Tolna Megyei Népújság, 1978. november (28. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-17 / 271. szám
1978. november 17. tIéPÚJSÁG 5 Rehabilitáció Csökkent vagy megváltozott munkaképesség? példa, amit említek, tíjjjÉ meglehetősen egyedi, mégis számos tanulság- iíÉiagal szolgálhat. Egy hegedűművész valamilyen baleset kapcsán elveszíti bal mutatóujjának első percét. Hány százalékos a rokkantsága? Ha azt tekintjük, hogy hegedűművész már soha nem lehet belőle, száz. És, ha egy könyvelővel történik hasonló baleset? Nos, ő a munka- képességének mindössze 5 százalékát veszítette el. Ugye, hogy valami nem stimmel? Éspedig az, hogy valójában nincs — csak a sajnálatosan meglévő társadalmi gyakorlatban — szakmai rokkantság. A művészetét feladni kényszerülő hegedűművész számos más területen, anélkül, hogy elhagyná a zene világát, hasznosíthatja magát, hiszen ha nehéz is tudomásul venni, rendelkezik a munkaképessége 95 százalékával. A ma még gyakori félreértést egy sajnálatosan polgárjogot nyert, valójában ártalmas kifejezés okozza, ez pedig a csökkent munkaképesség, amely ráadásul még előítéletek forrása is lehet. Pedig az idő múlásával a nem fogyatékosok munkaképessége is csökken. Vagyis, ha egy főfoglalkozású futballista szögre akasztja a csukát, mert nem bír lépést tartani harmincévesen a húszévesekkel, az nem jelenti azt, hogy már nyugdíjas — jóllehet futballistának „csökkent munka- képességű”. s legfeljebb — munka mellett — ideig-óráig alsóbb osztályú csapatban, még később az öregfiúk között kergetheti a labdát. Valójában tehát — s egyet kell értenünk e nem csupán nyelv- újítási törekvéssel — megváltozott munkaképességről kell beszélni. Egy csonkulásos balesetet szenvedett esztergályosból lehet csoportvezető, meós vagy akár művezető is, és nem kizárólag éjjeliőr, vagy portás. Egy kézen meg lehetne számolni, hogy hány rehabilitációs munkakör alakult ki az elmúlt évtizedekben vállalatainknál. Pedig rendelet szabályozza, Egykor (mondhatnám régen) a gondjaimra bízott kultúrház nagytermébe és összes helyiségeibe — az árvíz miatt — betelepítették a termelőszövetkezet növendék pulykáit, lévén ez az épület a faluban erre a legalkalmasabb. Az emeleti ablakból igyönyönködve nézterrl az udvarban legelésző puly- ikanyájat és olyan gondoláitok jártak a fejemben, hogy milyen jó volna, ha ugyanígy ellepnék az emberek tömegei is ezit a házat és az mindig úgy zsongana a tudásra vágyó, művelődő emberek zajától, minit ahogy most hangos a pulykák rikácsolásától. Kezdő népművelő voltam még, telve a hittel, hogy az embereknek nincs is más vágyuk, csak művelődni és hogy mégsem ezt teszik, kizárólag a művelődési intézményekben kereshető és található a hiba. Az a néhány csalódás, ami addig ért — és a pulykák — csak erősítették hitemet, amely arra-sarkallt, hogy tegyek az emberiségért valamit, ...annál is inkább m ért a pulykákért vajmi keveset tehettem. Miközben a kis jószágok szépen gyarapodtak, készítettem egy 50 oldalas, általam „alapozó munkaterv”-nek nevezett dolgozatot. A szakmai berkekben ellenszenvvel fogadott és így hamarosan hírhedtté vált munkában a köz- művelődés akkortájt legégetőbb kérdéséről, az egység hiányáról, az egység megteremtésének lehetőséhogy minden évben jelenteni kell a vállalatoknak: hol tudják foglalkoztatni a rehabili- táltakat. Amennyiben az üzem nem rendelkezik ilyen lehetőségekkel, az illetékes tanács köteles gondoskodni a megváltozott munkaképességű dolgozó megfelelő elhelyezéséről. Ez lenne a lecke, a valóság pedig az — amit a nyár derekán summázott az országgyűlés rehabilitációs