Tolna Megyei Népújság, 1978. december (28. évfolyam, 283-307. szám)

1978-12-03 / 285. szám

A rtÉPÜJSÁG

T

1978. december 3.

A gép a sertéstelep melletti táblában jön velem szemben. Varjúcsapat rebben a traktor elől, azután mögötte vadászként lecsapnak a feketegatyások, s a gép egyenletes tempóban, erős zúgással egyre jön, jön — és mögötte a fekete homokban futópályányi friss szántás marad el, csatlakozva, növelve a felszántott területet. Az egész határ kihalt. Nincs mozgás, a kukoricával végeztek, most az őszi mélyszántáson a sor. A búza jórészt kikelt — úgyhogy a paraszti munkát a tengelic- szőlőhegyiek maguk mögött tudják. A szántás kivételével. De erre sincs sok gond.

A traktor hozzánk közel van, intek a vezetőnek, a nehéz gép szusszantva áll meg, azután hörgésbe csap a motor is, csend lesz. Szinte fáj a csend, hiszen az előbb még itt dübörgött ez a gép.

Árki Ferenc a traktoros. Hajnalban, négy órakor kezdte a munkát, és most tizenegy órakor már jogos a pihenés. Jogos?

— Tudja, itt a gépben nem lehet elfáradni, nem lehet úgy elfáradni, mint az MTZ-k ülésében. Próbáltam-hajtot- tam többfajta traktort, eddig ez a legjobb. Ül az ember a fülkében, s akár egy ujjal is vezetheti a szántásban. Szól a rádió — éppen az óvodások műsorát halljuk — olyan klímát csinálok, amilyent akarok. — A traktoros mondja ezeket, aki az egyik legjobbnak tartott gépet vezeti, immár több mint fél éve. Azaz pontosan valamivel több mint kilencszáz üzemórát dolgoztak a géppel, s ez ideig semmi baj nem volt.

— Gyönyörű munkát végez a gép — mutatja a táblát, mai munkájának eredményét. — ügy tizenkét hektárt tudok felszántani egy műszakban. Ha minden jól megy, egy hét alatt végzünk a visz- szalévő területen. S szó van arról, hogy bérszántásra küldenek bennünket, valamelyik szomszéd tsz-be.

Dohoczki András a váltótárs. A szövetkezet irodájában találjuk, valamilyen ügyét intézni jött korábban, mert különben egy órakor van a váltás. Akkor társával egyórás karbantartást csinálnak és megy a géppel késő estig.

— Amikor vettük ezt a gépet, nagyon drágának találtuk. Megnéztük több gazdaságban, hogyan tudnak vele szántani, milyen munkagépeket bír el, hogyan használhatjuk egyáltalán mi ebben a kis szövetkezetben ezt az óriási gépet majd gazdaságosan? A tapasztalatszerző útjainkról jó véleménnyel jöttünk haza, és így a vezetőség megvette ezt a gépet. Lekopogom, bár nem vagyok babonás, csak minden üzlet ilyen jól sikerülne.

Tulajdonképpen arról van tehát szó a jelen esetben, hogy ezzel az egy (!) traktorral az összes földmunkát elvégezhetik. Tehát szántani, tárcsázni, kombinátorozni lehet vele, ilyen gépeket vásároltak a traktorhoz, s gyakorlatilag az összes vetés-előkészítést ez a gép elvégzi, hogy

a kistraktorokkal nyugodtan lehet utána vetni csak győzzék a munkát. A gép gazdaságosságához már most nem fér kétség. Tumpek József gépészeti üzemágvezető a terveikről szól:

— Már az idén ősszel megkezdtük a területrendezést. Ezt a gépet nem lehet harminc-negyven hektáros területen gazdaságosan használni. Máris kialakítottunk kétszáz hektár fölötti táblát — ott szépen jól tudunk a száznyolcvanassal dolgozni... Az előbb említette kollégám, hogy mennyit gondolkodtunk, vegyük, ne vegyük? Ma állítom, akkor követtünk volna el hibát, ha nem ugrunk bele ebbe a traktorvásárlásba.

