Tolna Megyei Népújság, 1978. november (28. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-21 / 274. szám
1978. november 21. NtrUdOHva n Illés László : Osztály ha re és irodalom szoialista és népi demokratikus országok irodalmai immár több évtizedes múltra tekintenek vissza, a munkásirodalom, a proletárirodalom fázisai után magukba olvasztották az antifasiszta /küzdelem, a népfront szellemiségét, s a nyílt osztály- küzdelmek korának lezárulásával egyre inkább az egységesülő szocialista társadalom össznépi érdekeit fejezik ki művészi eszközeikkel. A közéleti elkötelezettség meghatározó jegye napjaink szocialista irodalmának, amely fokozódó mértékben fordul a sokoldalúan kibontakozó egyéniség, a szocialista személyiség etikai és közösségi problémái felé. Mindezek a kérdések sok tekintetben lényegesen másképp vetődnek fel a nyugati és a dél-európai országokban, ahol oszitályharc folyik, és a munkásosztály a háború utáni korszak több fázisán áthaladva — úgy tetszik — új és éleződő küzdelmek előtt áll. Feltűnő vonása az újabb kori osztályharcnak és az azt kísérő irodalmi jelenségnek a radikális anarchizmus szellemének előretörése. Az ultraradikalizmus mindenütt a szövetségi politikát támadja hátba, elszigetelni törekszik a munkásosztályt. E múltból is ismerős történelmi tanulságnak nagy szerepe lehet az említett övezetek kommunista kultúrpolitikája mai gyakorlatának kialakításában. Természetesen mindenütt sajátos körülmények közt nyilatkozik meg a válasz az irodalom nyelvén is. Mintegy szemléltető például ezúttal a nyugatnémet szellemi élet egy-két jelenségét felidézve utalnánk a munkásirodalom — szocialista irodalom problematikára, amely a politika nyelvezetén a munkáshatálom stratégiája és a szövetségi politika viszonylatában jelenik meg. A nyugatnémet szellemi élet feltűnést keltő eseménye volt több mint másfél évtizede, midőn a „Gruppe 47” elnevezésű progresszív polgári csoportosulás lehanyatlása idején egy új írói kör, a dortmundi „Gruppe 61” lépett a színre. Tagjai munkások vagy a munlkásllétből „feltört” írók voltak (nálunk is jól ismert közülük Max von der Grün), akik érdes nyelvezettel szóló műveikben meglepő dolgokat közölték a gazdasági csoda bűvöletében élő jóléti társadalommal. Különösen kezdeti műveikben leleplezték a munkásosztály viszonylagos anyagi ellátottsága mögött meghúzódó kegyetlen fizikai és szellemi kizsákmányolást, szavakba foglalták az újabb társadalmi megrázkódtatások első jeleit; egy régen elfelejtett témát: a munkásélet rajzát nyújtották dokumentális nyerseséggel. A csoport a Fritz Hüser alapította Archív für Arbeiterdichtung (A munkásköltészet levéltára) körül tömörült; egy évtized után azonban, a 70-es évek elején, egyáltalán nem függetlenül az NSZK-ban egyre inkább élesedő osztályösszeütközésektől, újabb írói törekvések rajzottak ki soraiból. Max von der Grün mellett főleg Günter Wallraff, Erika Runge és mások elégedetlenek a csoportban eluralkodott, s az osztályharcos szemléletről lemondó irányzattal, az „ipari munka világa” keserű hangú megénefc- lésével, a technikai civilizáció fogaskerekei közt őrlődő emberről szóló, de határozott távlatok nélküli művekkel. Ezért létrehozták a Werkkreis — Literatur der Arbeitswelt (A munka világa irodalmának ailkotóköre) elnevezésű csoportosulásokat. Érthetően fellépett soraikban is a „balos” kizárólagosság hirdetése, a szövetségesekkel szembeni bizalmatlanság, az afféle vélekedések, hogy kizárólag a munkásírók körére támaszkodva kell megvívni a küzdelmet a tőkés kulturális manipulációval szemben. A rendkívüli heterogén szándékok és törekvések bizonyos mérvű rendeződését, tisztázódását — ha közvetetten is — befolyásolja a Német Kommunista Párt fokozatosan kibontakozó művelődés- politikájának kisugárzása, amelyről a 60-as évek elején, a párt illegalitása idején még nem lehetett szó. Az NKP 1974 tavaszán Münchenben tartott és