albizottsága —, hogy az e pillanatban rehabilitációra szoruló 600 ezer honfitársunknak mindössze a 10 százaléka tevékenykedik a szakmájában, vagy azonos értékű munkakörben, 20 százalékuk alacsonyabb szintű munkát lát el. A többiek — 70 százalék! — nem dolgozik, s ki- sebb-nagyobb járadékát osztja be, ahogy tudja. Államunk évente 4,5 milliárd forintot fizet ki a különböző okok miatt leszázalékoltaknak. teljes rehabilitáció ar- m ra való, hogy a bal- WKß eset, vagy foglalkozási iiiiSiií betegség miatt megváltozott munkaképességű embert egészségügyi, pénzügyi, szociológiai, pszichológiai szempontok figyelembevételével visszaállítsák eredeti jogaiba. Vagyis el kell érni, hogy még a súlyos fogyatékosok is a lehetőségükhöz képest teljes életet éljenek, s necsak valaki mellett — ha egyáltalán van ilyen — kölöncként, világtól, közösségtől elzárva éljék le hátralévő életüket. Statisztika bizonyítja, hogy az előítéletek nélküli munkahelyi légkörben a megfelelően rehabilitáltak kétharmada teljesen egyenértékű munkát végez az azonos beosztású egészségesekkel, negyed részük magasabb teljesítményt produkál; s csupán tíz százalékuk marad kevéssel az átlagszínvonal alatt. Emellett a rehabilitáltak hűségesebbek munkaadójukhoz, nemigen változtatnak munkahelyet. Az. említett szociális szempontokon túl a népgazdaság munkaerőhelyzete is szükségessé teszi a leszázalékoltak munkában tartását. Hangsúgeiről meditálgattam. Falusi méretekben gondolkodva az volit az alaptétel, hogy az elég rossz hatásfokú falusi művelődési intézmények munkáját össze kell hangolni. (Ebben az időben ugyanis hajlamos volt a könyvtár, a mozi, az iskola, a Itsz, az ÁFÉSZ, stb. a közművelődési ügyekben önös érdekekből, külön utakon járni.) Nem átadottam azt mondani, hogy a művelődési intézményeket egy-egy helységben közös szakmai igazgatás alá kell vonni. Nem reprezentáló igazgató kell, hanem olyan felelős, és teljhatalmú személy, aki egy-egy falu egészében gondolkodva megtervezi és megszervezi a köz- művelődési munkát. Továbbá — ugyancsak nem átadottam — e sorba a sportköröket is bevonni, lévén, hogy a szabad idő eltöltését szolgáló szervezetek azok is. Abban az időben — bő másfél évtizede — semmi sem valósult meg a tervekből. A kultúrház elhanyagolttá és olyan pulykautánivá vált, bár a jószágok milliós hasznot hoztak — nem a művelődési háznak. A hasonlóan pulykasújtotta sportkörrel ugyan eredménynyel kecsegtető tárgyalások folytak, de az adminisztratív nehézségek közbeszóltak, valamint az az értetlenség, ami nem tud egy közösség egészében gondolkodni. Minderről most azért beszélek, mert Faddon a műlyozta azonban a rehabilitációs bizottság, hogy a társadalombiztosítás jelenlegi rendszere nem teszi érdekeltté a rokkantakat abban, hogy munkát vállaljanak és ehhez bizonyos átképzésben vegyenek részt. Ráadásul a munkáltatók is alig érdekeltek a megváltozott munkaképességűek foglalkoztatásában. Ördögi kör lenne? Aligha. A szomszédos szocialista országokban, Csehszlovákiában, Bulgáriában és a Szovjetunióban a 67 százalékos rokkantak kötelesek dolgozni. A rokkantság mértékének megállapítása után a Szovjetunióban pl. közlik a pácienssel, hogy melyik három munka- lehetőség közül választhat. Mondani sem kell, hogy mindenki kapva kap az alkalmon, hogy továbbra is hasznos tagja maradhasson a társadalomnak. És még valamit: negyedik lehetőség nincs! Aki a felkínált lehetőségek egyikét sem tartja megfelelőnek, az nem kap rokkantjáradékot. Az ipari-technikai forradalomban a fizikai munka mind jobban átalakul. Elvileg az is lehetséges, hogy a