Tolna Megyei Népújság, 1978. november (28. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-06 / 263. szám
/ TOLNA "\ S NÉPÚJSÁG 1978. november 6. ^ ‘í'.'V ____ _ A z elmúlt tíz évben öt alkalommal tárgyalta a kormányt a sütőipar helyzetét; az a tény, hogy sűrűn kerül terítékre a kenyér- és a péksütemény-gyártás ügye, már önmagában jelzi az iparág kiemelt jelentőségét. Ha azt vesszük alakul, hogy alig húsz éve még házilag sütötték a kenyér több mint felét hazánkban, és összesen négyezer, zömében kisebb pékség volt az országban, a fejlődést erőteljesnek lehet minősíteni. Az 1968 óta az iparág fejlesztésére fordított 4,5 milliárd forintos beruházás bőven kamatozott; időközben a kenyérsütés gondját-dolgát még vidéken is csaknem teljesen „kivették” az új üzemek, sütödék a háziasszonyok kezéből. Az iparágnak ez a nagyszabású fejlesztése azonban mindenképpen több volt egyszerű „szerepcserénél”. Az elmúlt évtizedekben 800 —900 elavult sütődét, pékséget állítottak le, s új nagyüzemeket építettek. Egész sor nagyvárosban* új lakótelepeken, a városi környezetekben új sütőipari központokat hoztak létre. Az iparfejlesztés nyomán országosan a kenyér 10 százalékát minden tekintetben korszerű, folytonos működésű nagy teljesítményű termelővonalakon állítják elő. A kenyérminőség javításában nagy szerepet kap Tolna megye is, hiszen Szekszárdon épül fel egy nagy teljesítményű Citopánüzem. Kényes pontja a hazai kenyér- és péksütemény-termelésnek a minőség. Tapasztalatok bizonyítják: nem elég az, ha az üzemekből jó minőségű, nagyobb térfogatú kenyér ikerül ki, ha ugyanis az ilyen terméket a szállító- rekeszekbe zsúfolják, a raktári polcokon összenyomják!, akkor a legjobb kenyér is amire a fogyasztóhoz jut lapossá, tömötté „szalonnássá” válik. Ezért az elkövetkező években fokozatosan bevezetik a konténeres kenyér- és péksütemény-szállítást, amely amellett, hogy megkönnyíti a szállítómunkások és a bolti személyzet munkáját, a kenyér minőségére is jó hatással lesz. A hazai kenyérfogyasztás sajnálatos jellemzője a nagyfokú pazarlás. Az évente veszendőbe menő kenyér értéke több százmillió forintot tesz ki. Jelentős az a kenyérmennyiség, amely a belkereskedelemben száraz kenyérként marad vissza, de ennek többszöröse a háztartásokban válik értéktelenné. Az csak egyfelől igaz, hogy mindez azért következik be, mert olcsó a kenyér, s túlságosan könnyen bánunk vele. Sokak szerint — és az ipari szakembereknek is ez a véleménye. — a pazarlás megelőzésére a kenyeret olyan súlyválasztékban kell sütni, ami a családok napi igényéhez jobban igazodik. A kenyérgyártásnak éppen ezért az egyik további fontos feladata a kilós és félkilós „naprakész” kenyerek arányának további növelése, valamint a tartós, szeletelt, csomagolt, 7—8 napig fogyasztható kenyértípusok termelésének és kereskedelmi forgalmazásának fokozatos bevezetése. Itt még „ennivalóan szép” a kenyér. De ki tudja, milyen lesz, mire az üzletekbe kerül? A közeljövőben még nem lehet arra számítani, hogy mindenütt a legkorszerűbb és legmagasabb műszaki színvonalat képviselő berendezések állnak majd rendelkezésre. Ahol erre nincs lehetőség, továbbra is a régebbi, szakaszos technológiát alkalmazzák* de jelentős tökéletesítéssel. Eddig ezzel a technológiával a kenyér 12— 13 óra alatt készült el, ezentúl a magyar szabadalom alapján előállított különleges kovászpor, a Citopan alkalmazásával legalább