irodalmi kérdésekkel foglalkozó konferenciája az osztályharc bonyolult viszonyai közt tevékenykedő munkáspárt kultúrpolitikája alapvonalait vázolta fel. A Grazban működő Munkásművelődési Központnak a munkásirodalom mibenlétére vonatkozó körkérdéseire sóik német nyelvű munkásíró adott választ, s a wup- pertáli Peter Hammer Verlag adott ki egy ilyen gyűjteményt értékes irodalomtörténeti tanulmányok kíséretében 1973-ban, Artbeiterdich- tung (Munkásköltészet) címmel. A nagyszámú nyugatnémet munkásirodalmi antológia közül — úgy tetszik — e kiadványból tárul fel előttünk teljes szélességében az az eszmei spektrum, amely tükrözi nagyon gyakran a tétovaságot, a reformista illúziókat is, pl. egyszerűen a munkásosztály létezésében való kételkedést, de azok véleményét is, akik nem hisznek a „szociális partnerség” hamis jelszavában, akik látják és tudatosan elemzik az osztályellentéteket, s akiknek nyíltan vallott írói célkitűzésük: a társadalmi viszonyoknak a dolgozók érdekében történő megváltozása. így válhat ez a munkásirodalom egyre inkább, a lényegét illetően eszmeiségben megragadható szocialista irodalommá. Érthető, ha publicisztikában, irodalomkritikában lényegesen élesebben merülnek fel itt az ideológiai harc kérdései és fogalmai, mint nálunk, hiszen az osztályharc ott a mindennapok alapvető tartalma. Az Ottani ideológiai harc helyes módszereinek és célkitűzéseinek meghatározásában mi is segíthetünk, ha feltárjuk saját múltunk tanulságait és annak hasznosítását a jelenlegi kultúrpolitikai munkában. Ennek lényege a művészet osztálymeghatározottsága; nyugaton, délen és a fejlődő országokban inkább a maga közvetlenségében, a szocialista övezetben pedig általában közvetettebb, bonyolultabb formákban. A társadalmi lét alapvető kérdéseinek elho- mályosítását jelentené, ha kétségbe vonnánk az osz- tályküzdelmeklkél terhes régiókban a művészet, az irodalom nyílt átpolitizálásának jogát; de ugyanilyen hibás eljárás lenne a fejlett szocialista társadalmak életének az alapkérdések szintjén történő művészi tükröződését követelni. Nyugaton és a fejlődő országokban az osztályharc fő terhét viselő munkásosztályhoz való ideo- lógiai-etikai-gyakorlati viszony döntő kritérium az irodalomban, a művészetben is; de ez a követelmény nem zárhatja ki, ellenkezőleg: magába kell hogy foglalja a szövetségesek megnyerésére irányuló szüntelen törekvést. A szocialista országok irodalma ugyanakkor az osztályok megszűnésének útján, az adott konkrét, elért szakasz által determinált módon fejezi ki az egyre inkább egységesülő népi érdeket (ez a szövetségi politika sajátos megvalósulása itt), de ugyanakkor a művészetnek és az elméletnek itt is érvényes módon meg kell tudnia fogalmazni a munkásosztály érdeke és az össznépi érdek összefonódó dialektikája szerint a társadalmi valóság által felvetett kérdéseket és válaszokat. „Kicsi ház” a Bartók Galériában A Röpülj páva népművészeti verseny győztesei, a Tolna megyei székelyek mutatják be folklórjukat Budapesten, a „Bartók Béla út 32. Galériában”. A XI. kerület hangulatos kiállítóhelyiségében, a Babits Mihály Művelődési Központ munkatársai berendeztek egy székely „kicsi házat”, azokkal a bútorokkal, tárgyakkal, textüiák- kal, amelyeket a televízióban bemutatott filmjükben már láttunk. Ezenkívül láthatjuk Lőrincz Aladárné népművészet mestere szőtteseit, régi és új festékeseket, az izményiek csobánozó kellékeit. A kiállítást november 15-én Baranyi Ferenc költő nyitotta meg, nagy sikerű műsort adott Nyisztor Bertalanná, Fábián Éva, Fábián Ágostonná, Mátyás Rozika. KOMAROMI ZOLTÁN felvételei. A kürtöskalácsot forgatni kell... Tűzzománc és gyöngyberakásos fapáva — a közönség díja. Petrilla István műve. Egy ágy — tizenöt párna Gyermekjáték — kukoricaszárból és csutából Helyükre kerülnek a tárgyak a kicsi házban Mátyás Rozika kipróbálja a játékokat Lőricz Aladárné szövőszéke Székely viseletek
