semmi bajom. Naponta elszívok most is egy doboz Munkást, mint ahogy régen. Dolgozgatok, amit bírok. Na azért egy baj mégis van. A bor. Tudod én nagyon szerettem á bort, de sajnos már inem illatom, mert sok benne a víz, és az árt. Hát most vénsé- gemre át kellett térnem a pálinkára. „Húsz évvel ezelőtt voltam elvonókúrán. Azóta egy cseppet sem ittam. Megállóm. Biztos, hogy én is tudnék inni mint mások, de nem. Van szőlőnk, a bort csak megszagolgatom', megrágom, szürcsölgetem aztán kiköpöm. Tudni akarom, hogy milyen. Jó szívvel kínálhatom-e a vendégeknek. Azt akarom kihozni a dologból, hogy ott az elvonón volt egy kövér henteslegény. Amikor a hánytatóba mentünk, nekem már a hátam1 is borsQzott. Én még embert olyan ocsmányul okádni nem láttam, mint ahogy az tudott. Annak a fején, ahol lyuk volt mindenünnen folyt a lé. Az orrán, a fülén, még talán a szemén is. Ha ránéztem már öklendeztem. Az idők folyamán aztán mindent elfelejtettem. Most a tavasszal Baján voltunk a vásáron. Megéheztem . Egy lacikonyhánál vettem kolbászt. Amint ott falatozok meglátom az én emberemet, a szomszédos sörössátornál iszogat. Hogy valóban ő volt-e nem tudom, de tisztára az egykori hen- téslegényt formázta. Még volt annyi időm, hogy a sátrak mögé szaladjak. Minden kijött belőlem. Azóta nem merek komolyabban erre az emberre gondolni, mert ha hiszi, ha nem, amint felidézem a lelki szemeim előtt, már öklendeznem kell. Ilyent még nem láttam, ha az italt meginnám biztos semmi bajom se lenne, de ha csak rágondolok arra a szerencsétlen emberre már mozog a gyomrom...” * Az ünnepi zsúfoltságú vonatra szuszogó, fújtató férfit sodor fel a tömeg. Szegény, szinte magatehetetlen. A hátán termetes hátizsák, a két kezében egy-egy legalább tízliteres demizson. A hátizsákból csuhába tekert kukoricacsutával bedugott üveg nyaka ágaskodik. Az öblös, nagypocakú jószág ugyancsak próbára teszi li- lás orrú gazdáját, iaki nemigen tagadhatná el, hogy a hegyi nedűből a gyomrában is cipel valamennyit. A vonat rángatózva megindul, egy vigyázatlan pillanat, emberünk háttal, illetve hátizsákkal a csomagtartó vastámasztójához tán- torodik. Az üveg reccs, eltörik. A vízhatlan anyagból készült hátizsák lazább eresztékein sugárban spriccel a bor. A körül állók ijedten hátrálnak, már amennyire lehet. Az egyik ülésről feláll egy fiatalember és odamegy a póruljárt borosgazdához. —-Megengedi papa? — azzal leveszi a kalapját, kinyomja a tetejét, és az egyik borsugárhoz tartja. Példáját nevetve követik társai. Ki a kalapjából, ki csak a spriccelő borsugárhoz hajolva, isszák a váratlan áldást. Az izzadságban, borban, kínban úszó ember odaszól a körülötte sereglőkhöz. — Vegyétek le a kalapomat, fogjatok benne nékem is valamennyit, mert szóróján halok. CZAKÓ SÁNDOR Egy híján húsz... Dunaújvárosi barátom meséli, képzeljem csak el, néhány gyermek- és oktatási intézményükben halmozottan jelentkezett az utóbbi időben a fejtetvesség, ami óriási riadalmat keltett. Hát persze... nyomban hozzákezdtek a fertőzött közösségek tagjainak mentesítéséhez és úgy nézett ki, hogy rövid úton le lehet szerelpi a váratlan bajt, amit világjelenségként emlegetünk, sajnos. Fene se igen tudja az okát, hiszen félnőtt csak itt minálunk egy olyan nemzedék, amelyik legfeljebb tankönyvekben látott fej- és ruhatetűt. Na, szóval, megindult az egészségügy, az iskolák, a szülői házak ellenhengere és mit ad az a kapor- szakállú? Nem, hogy nem