korábban 100 százalékos rokkantnak minősített munkás, akinek néhány mozgatóizma maradt, megfelelő átképzés után, bizonyos hang vagy fényimpulzust követően egy gombot megnyomva működésbe hozzon egy rendszert. Az elektronika, a számítógépek, az automatizálás számos hasonló lehetőséget biztosít elfekvő — csodára, vagy már arra sem számító embernek. ”';s!';"7 rról nem beszélve, hogy Éjfc a tisztességgel véghez ' pjp vitt rehabilitáció — túl isEÉJ a humánumon —, jól ki is fizetődik, hiszen a népgazdaság szempontjából egyáltalán nem mindegy, hogy az állam tartja-e el a rehabi- litálandókat, vagy azok járulnak hozzá az állam fenntartásához. A rehabilitációs társaság becslése szerint 400, megfelelő munkába visszahelyezett dolgozó 20 esztendő alatt kereken 1 milliárd hasznot hajt a népgazdaságnak.-kpvelődési ház igazgatója egyben a sportkör elnöke is. Minit Krassai Gyulától az elnök-igazgatótól megtudtam, ez nem jelent szervezeti egységet. Jelenleg közös kulturális rendezvények, klubfoglalkozások szervezéséről van csak szó. A gyakorlat tapasztalatai bizonyosan bővítik, színesítik a skálát, hiszen egyelőre ismeretlen feladatok előtt állnak. A művelődési házakat eddig is használták a sportkörök, a tornaterem hiánya miatt — minit tornatermet. Ez is az együttélés módozata. Nyilván a szükség kényszerében még jó ideig fenn is marad, de ez nem jelenti az összes lehetőséget és egyáltalán nem a legfontosabb lehetőséget, azt, hogy a sportkörben tevékenykedő fiatalokat nagyobb számban érjék a művdlődési hatások. A tornaterem-fcultúrháznál tehát sokkal többről van szó és sokkal többre van szükség. Ha szervezeti egység nem is jöhet létre, szerkezeti mindenképpen, hiszen a dolog az élet szerkezetében van. Régen úgy mondották: ép testben, ép lélek. Nem tudom, mire jutnak a faddiak. Nagyon bízom a sikerben, hiszen ez a község már eddig is igen sok szép példát adott a közművelődés feladatainak megoldásához, bizonyítva, hogy nem lehet semmi akadály, ha én közösségben ép a lélek. — ez — Kérdezték tőlem... Lehet, hogy ez nem túlságosan meglepő felfedezés, de életünk jelentős része azzal telik, hogy különböző kérdésekre felelünk. A kérdések olyanok, amilyenek és persze a feleletek is. Tapasztalati alapon már régóta hajlottam arra a meggyőződésre, hogy életünk békés, nyugalmas, kényelmes — mely utóbbi nem feltétlenül pozitív kicsengésű minősítő jelző. önigazolásul a minap feljegyeztem, hogy reggeltől estig mit kérdeztek tőlém. Ez bizonyára jellemző (éppúgy, mint ahogy a válaszok), de talán nemcsak rám. Sorrendben: 1. Hogy vagyok? (Ez közhely, az angolok már rég ugyanazzal a kérdéssel felélnek rá, ami, ha jól sejtem, annyit jelent, hogy ez a kérdezőnek-felélőnek egyaránt közömbös. Természetesen jól vagyok és már régóta nem mondom, hogy „ahogy hagynak!”) 2. Tudok-e olyan eseményekről a megyében, melyek a jövő héten netán érdekelhetnék az MTI-t? (Ez merőben szakmai kérdés, de nem tudók. Vagy ha tudnék, az is előfordulhatna; hogy nem mondanám meg, mert nem szeretem, ha elírják élőlem a témáimat.) 3. Nyitva van-e a Szek- szárd, Damjanich utca táji virágbolt? (Sejtelmem sincs, de majdnem biztos vagyok benne, hogy igen.) 4. Ismerem-t Z. T-t? (Nem ismerem.) 5. Miért útálom J. V.-t? (Majd bolond leszek megmondani.) 6. Mi lesz az üzemi ebéd? (Húsleves, pörkölt galuskával, gyümölcs.) 7. Esik-e délutánra az eső? (Ezt még a Meteorológiai Intézet se tudja.) . 8. Ismerem-e a 77-es szám osztóit? (Ezzel a fiam traktál. Neki kell ismernie, tehát nem árulom el, hogy fogalmam sincs róluk.) 