kétharmadával lerövidül a gyártási idő. A Citopánt már 25 kenyérgyárban alkalmazzák és azt tervezik, hogy a vele sütött kenyér jelenleg; 8 százalékos arányát néhány év alatt 40—50 százalékra növelik. A sütőipari feladatok ellátásában továbbra is nagy szerepet szánnak a tanácsi irányításnak. A tanácsi vállalatok mellett azonban a szövetkezeti és egyéb szektorhoz tartozó sütőüzemeket is továbbfejlesztik. Az elmúlt időszak fejlesztésének eredményeit, valamint az iparág még megoldatlan gondjait vette sorra ezúttal is a Minisztertanács, amelynek határozata megszabja az elkövetkező évek tennivalóit. A határozat a további racionális fejlesztésre, a rekonstrukciók folytatásának szükségességére, a magyar sütőipari gépgyártás színvonalának növelésére, s általában: a városok és falvak ellátásának folyamatos, zökkenőmentes további javítására figyelmeztet. Gönczi Zoltánná A mezőgazdasági termelőszövetkezetekben dolgozó nők élet- és munkakörülményeiről és a nőbizottságok munkájáról tár- I gyalt legutóbbi ülésén a Tolna megyei Mezőgazdasági Szövetkezetek Szövetségének elnöksége. Gönczi Zoltánnét, a szövetség főmunkatársát kértük meg, nyilatkozzék, hogyan alakult a tsz-ekben a nődolgozók helyzete, hogyan működnek a nőbizottságok, miképp foglalt állást az elnökség. — Négy évvel ezelőtt szerepelt ez a kérdés az elnökség napirendjén. Azóta jelentős fejlődés következett be a szövetkezetekben, nemcsak technikai vonatkozásban, hanem a tagság tudatában, a vezetőségek szemléletében is. Felmérést végeztünk a megye valamennyi mezőgazdasági termelőszövetkezetében és levonhattuk azt a következtetést, miszerint mindenütt úgy látják, hogy a nőtagság problémáinak megoldása, élet- és munkakörülményeinek további javítása a szövetkezetek általános fejlődésének keretein belül valósítható meg. A szemlélet- változásra előnyösen hatottak a politikai nevelő munka, az elmúlt évékben megjelent új szövetkezetpolitikai jogszabályok. A szövetkezetek aktív dolgozóinak közel egyharmada nő. Ám a harminc év alattiaknál ez 36 százalék, ami kereken kétszerese az országos átlagnak. Nőtagságunk tehát fiatalodik. Ez új feladatot jelent, hiszen a fiatalok — ellentétben az idősebb korosztályokkal — igénylik az állandó munkát, keresetet és azoknál a szövetkezeteknél sikerült emelni arányukat, ahol ezt biztosították. Az idősebbek csak az alapszabályban rögzített kötelező számú munkanap ledolgozására törekszenek viszont a nehéz fizikai és hagyományos mezőgazdasági munkákban főként ők vesznek részt, a fiatalok zöme ezt nem szívesen vállalja. Kedvezőtlen a fiatalok aránya az állattenyésztésben, ahol osztott műszakban dolgoznak ám akad ellenkező példa is: Mőcsény- ben kétműszakos a munkarend. Feladat: ahol ezt a nők igénylik, a szövetkezet oldja meg állandó, rendszeres foglalkoztatásukat. Nagy a különbség a férfiak és a nők átlagkeresete közt annak ellenére, hogy az utóbbi években csökkent. Az azonos munkaterületen dolgozó, azonos szakképzettséggel rendelkezőknél ilyen különbség nincs, a fizikai munkahelyeken. Sőt, egyes helyeken a több ügyességet igénylő munkákon a nők keresnek többet. Ám indokolatlan, hogy az „azonos munkáért azonos bért” elosztás elve a nem fizikai munkát végzők közt sok helyütt nem érvényesül, a nők rovására. A szövetkezetek nagy része törekszik a szakmai képzés fejlesztésére, segíti a dolgozók tanulását, ám ez még nem általános, sőt, ahol rendeznek