Tolna Megyei Népújság, 1978. december (28. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-24 / 303. szám
io Képújság 1978. december 24. Karácsony Illyés Gyula: Hegyi-útjain az idősödésnek Igen, elmaradt a szem. Jöttünk tovább. Elmaradt a fül. Megint egy fog. Egy ujj el-elmaradozott, majd elmaradt az orr. Zihált, meg-megállva a tüdő: elmaradt! Akadt máris siránkozó közöttünk; hazugul túlsajnáltatva magát, hiszen ezután maradt csak el az agy. És jelzett leállást a szív. Kitört most már a jajveszék, a nagy, de egyre színészies túlzással, mert hiszen jöttünk, csak jöttünk, ámúlva tovább. Elmaradt bár a kezdetén a láb. Babits kétkötetes tanulmánygyűjteménye A Szépirodalmi Könyvkiadó tíz vaskos kötetre tervezett Babits Mihály művei című életmű-sorozatának második és harmadik kötete, bár jövő évre volt tervezve, már karácsonyra megjelent. A kétkötetes kiadás összesen 1588 oldalt tartalmaz. Az ország összes könyvkereskedéseiben hosszú évek, sőt, évtizedek óta hozzáférhetetlenek voltak Babits tanulmánykötetei. Igaz, hogy regényei és versgyűjteményei is csak néha-néha tűntek föl új kiadásokban az utolsó húsz évben, de ezeket nyomban szétkapkodták. Életében kétszer indult meg összegyűjtött műveinek sorozatos kiadása. A harmincas évektől mindössze pár kötet jelent meg, túlságosan is kisalakú formátumban és a gazdasági válság idején abba is maradt. Viszont halálossá váló, súlyos betegsége idején kiadója az Athenaeum akkori főlekora, Sárközi György rábeszélésére egy nagyalakú, szép kötésű, tízkötetes sorozatban, de szerencsére még Babits életében, az ő tervei, szövegjavításai és korrektúrája alapján adta ki életében könyvformában megjelent munkáit. A Franklin Társulat 1943—44 telén kiszedette ösz- szes verseit és tanulmányait egyetlen hatalmas, biblia papírosé kötetre tervezve azt, de a kiadó szétbombázása miatt ebből a könyvből mindössze párszáz példányra való nyomás maradt meg krudá- ban. 1958-tól néhány éven át megint megjelent egypár Babits-mű egyforma kiadásban, de túl kis példányszámban. Összegyűjtött verseit viszont újabb és újabb lenyomatokban még magyar viszonylatban is fantasztikus példányszámot értek el. Hozzávetőleges számításom szerint versei és Dante-fordítá- sa legalább kétszázezer példányt ért el egyenként. Az utóbbi években roppant hagyatékának átnézése során több kötet kéziratban maradt, vagy folyóiratokban és napilapokban szétszórt tanulmányát, író-arcképét és kritikáját gyűjtöttem össze ' és adtam ki. Ezek közül különösen a Babits Adyról c. kötet órákon belül eltűnt. A Szépirodalmi Könyvkiadó nemrég elhatározta^ hogy az írásbeli hagyatéknak szinte teljes figyelmen kívül hagyásával legalább a Babits életében megjelent műveket egyetlen hatalmas sorozatban kiadja. A kötetek általában 7—800 oldalra vannak tervezve és az elképzelés szerint évente két ilyen nagy kötet jelenne meg. Az első kötet az összegyűjtött versek voltak, nem kevesebb, mint harmincezer példányban. Talán ennek vannak legnagyobb hiányosságai, bár így is az eddig legteljesebb bemutatása Babits lírájának. A sorozat második és harmadik kötete Esszék, tanulmányok címmel legfontosabb idevágó írásműveit foglalja magába, de sajnálatos módon így is elég sok értékes írás maradt ki Ez annál is nagyobb kár, mert belátható időn belül még egy ilyen terjedelmű kiadás Babits tanulmányaiból nehezen képzelhető el. Ez a mostani két kötet húszezer példányban jelent meg. Újdonsága, hogy ellentétben a verseskötettel, nem Babits életében megjelent tanulmánykötetei szerint csoportosítja az írásokat, hanem időbeli sorrendbe állítva. Belia György, a jeles irodalomtörténész, aki már eddig is számos jelentős szövegközléssel (pl. Ady levelei, Levelek Hatvány Lajoshoz, a Babits—Juhász—Kosztolányi levelezés, stb.) segítette a modern magyar irodalom közkinccsé tételét, a nagyközönségre számítva a Babits írásaiban gyakran előforduló idegen fogalmakat, világirodalmi neveket, magyar eseményeket alapos jegyzetanyaggal látta el. A roppant gyűjtemény Babits diákkorától a halála előtti