9. Mikor jön be L. kolle- gipa? (Ezt hárman kérdezték. Törvényszerűen 8 óra 2 és 3 perc közt.) 10. Miért vágok olyan barátságtalan képet? (Mert kérdik.) 11. Miről szól az új útlevélrendelet? (Arról, ami a végrehajtási utasításban majd Olvasható lesz.) 12. Hol a szekszárdi járási hivatal? (Ezt pontosan megmondom, de mivel hasonló kérdésekkel vidékről bejött állampolgáraink már nem egyszer fordultak hozzám, az a véleményem, hogy valahol megyeszékhelyünk közepén és a vasútállamásnál el kellene helyezni egy közérthető irányító táblát.) 13. Mit szóltam a tv legutóbbi Jogi eseteihez? (Szokás szerint tetszett, mint általában honfitársaim jogi műveletlanségének valamennyi dokumentuma.) 14. Mennyibe kerül három igazolványkép ? (Nem tudom.) 15. Ismerem-e H. J. festőművészt? (Nem.) 16. Mikor megyek legközelebb Pestre? (Ha hivatalos dolgom lesz, mert nem szeretek a fővárosba járni.) Nem kérdezték viszont tőlem a SALT befejezésének időpontját, az új pápa hogy- létét, a téli sörellátás perspektíváit Magyarországon és azt se. hogy 1988-ban, nyugdíjaztatásom évében naponta hány példányban jelenik majd meg a Népújság? Ebből is látható, hogy egyszerű, középszerű ember vagyok, amiben egyébként senki nem kételkedik a környezetemben. M • * Ep- közösségben ép lélek Más mint a többi Alkalmi ismerősöm dobálózik a nevekkel. Dr. A-tól dr. Ti-ig mindenkit ismer. Helyi vagy országos viszonylatban befolyásos emberek. Aki tehát ismeri őket, nem lehet akárki. Valamiben kitűnni, valamiben másnak lenni mint a többi, ösztönös vagy tudatos harcunk az uniformizálódás ellen, része mindennapos életünknek születéstől a halálig, néha azon túl is. A farmernadrág divatba- jöttével a farmer önmagában is különös státuszt biztosított viselőjének az ezzel nem rendelkezők között. Később, amikor már különböző márkák vándoroltak a fekete piac minden kockázatot vállaló árusaitól a minden áldozatra kész vevők kezébe, megindult a márkák harca. A Lévis nadrágok mindig is az élvonalban voltak. A hazai készítésű rózsaszín címkés Lévisek megjelenésével azonban máris inflálódott ez a márka. — Ezzel már nem lehet menő fej az ember — állapította meg szomorúan egyik tizenéves ismerősöm. Mást mint a többi! Ez a farmemadirágos kor elmúltával sem szűnik meg. Az már elcsépelt téma — de létező valami, s nem is akar eltűnni —, hogyha a szomszéd kerítése ilyen, a miénk azért is különb lesz, s lehetőleg drágább. Különbek lettünk? Még külsőségekben sem, belső emberi értékekről nem is beszélve. És a halál utáni megkülönböztető jel? Minél drágább kriptát, síremléket készíttet valaki, annál különb lesz haló poraiban? A napokban hallottam a rádióban: egy „valamire való” kripta százezer forintba kerül. ^ Alkalmi ismerősöm közben dr. ABC-jének végéhez ért. Aztán magáról is elmondott egyet-mást. Szerénységgel egyáltalán nem vádolható ezen a téren sem. Olyan embernek tartja magát, akit sokan kedvelnek. Miért? A háborúból 150 embert hozott haza élve. egy faluban, dögleni kezde- — Tudja, ha megjelenek egy faluban dögleni kezdenek a tyúkok. Erről tudják az ismerősök, hogy ott vagyok — mondja hahotázva. Bevallom, a népszerűségnek ezt a jelét még nem ismertem. Különc akart lenni ezzel is, mint ismerőseivel Az utóbbi tényt figyelembe véve italán nem is értékfedezet nélkül... M. I. A tél előtt Batári A bátai November 7. Termelőszövetkezetben, az egy-két éves csemetéket papírtekerccsel védik a fagytól, meg az apróvadaktól. Diószegi Sándorné, Kleiner Lászlóné és Sávics János végzi ezt a munkát. A termelőszövetkezet erdészete sem tétlen. Csankó Dezső, Bíró László és Tóth János munka közben. Gotó: Bakó Jenő O. I..