ilyen tanfolyamokat is, az esetek többségében alacsony a részt vevő nők aránya. Ritka kivétel az, ahol, a gyes-en lévőket bevonják a szakképzésbe, vagy segítséget adnak számukra a továbbtanuláshoz. E téren törekedni kell a változásra, hiszen a lehetőség adott. Itt nem csak a szövetkezeti vezetőknek vannak tennivalóik, hanem maguknak a nődolgozóknak is változtatni kell szemléletükön, hiszen rajtuk is múlik, hogy akarnak-e tovább tanulni, vagy sem. Sok helyütt az érdektelenséget gyermekeik elhelyezési lehetőségének hiányával, valamint a szolgáltatások alacsony színvonalával együttjáró többlett házimunkával indokolják. E téren tehát — még ma is, nyolc évvel a Központi Bizottság nőpolitikái határozata után — sok a tennivaló. Nem történt előrelépés a nők magasabb vezetői munkakörrel való megbízásánál. A megye 68 téeszében nincs nő elnök, elnökhelyettes, főagronómus, főállattenyésztő. Csak némileg emelkedett a nő főkönyvelők száma. Gyakori jelenség, hogy a felsőfokú és középfokú mezőgazdasági végzettségű nők többsége csak statisztikailag tartozik az agrárszakemberekhez, a valóságban a legtöbbjük irodai munkakörben dolgozik. Persze, itt is akadnak kivételek. Jelentős a fejlődés a szociális ellátás terén a termelőszövetkezetekben, ám épp ott, ahol zömmel nők dolgoznak, a növénytermesztésben, hiányosak, vagy teljesen hiányzanak a szociális létesítmények. A gyermekintézmények fejlesztését segítik a téeszek is, így e téren falun is nagy előrelépés történt. Óvodai elhelyezési gond nincs, de több helyütt szűk az iskolai napközi kapacitása és az olyan téeszekben, ahol több fiatal nő dolgozik, jelentkeznek a bölcsőde iránti igények is. Huszonhat termelőszövetkezet oldotta meg saját üzemi konyhával, vagy az ÁFÉSZ-szel együttműködve, tagjainak étkeztetését. A többinél is van ilyen igény. Sokat segítene, ha a termelőszövetkezet, saját üzemi konyha esetén is megkapná azt a fogyasztói árkiegészítést, amit az ÁFÉSZ-ek. A termelőszövetkezeti nőbizottságok többsége eredményesen dolgozik, ám több helyütt leszűkül tevékenységük a szociális, kulturális feladatokra, általában a jogokról beszélnek, nem terjed ki a figyelmük a politikai nevelő munkára, annak tudatosítására, hogy a nők helyzetében meglévő problémák nagyrészt szemléleti okokra vezethetők vissza és itt nemcsak a szövetkezeti tagság, a vezetők, a férfiak, hanem a nők szemléletéről is van szó. Akad pozitív példa is, mint például Bonyhádon, Attalán,Tevelen, Bátán, ’’álfán ezeket kell általánosítani. E téren jelentős változást hozhat a nőbizottságok közötti tapasztalatcsere szervezése, ami az utóbb években vált rendszeressé. Nagyobb gondot kell fordítani a nőbizottsági tagok politikai oiktatására is, mivel sok helyen éppen azért nem kielégítő e bizottságok működése, mert tagjaik politikai felkészültsége hiányos. A Központi Bizottság 1970-ben hozott határozata, a megyei pártbizottság ez évben elfogadott feladatterve, valamint a TOT III. kongresszusa jelölte meg a további tennivalókat. A szövetkezeteknek törekedniük kell a nők teljesebb körű foglalkoztatására. Mérjék fel azokat a munkaköröket, amelyeket eddig hagyományosan férfiakkal töltöttek be, de azok ellátására nők is alkalmasak, vagy azzá tehetők. Bátrabban kell nőket vezető funkcióba állítani, ennek figyelembevételével elkészíteni a káderképzési terveket. Fejleszteni kell a nők választott testületi, közéleti tevékenységét, jobban