A magyar mezőgazdaságot a jövőben főleg hazai gyártású nehéz- és félnehéz traktorokkal látják el. Ismeretes, hogy a Rába—Steiger erőgépek voltak az első „ellenfelei” a nyugati gépeknek — s ma a 180-as sok tekintetben többet tud, jobb, használhatóbb, mint az IHC, vagy a JD-traktorok. A győri Rába készíti ezeket a száznyolcvan lóerős traktorokat. Furcsa megoldást választottak: a vezetőfülkét az első kerék fölé, teljesen előre — bulldogfülke formában építették. Könnyebbé teszi a vezető munkáját. Ugyanakkor egyetlen hátránya is szembetűnő, hogy a munkagépet a vezető nehezen tudja egyedül fölcsatolni — rossz a fülkéből a hátrafelé látás. Az erőforrás a világhírű Rába— Man motor, amely kitűnően alkalmazkodik a fokozott igénybevételhez. A száznyolcvan lóerőt percenkénti kétezer fordulaton adja le, ami úgyszintén a hosszú élettartamra utal. Az elöl és hátul beépített teljesítményleadó tengelyek lehetővé teszik a legkülönfélébb gépek rászere- lését, így többek között egy- menetben a folyékony műtrágyát is ki lehet juttatni a gép elején, míg hátul az ekével szántani lehet.

Tehát a száznyolcvanas jó erőgép.

Ketten a száznyolcvanasról

Árki Ferenc a száznyolcvanason

— Az a helyzet — mondja Tumpek József —, hogy a termelési rendszerek is ezekre az erőgépekre alapozzák gépsoraikat. A Rába gyár nagy sorozatban készíti — tehát nem lesz alkatrészből hiány, ami a Kristály és más traktoroknál krónikus. Tudok olyan gazdaságról, ahol a

nagyon drága nyugati gépek hónapok óta állnak.

Végszükségben, ha minden kötél szakad, alkatrészt a gyárból néhány óra alatt tudunk hozni...

Egyébként ez a traktor nem olcsó.

— Sajnos, mi kicsit drágán vettük, ügy tudjuk, hogy az

AGROTRÖSZT november elejétől húsz százalékkal olcsóbban adja ezeket a száznyolcvanasokat... Nekünk ennek ellenére megérte, hiszen ebben a gépben van a jövő — még ilyen kis gazdaságban is — mondja a gépészeti ágazat vezetője.

PÁLKOVÁCS JENŐ Fotó: Bakó

Dohoczki András: Gyönyörű munkát végez a gép

Holtverseny

Vidám család

— Részlet egy készülő szociográfiából —

Almos, esős vasárnap délutánban kanyarog a villamos. Az egyik oldalsó ülőkénél zsokésúlyú, halvány arcú néniké álldogál imbolyogva. Mellette korpulens férfi ül.

Sokasodnak körülöttünk a különös kór rágta fiatalok, akiket annyira elgyengít egy- egy álló öreg látványa, hogy menten lecsukódik a szemük, látni sem bírják az ilyesmit. Ezt a pozsgás javakorabelit más fából faragták; ő még tudja, mi dukál. Nyájasan megszólítja a nénit.

— Micsoda helyzet!... De szívesen átadnám a helyemet!

A feltételes mód nyomatékos. Nehogy a néni örömében az ölébe ájuljon. Három centiméternyire fölemelkedik, de csak azért, hogy szemléltesse: ólomsúly húzza visz- sza az ülőkéjéhez. A néni, csekélyke életerő-tartalékát messze meghaladó megértésbe sűríti jószándékát; megérinti a férfi vállát.

— Tessék csak nyugodtan ülve maradni. Elvégre emberek vagyunk. Igazán belátom, hogy...

Vajon mit lát be a néni? Amit lát: önmaga pehelysúlyú árnyékában egy jó karban levő, testes, hatvankörüli ember — az ő angyali gyanút- lanságának felülnézetből talán annyira esendőnek látszik, hogy ha fölemelkedne, menten el is hullana, mint az őszi falevél, holott ő az, akit a lehelet is elvinne.

A férfi tudja a leckét.

— Lefogadom, hogy korosabb vagyok kegyednél.

Ha telne a vörösvér-sejtjei- ből, a néni elpirulna.

— Aligha. Hetvenegy leszek.

Hét évtized súlyától imbolyogva, seszínű-fekete ruhájában, ósdi kalapjában: mintha molyirtóbói röppent volna elő — mégis hozzáfűzi, hogy

leszek. Kivirágzott az ablaknál is átlátszóbb bóktól. A férfi egyenesben van.