hónapokban írt műveiig rendkívül sokféle és a magyar irodalomban szinte egyedülállóan változatos szerkezetű esszékben mutatja be Babits tanulmányírói munkásságát. Tizennyolc éves korában írt nyelvészeti dolgozata az első. Ugyancsak egyetemista éveinek munkája az amerikai pszichológia újabb eredményeinek ismertetése. Majd szegedi, fogara- si, rákospalotai és Budapest —józsefvárosi tanár korában írt művei egyre táguló érdeklődési körének bizonyítékai. Francia, angol, görög, német, olasz irodalmi arcképei, majd a magyar irodalomra vonatkozó sokoldalú vizsgálódásai tárulnak elénk. A világirodalom nagyjai közül Szophoklész, Dante, Assisi Szent Ferenc, Shakespeare, a nagy viktoriánusok: Browning, Swinburne és Meredith izgatják fiatal éveiben. De a világháború szembesíti a háború és béke, haza és európai egység, irracionalizmus és felvilágosodás életre-halálra szóló problémáival. A második kötet 1922 utáni írásait közli. Ezekben egyre több a magyar szellemi élettel foglalkozó vitairat. Ady védelme, a kettészakadt magyar irodalom, az új írói nemzedék, a modern magyar történet- és irodalomtörténet-írás, a hit- lerizmus megjelenésével időszerűvé váló nemzeti veszélyeztetettség, a magyarság létkérdése, az értelmiség hazai és külföldi szerepe mellett önéletrajzi fejezetek, útinaplók, a kortárs írók portréi, a békekiáltványok változatai teszik izgalmassá a húszas és harmincas évek alkotásait. Okos gondolat volt Babits összes beszédeit a Baumgar- ten-díjak szétosztásakor bevenni. Az ezekhez fűzött névsorból derül ki, hogy a Babits vezetése alatt álló kuratórium milyen gondosan válogatta ki az idősebb, az első Nyugat-nemzedékből radikális nézetei miatt nehezen élő írók névsorát, akárcsak a második és harmadik nemzedékből úgyszólván mindenkit, aki tehetségként föltűnt. Külön figyelmet érdemel itt a népiesek és az esszéírók nemzedékének akkoriban nagy segítséget jelentő, néha több évre megismételt évdíja. Kár, hogy a kötet végére nem került a még ide sem elférő, kimaradt tanulmányok és kritikák jegyzéke azok lelőhelyéről. A két hatalmas kötet így is fölmérhetetlen jelentőségű lesz mind a magyar írék élő nemzedékei, mind az olvasóközönség részére. Babits életében és halála után annyit vitatott hatalmas eszmerendszere, bármilyen távoli végleteket egyesít is magában, személyének és munkásságának több évtizedes hatását híven tükrözi és annak vizsgálatára most már könnyű műszert ad. GÁL ISTVÁN Falusi barokk Hehler László rajza Pátkai Tivadar: Tatának szárnyai nőttek Mégiscsak más az, másként telik a szolgálat, ha az ember zubbonya zsebében ott lapul az eltávozási papir. Nem is beszélve arról, hogy holnap karácsony. Néhol derékig ér a hó. Hirtelen jött és sok. Mióta kint vagyunk, legalább harminc centivel nőtt. — A kutyát sem verik ki ilyen moslék időben! — így Királyszéki őrvezető, kétszeres élenjáró katona, este kilenckor a huszonkettes határőrizeti ponton. Pedig velünk együtt kiverték, pontosabban; szolgálatba vezényelték Tatárt, őrsünk egyetlen valamirevaló szimatját is. Hogy a Tatár nevet ki, miikor és miért ragasztotta rá, azt már nem tudni. Ám Tata, mert igy becéztük, inkább hasonlított Mona Lisára, semmint Dzsingisz kán valamelyik ősére. Mintha varázsütésre, elvágja valaki a hófergeteget. Királyszéki őrvezető nagy nehezen előkotorássza eltávozási papírját. Cirógatja, csókolgatja, aztán odatartja a kutya orra elé, olyasfajta mozdulattal, mintha kérdezné: na kispajti, neked is kellene? Nemsokára kibuknak a csillagok is, és a határmenti csatorna két partja úgy rajzolódik ki, akár a tepsibe rakott, frissen kelt ikalácstészta. Egyszerre kalácsillattal telik meg a levegő. Anyám ilyenkor dupla adagot szokott sütni mákosból, meg mézesből. Hej, de belakom belőlük holnap, ha ____! — örvezető! Te szereted a kalácsot? — Hát ez meg, hogy a francba jutott most az eszedbe? — Mert olyan... kalácsillat van — szippantok bele hallhatóan a levegőbe. — Bolond vagy katona, ez a dög talán összecsinálta magát! — Tévedsz! Ideérzik a hazai illata. (Pedig nem