törekedni politikai aktivitásuk növelésére, kezdeményezőkészségük kibontakoztatására. Sok a még feltáratlan, kihasználatlan lehetőség az általános iskolai (a téeszekben a negyven éven aluli nők közt is sokan nem fejezték be az általános iskolát, márpedig enélkül szakmunkásokká sem képezhetők) szakmai, politikai képzésre, továbbképzésre. Ennek fő formája a kihelyezett oktatás legyen. (J) örténelmi eseményeknek voltak szemtanúi azok, akik 1918. október végén, november elején részt vettek az eseményekben. Dombóvárott — de természetesen nemcsak itt — a községi képviselő testület november 1-én „átkeresztel- kedett”, felvette a nemzeti tanács nevet. Ezt a tényt a testület „csatlakozásnak” nevezte el, csatlakoztak a Magyar Nemzeti Tanácshoz, az általa alakított új kormányhoz. Táviratukban így írtak: „ ... a nemzeti kormánytól a teljes független és önálló Magyarország megalapítását, a belrend biztosítását, és a kedvező béke megkötését bizalommal várja” a helyi tanács. Ez az igény kifejezte a lakosság elképzelését a háború utáni kibontakozásról. November 3-án a Tolnamegyei Közlöny — 13 nappal megelőzve az eseményeket — már üdvözölte a független Magyarországot. (Látszik, hogy mennyire nem értették az események lényegét — az ország tényleges függetlensége csak november 16-án következett el.) Az „Éljen a független Magyarország” szóvirágos, dagályos vezércikk a háborút kizárólag Bécs nyakába varrta — elfeledkezve a magyar uralkodó osztályok háborús felelősségéről, a háború kirobbantásában játszott szerepükről; üdvözli a Magyar Nemzeti Tanácsot, mint a forradalom vezetőjét — noha az igazság: a nemzeti tanács a forradalom szülötte volt, de ő maga nem akart forradalmat, nem is vezette azt; és felhívja a figyelmet arra, hogy az új kormányt „támogassuk mindnyájan azzal, hogy saját tettünkben, szólásunkban, magatartásunkban is vigyázunk a belső személy- és vagyonbiztonságra; yigyázzunk az népkormány gondjaiba vett nemzeti javakra!” Ezekre a napokra, hetekre nagyon jellemző a békére, a nyugalomra, a vagyonbiztonság megóvására, a rend megtartására szóló felhívások kibocsátása. A frontról hazatért katonák fegyvereiket megőrizve, egyre másra szereztek érvényt a nép követeléseinek — a hatóságokkal szemben. A dombóvári nemzeti tanács november 2-i táviratában olvashatjuk: „Tekintettel arra, hogy Újdombóvár vasútállomás öt irányban elágazó, igen nagy forgalmi központ, amelyen a harctérről nagy számban hazatérő átvonuló, fegyelmezetlen és polgárőrséggel megfé- kezhetetlen katonaság lövöldözése és garázdálkodása úgy az állomás személyzetének, mint a község lakosságának életét és vagyonát nagy mértékben veszélyezteti. Kevés számú állomás-őrségnek megfelelő számú tisztekkel és négyszáz főnyi megbízható katonával rendkívül fontos államérdekből haladéktalanul megőrzését kérjük”. A régi rend urai (a nagy- birtokosok és nagytőkések) és az úi rend birtokosai (liberális burzsoázia) meglepetten tapasztalta, hogy karhatalom bevetésével sem tud igazán ura maradni a helyzetnek. Minden elképzelhetőt megtettek pedig annak érdekében. hogy a tömeget az engedelmességre. a burzsoá törvények tiszteletére és megtartására kényszerítsék. A cél érdekében több alkalommal is a tömegek közé lövettek. A dunaföldvári járás főszolgabírója november 3-án jelentette az alispánnak, hogy Pakson 10—12 katona megkezdte a nagytőkések házának. üzletének, továbbá az ott lévő