— Viccelni tetszik! Hatvanötnek sem néztem, úgy éljek. Hiába, nagy dolog az egészség! Én csak hatvan múltam, de hát... kornyad- tan legyint — szívesen cserélnék !

Nehogy azt higgyék, hogy helyet cserélne, sietősen hozzáfűzi.

— Szívesen cserélnék álló- képességet.

Ülve marad, mindenáron. De nem enged az udvariasság látszatából sem. Nem ha- zudhatja magát nyolcvankilencnek — nincs egyebe, csak a szövege. De hát mit el nem ér azzal, aki akarja!

Eszmei mondandója egyértelmű: ezt a kerek és kicsattanó porhüvelyt, akár a mosolygó almát, bévülről fúrják — méghozzá a Nagy Kaszás előőrsei. Ki tudja, tán utolsó útja ez, sárga villamoson, nyugdíjasbérlettel megyen a temető felé...

— Hopplá! — rikkant föl hirtelen. És úgy pattan fel, mint egy békebeli teniszlabda. A nénit félrelökve ugrik le a mozgó villamosról.

Cimborái várják a megállónál. Tréfálkozva veregetik a vállát: nagy baj már nem lehet, irány a minden vasárnapi, megállómenti kocsma, öt perccel később már veri a blattot. Csaknem annyira koncentráltan ténykedik, mint az imént, amikor azért dolgozott, hogy levegyen a lábáról — azaz állva tartson — egy lábán alig álló nénikét.

Micsoda erőket mozgatna meg, ha az ember ugyanolyan energiákat ölne az értelmes ügyeibe, mint amilyeneket az aljas, útszéli kis tétek érdekében fejt ki!

PÉRELI GABRIELLA

Hirtelen kitavaszodott. Nyári meleggel lepett meg bennünket az április. Nehéz volt az átállás. Veréb Pista bácsi nem győzte hordani a szódát a kovácsműhelyből. Valahonnan egy üveg bor is előkerült. Fröccsöt ittunk. Nemsokára még egy üveg bor, aztán egy üveg cseresznyepálinka csúszott le a torkunkon. Pista bácsi vállalta a beszerzést. A villanyszerelők vagy a kőművesek hozták be neki — azok kijárhattak a gyárból —, nem tudom, de előkerítette. Máskor maga ment ki a közértbe. Injekcióra kell mennem az OTI- ba, mondta a művezetőnek, aztán a kilépővel nyugodtan járt ki-be. Most úgy látszik, erre nem mert vállalkozni. A műhelyablakon ki volt szakítva a rács, ott szedte be az üvegeket. Tizenegy órakor már nem dolgoztunk. A levegőtartályra dobáltunk rá egy ékszíjat tíz méter távolságból. Sörre játszottunk, ötből ki tud többet rádobni, úgy, hogy a karika a tartályon maradjon. Ha bejött egy idegen, abbahagytuk, értelmes arcot próbáltunk vágni, mintha a munkáról beszélnénk valamit, ha elment, folytattuk tovább. Tizenkét órakor bementem a méregraktárba. Végigfeküdtem a ládákon, elaludtam. Tibi ébresztett fel a műszak végén. A kétórás alvás eltüntette a fejemből az alkohol okozta tompaságot, a zuhany pedig, mintha kimosta volna belőlem végleg ezt a délelőttöt. Döngölő Bandi mellettem öltözik. Esztergályos a nagyműhelyben. Zömök, izmos fiatalember. Egy-két évvel lehet idősebb nálam.

— Megiszunk egy fröccsöt — szól át a szekrényajtó fölött.

— Mehetünk — adom meg magam.

Leülünk a borozóban. — Két fröccsöt — szólok a pincérnek.

— A gyerekeid ilyenkor kivel vannak?

— Az anyjukkal.

— Gyakran eljársz sörözni meló után?

— Nézd, a fizikai dolgozóknál nincs előtérben a kultúra. Dolgozik az ember, hogy minden napra meglegyen, amit megesznek, megisznak. Én nagy vagány voltam, de mióta családom van, mindent megteszek, hogy ne én legyek a legutolsó. Volt olyan hónap, hogy hatvan-hetven órát túlóráztam.

— Azt hogy tudták kifizetni? Csak harmincat szabad.