tévedett.) — Hát, ha ideérzik valaminek az illata, az... az csak az édesapám főzte barackpálinkáé lehet. Na, majd holnap; az lesz az első, adok a torkomnak, adök a gégölőmnek bőven. (Valahogy így mulattuk a perceket, s nem is fáztunk, mint máskor. Melegített bennünket a másnapi barackpálinka, a kalács. Ott ültünk már valahol messze a karácsonyfák körül, hallgatva az Ave Mariát, a mendiikás gyerekeket.) —■ Szegény Tata! Te aztán megint kimaradsz a buliból — incselkedik vele az őrvezető, mintha az én gondolatomba is beleolvasna. (Azt hiszem, sohasem olvasott két ember egymás gondolatában könnyebben, mint mi ott.) — Szerintem neki is járhatna valamilyen szabadság. Mondjuk, kutyaszabadság. — Vagy kutyakarácsonyfát állíthatnánk nekik a főólban. — Hatalmas kutyakarácsonyfát, roskadásig szaloncsülkökkel. Határtalan nagyokat mulattunk ötleteinken. Tata meg úgy figyel bennünket, mintha mindent értene. Igenlően bólogat a fejével, talán még sóhajtozik is. Egyre hidegül, érezzük a körmeinken, a „gépcsúzli” csövén. Az éjfél már csikorog. — Na. Mostantól ketyeg a papírunk. — Ez a fél óra igazán nem szoroz — dugja vissza Királyszéki a 'kölcsönzsebórát szolgálati táskájába. Most kezdünk csak igazán fázni. Tudjuk, hogy nem szabad ilyenkor egy millimétert sem mozdulni, nemhogy fészkelődni. Tatárnak úgy látszik mindegy, vagy ő okosabb nálunk. Régóta pöffesz- kedik, de lehet, hogy alszik is. Mit törődik egy kutya a szolgálati szabályzattal? — El kellene indulni befelé... — jelenti ki az őrvezető a parancsnok jogán —, mert nehéz lesz bejutni időre ezzel a döggel. — Az ám! Erre látod nem is gondoltunk. Hogyan jön Tata a derékig érő hóban? Egy szaros nyomvonal sincs! Gyorsan kapkodjuk össze szerelvényünket, elindulunk. Már ami Királyszékit és engem illet. Tatár bezzeg megmakacsolja magát. Vagy a hótengerrel nem szándékozik megbirkózni, vagy eszébe jutott a szolgálati szabályzat, s tudja, hogy még nincs itt az idő. Pár métert éviekéi ugyan, aztán mint aki jól végezte dolgát, visszaül a helyére. — Ennek fele sem frankó — mondom az őrvezetőnek. Simogatjuk. Csalogatjuk. Végül már lökdössük is, ám Tatárnak se ez, se az nem használ. — Az ilyet agyon kéne ütni! — dühöng Királyszéki. — Agyon bizony. — Mit képzel ez?! Majd talán miatta késsük le a vonatot! — Hát.. lábmosásra már biztos, hogy nem marad időnk. Tatár csak nem mozdul. Fülét, farkát, egyre idegesebben csóválva kotorássza a havat. — Aztán, el is ikéne tüntetni. — El is, de hová? — A csatorna! — vágom rá kínomban, mégis diadalmasan, Esünk-kelünk, úgy cibáljuk egészen a csatorna partjáig. Nem tudom; mi izzadunk-e jobban vagy Tatár. — Hááát... Te vagy a parancsnok ... — De mit mondunk az öregnek? Megfagyott? Aztán beledobtuk a .........? — Hmmm..'..! — Áááá, az nem jó, mert... —■ Majd csak lesz valahogy! Na! Ne húzzad az időt. Király- széki őrvezető kétszeres élenjáró katona csövénél fogva a géppisztolyát, hirtelen a feje fölé lendíti, aztán ... Aztán lassan, majdhogynem sírva; visszaengedi a lába elé. Alig hallhatóan teszi hozzá: — Már minden mindegy ... úgysem érnénk el. Váltunkra vesszük hát Tatárt, azaz csak vennénk, ha ki nem rántaná kezünkből a szíjat, és el nem iramodnék hatalmas felhőket rúgva a porhóból. Mi pedig temetői csendben voszoljuk magunkat az őrs bejáratáig, hogy jelenthessük: „A szolgálat ideje alatt különös esemény nem történt”. Kellemes karácsonyt kívánva lerakjuk szerelvényeinket. Jó forró vízben áztatjuk ki lábainkat, hisz időnk az van bőven. Két vagy három héttel történt az eltávozás után? Reggelihez sorakoztunk, amikor nagy-nagy csörömpöléssel vágódott ki a tiszti étkezde ablaka. Tatár inaszakadtából menekült, át az alakuló téren; éppen a jeges betonúton beforduló tehergépkocsi első kereke alá. Emlékszem, a zökkenésre kikászálódott a pilóta, és megtörölte a homlokát, majd egy ronggyal a gumiabroncsot. Tatának azóta szárnyai nőttek. Eljön hozzánk minden karácsonykor. A hátsó udvarban földíszitve várja egy hatalmas szaloncsülkös kutyakarácsonyfa, még a kalácsból is jut neki.