fogyatkozik a bogártalanítás címen 4—5 napig otthon maradó gyerekek száma, hanem növekszik. A nem jóját! Csak nem valami, eddig ismeretlen fajtáról van szó? Már-már elhittük, hogy ilyesmivel állunk szembe, amikor kiderült, hogy más oka van a „járvány” terjedésének. Az ügyben többször ülésező okosok egyike — szülőként érdekelt — felderítette ugyanis azt a különös kereskedelmet, amit a gyerekek az igazolt hiányzás biztos reményében űztek egymás között. A bogárral rendelkezők darabonként tíz forintért bocsátották áruba bozontjuk lakóit. Ha a vevőnek szerencséje volt, a vétel után következő napokban máris megkapta a kemény parancsot; „Alómars orvoshoz és ne lássák az iskolában, amíg még nem történt a legtökéletesebb kilakoltatás.” — Mit szólsz ehhez? — kérdezte elbeszélése végén. Mit szólhattam volna... Elmeséltem, hogy 1945 után, amikor hadikórházakból ismét iskolák lettek az iskolák, az én alma materemben többször kellett ciánozás miatt tanítási szünetet elrendelnie az "igazgató úrnak. Többször, jóllehet az első irtóhadjárat tökéletesen kipusztította a poloskákat. No de a diáklelemény nem ismer korlátokat! Még az első akció előtt gyu- fásdobozokba gyűjtögettünk pár jól fejlett poloskát, és nem sokkal azután, hogy befejeződött a ciánozás utáni nagytakarítás, egy-két osztályban szélnek eresztettük vadállatainkat. Számításunk bevált. Mikor a díszpéldányok összefogdostattak, ismét kitört a pánik. Bűnszövetkezetünk éppen a harmadik megszervezett rumli és tanítási szünet után bukott le. Hét kemény igazgatói megrovást osztottak ki a főkolomposok között. Az sem volt csekély honorárium, amit szüléinktől kaptunk, mivel őket még nem oktatták ki Ransch- burg, Popper és Mérey tanár urak, hogy a gyereket verni tilos. Barátom megetette, miért nincs jogom prófétai haragra gerjedni a „tetűüzlet” miatt, s miután ki-ki letette az asztalra a maga csikókorának — nem túl dicső — emlékeit; abban maradtunk, hogy, anno mi voltunk a 19, a mai gyerekek pedig az egy híján húsz... —óa— Dohány és hé Fehér asztal mellett, vagy pinceszeren az ember rengeteg régi történettel, anekdotával lesz gazdagabb. Ezek között vannak pajzánok, kevéssé tekintélytisztelők és még kevésbé azok. Pálinkafőzési históriákat nem tennék közkinccsé, de egy másfajta esetet nem hallgathatok el, mert épp egy nyugdíjas pénzügyőr mesélte. — Ponty Kelemen bácsi (csakugyan így hívták!) már régóta előjegyzésben szerepelt nálunk, csak éppen tetten érni nem tudtuk. Egy napon aztán biztos y,füles” érkezett, hogy az öreg egész szánkónyi szűzdohánnyal készül: — nem az átvevőhelyre, hanem egészen máshová. Akkoriban még szép számmal akadtak, akik valamilyen rejtélyes okból jobban kedvelték a finánc nem látta füstölnivalót mint amelyiknek hasznából az állam is részesült. Nos, amíg az udvarában a dohány, nem tehettünk semmit, mert termelő lévén, ott szabályosan tarthatta. Az utca két végét azonban elálltuk egy kollégámmal, abban á biztos tudatban, hogy itt rövidesen a tettenérés legklasszikusabb esete forog majd fenn. Csikorgó hideg volt, nagy hó, én pedig pantallóban, és mint afféle kezdő, utcai cipőben. Teltek, múltak az órák, már a velő is fagyni készült a csontjaimban, de Ponty Kelemen csak nem jelentkezett. Az udvarába jól beláttunk, mert égette az istálló előtti, lámpát. Ott tettr vett, és ott volt a megrakott lovas szán is. Majd hanyatt estünk kollégámmal a meglepetéstől, amikor éjfél előtt nyitotta a