— Hát más néven. Célprémium, meg jutalom. Más nevet adtak neki. Kettőkor hazamentem, visszajöttem éjszakára másnap kettőig. Szabad szombat, vasárnap mindig bent voltam. Másképp nem telik mindenre. Föl kell nevelnem egy vidám családot.

— Hol laktok most?

— Kaptunk lakást, mint nagycsaládosok. Én mindent meg akarok adni a gyerekeknek. Majd eljössz hozzánk, meglátod, hogy neveljük őket. Abban is rend van. Megvan a napirendjük. A fiamnak soha nem kell mondani, hogy mit csináljon. Tudja, mikor kell tanulni, mikor kell feljönni a térről. Igaz, az anyja sokat foglalkozik vele. Tavaly tornászni járt, az idén úszni vittük el. Kell ez, hogy egészséges, klassz gyerek legyen. Sokan röhögnek, hogy három gyermekem van. De boldogság is, elhiheted.

— Ki foglalkozik velük inkább?

— Az anyjuk. Én sokat nem vagyok otthon. Ebben a hónapban is hatvan túlórám volt.

— Nem sok ez, Bandi?

— Én szívesen járok be dolgozni bármikor. Csak most már kezdem unni. Láthatod, nekem mindegy. Ha kell, köszörülök, ha kell, esztergálok, vagy hegesztek, ha meg ott nincs ember, akkor tar- goncázok, vagy a szemetet hordom ki. De ezt senki nem veszi észre. Én hiába akarok lelkiismeretesen dolgozni, ha... A probléma már az anyagbehozatalnál kezdődik.

Egy részeg társaság telepedett mellénk. Alig értettük egymás szavát.

— Gyere, menjünk fel hozzánk! Van otthon egy üveg borom.

Bandi felesége nyit ajtót. Felcsillan a szeme, ahogy meglátja, hogy ketten jövünk. A szobába tessékel.

— Szép — mondom, ahogy körülnézek.

— Sok munka van benne — mondja az asszony.

Körbejárom a lakást. Az egyik szobában gyerekbútorok. Két egyforma kiságy az ikreknek, és egy nagyobb Bandikénak. A falon polcok roskadásig megrakva játékokkal. Bandiék szobája is pazarul berendezve. Svéd szekrénysor, ülőgarnitúra, tv, szőnyegek.

— Mibe került ez a berendezés?

!— Az apróságok nélkül körülbelül 50—60 ezer forint.

— Szép, tényleg szép minden — ismételgetem.

— Igen, csak lassan már a gyerekek nem fogják megismerni az apjukat — szólja el magát az asszony.

Egész idő alatt — amíg ott voltam — ez a mondat járt az eszemben. Bandi mindent megszerzett a családjának, csak közben elszalasztottá azt a pillanatot, mikor a fia először kicselezi őt a labdával a téren.

Alig vártam a másnapot, hogy Tibivel beszélhessek erről. — Te érted ezt?

— Hogyne érteném — mondta, miután türelmesen végighallgatott. — Mi, prolik, szeretnénk megmutatni, hogy mi is vagyunk valakik. Ezt várja tőlünk a társadalom. Nő a megszerezhető javak köre. Aki számít valamit ebben a világban, annak sok holmija van.

— És ez az érték az életünkben, Tibi? Gondolj csak bele. Nem valami helyett van ezekre a dolgokra szükség? Valami helyett, ami hiányzik az életünkből?

— Lehet — mondta Tibi elgondolkodva.

Később értettem meg ennek az elgondolkodásnak az okát. Tibiék kocsira gyűjtöttek. Az utolsó pillanatban eladta a kiutalást. Mikor náluk jártam, maga után húzott a verandáról.

— Beállítottuk a kocsit a szobába, nézd meg!

Uj szekrénysor a falon, melegpadló, új rekamié, új függöny, villanyvarrógép. Egy új fényképezőgép, nagyítógép, és egy új kabát Tibinek. "Ez lett az autóból. A falakon, polcokon apró tárgyak. Gyárban fuserált ágyú, benne pálinkásüveg, szintén gyárban készített falilámpa, asztali díszek. Mindegyikről meg tudnám mondani, melyik munkatársunk készítette. Szinte megszólaltak a bútorok: „Kompenzálni akarunk valamit. Valami helyett állítottak ide minket.”

HALMOS FERENC