dohánytőzsdének és egy hentesüzletnek feltörését. Arról is jelerltést küldött, hogy velük szemben a nemzetőrség-polgárőrség közbelépni vonakodik... Ugyanezen a napon arról is érkezett hír a megyeszékhelyre, hogy Simontornyán, Gyönkön, Hőgyészen is felborult a rend. kitört a zavargás. Kánya község elöljárósága táviratában így fogalmazott: „Jelentjük, hogy szökött katonák éjjeleken át lövöldöznek, sőt fenyegetőznek, amit a felsőiregi csendőrörs- sel is egyidejűleg közöltem. Van bújtogatás is. Kérünk sürgős intézkedést. Jegyző háza előtt lövöldöznek fenyegetőzve ...” A jegyző sem Kányán, sem Gyönkön, sem Hőgyészen, de a megye sok sok községében sem maradhatott. Menekülniük kellett mert a nép haragja ellenük fordult. Ók voltak azok, akik a községek politikai életét irányították, ők fizették ki a hadisegélyt, ők tettek javaslatot arra, hogy kiket mentsenek fel a katonai szolgálat alól, stb., s a lakosság mérhetetlen elégedetlenségét váltották ki a ba- sáskodásukkal, kiskirályos- kodásukkal. Jellemző a helyzetre, hogy a frontról ilyen hangú leveleket kapott még a főispán is: „Mindenekelőtt bocsánatot kérek, amiért soraimmal háborgatom az urak csendes nyugalmát. 1915 december havában Sörös Gyula főjegyző parancsára a községi rendőrök a már alvó fiamról a szó szoros értelmében lehúzták a takaróul használt bundát, amelyért ez ideig semmiféle ármegtérítést nem kaptam. Uraim! Három és fél esztendeje megfordultam az összes frontokon. Kérdem önöktől: miért van az, hogy az <egyik fél mindent, a másik semmit sem köteles áldozni? Ne gondolják azok az urak otthon, hogy mivel a családfő nincs itthon, ők telihatalmúlag ba- sáskodhatnak”... Nos, 1918. október végén, november elején megérkeztek a katonák a frontról, s a sok kínlódásért, keserűségért, jog- fosztottságukért, amit át kellett élniük — elégtételt követeltek. A nagybirtokosokban, a nagytőkésekben, a 'dzsentrikben látták rossz sorsuk okát. Úgyszólván nem volt a megyének egyetlen községe sem, ahonnan ne érkezett volna segélyt kérő távirat... Százharminc évvel ezelőtt, 1848. november 1-én a mado- csai és a bölcskei közbirtokosok panaszkodtak, hogy a lakosság nem tartja tiszteletben az úri előjogokat. Idézzük magát a panaszt: „Tisztelt Főispány s Kormánybiztos Úr! A Bölcske helységben gát- talanul dühöngő vétkes bitorlások Madocsa helység lakóit is kiragadták azon helyzetből, hogy a jog s más tulajdona eránti tisztelet az embert, az ifjú s teljes szabadságú hon érdemes polgárává koszorúz- za meg: — Madocsán is ki- sarjadzott ama veszélyes elv »hogy az úri tulajdon megtámadása s elrablása nem vétek, mert a törvény nem bünteti azt« — s ugyancsak kény- urilag fogtak is hozzá ezen elv alkalmazásához, mert legközelebb, az úri rétekhez nőtt, s a birtokosság által teljes joggal birt s használt malátást egészben lerombolták, s elhordták. — A kár meg- számíthatatlan — ez nem elég, a birtokosságnak legelőjéről a juhokat kiverik, s azon ígéretüket nyilvánítják, hogy majd meglátják, melyik úr mer lépni a határban. Az erdők levágását is megígérték, mondván — a maltásból van már sövénynek való vessző, az erdőből pedig kikerül a karónak való fal. S mindezt büntetlenül.” panasz végén a közbirtokosság követeli a főispántól, hogy sürgős vizsgálatot rendeljen el az ügyben, tegyen elégtételt, s biztosítsa, hogy többé ne legyen senkinek sem bátorsága a közbirtokosság vagyonához nyúlni. K. BALOG JÄNOS