kiskaput,, és kiszólt : — Ugyan, szemlész urak! Ne fagyoskodjanak már tovább! Jöjjenek, melegedjenek meg egy kevéssé! Nem lehetett mást csinálni, elfogadtuk a szíves invitálást. Odabenn Ponty, néni tüsténkedett körülöttünk: — Jaj, gyerekeim! Hiszen maguknak még az orruk is lila! Melegítek egy teknő forró vizet, te, apjuk, meg hozzál bort, van mézem, szegfűszegem, egy kis borsom is, készítek forralt bort! Pazar "érzés volt levetni cipőinket, és feltűrt nadrágszárral üldögélni az - ágyon, lábunk a gőzölgő teknőben. A bor kitűnő volt, a hangulat egyre családiasabb. Jó időbe telt, amíg társamnak feltűnt, hogy a térülő-forduló házigazda oly sokat forgott körülöttünk, hogy most meg egyáltalán nincs jelen. Oldalba bökött; — Te! Nézz már ki az udvarra! Félrehúztam a függönyt. Az udvar üres volt. Ponty Kelemen a szánkó dohánynyal azóta már valahol Keselyűs környékén járhatott. Feljegyezte: ORDAS IVAN Rajzos a alkohológia ”7Q Homo csontrészegék. Csak a „kígyó” ugyanaz ... Van, aki 7 „Pompás dolog a tutajozás!” — állapította meg lelkendezve Mark Twain világhírű regényének hőse, Huckleberry Finn, miközben a maga összeeszkábált tutaján öreg néger barátjával együtt lefelé csorogtak a Missisippin. Pompás dolog az utazás! kiállthatnak fel lelkendezve korunk utazást kedvelő emberei is. Igaz, a mai Huckleberry Finneknek már nélkülözni kell a Missisippi nyújtotta vadregényes romantikát, a megállapítás igazságát azonban ez sem vonhatja kétségbe. Mi, egzotikumra éhes, kalandleső utazók sem panaszkodhatunk. A modern tömegközlekedési, vagy egyszerűen a modern közlekedési eszközök annyi nem várt fordulattal várnak, annyi élményben részesíthetnek, amit egy Huckleberry Finn is megirigyelhetne. Sőt, ezeken túl abban a pluszban is részesülünk — s valljuk meg a Missisippin csurgó tutaj ezt nem nyújthatta —, hogy nagyokat szippanthatunk a nagybetűs ÉLET-ből, miközben harcos részeséként tapasztalatokat szerezve edződünk hozzá. De félre a nagy szavak semmitmondó általánosságával! A tömegközlekedési eszközök közül szerintem az autóbusz felel meg leginkább az előbb említett követelményeknek. Igazi életre nevelő iskola. Talán ennél is több. Miért és hogyan? Érdemes ehhez felvillantani egy autóbusz indulás előtti pillanatait. Az ajtónyitás előtti perceket a várakozók tömegének feszült várakozása jellemzi. Mindenki koncentrál, hogy majd a legjobb pozíciókat — ülőhelyeket — szerezze meg fenn... a buszon. Ajtónyitás után valóban megindul a harc, s aki ügyes, életre való, harcedzett, mindennap biztosítja magának az ülőhelyet. Élég sokat utaztam és utazom is buszon. A fenti nem egy-egy település sajátja, nyugodtan mondhatom, országos — sőt tágabb — jelenség. Hiába a humánum hangoztatása, a kalauzok megnyugtató szavai: mindenki felfér — alapvető változás nincs ezen a téren. Magam is belenyugodtam a változtathatatlanba. Bizonyára ez is benne van a génprogramunkban.- Egyszer azonban Pécsről Komlóra utaztam. Legnagyobb meglepetésemre néma szokásos modellel találkoztam. Tolakodásnak, tülekedésnek nyoma sem volt. Az érkezés sorrendjében várakoztak a felszállásra, s csodák csodája, mindenki felfért. Pedig akkor az eső is esett. Ki érti ezt? — majoros — Egyesek szerint már itt és így kezdődött... Üzemanyag balesetekhez, selejtgyártáshoz, veszteséges gazdálkodáshoz ——-------------------------------------------------------------------------------------------H ivatali csendélet — névnapokon
