Tolna Megyei Népújság, 1978. október (28. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-22 / 250. szám
io Képújság 1978. Oktober 22. Krúdy Zsuzsa: Szindbád századik születése napjára MAJTENYI ERIK: A szobor balladája Áll a szobor a téren talpig vasfeketében, vasmagány kényszerében. Áll a szobor a téren, vasmellén vas az érem/ ajakára is vasból öntött szigort parancsol. Áll a szobor, a homlokát töprengő vasránc futja át, vasgond emészti szikár arcát, vaskétely, vaskiúttalanság. S ha leszáll a vasnehéz vaksötét, megvakarja a füle tövét, lopva emeli vaskezét, lapul, hogy észre ne vegyék. Ha egyszer nappal lehajolhatna, be van vésve a talpazatba valami név, az ő neve, csak egyszer hajolhatna le... FÖLDESI JÁNOS: Hűségem a földé Bölcsőm fája itt termett, lerogyok alája, gyaluérett nem soká koporsóm deszkája. Hetvenhétszer szenvedtem, így érek meg én is, hűségem a földé lesz, s befogad a nép is. Befogadott a nép is, kiből kisarjadtam, vékám alja üres már: mindent visszaadtam. Azit hiszed, hogy még van az a fajtájú szerelem a világon, amelyről a régi könyvekben olvastunk, vagy ó- emberektől hallottunk? ...Elmegyünk például sétál, ni valamelyik nyilvános kertbe, mondjuk, Pesten a Margitszigetre, Debrecenben a Nagyerdőbe, Ungvárott vagy Veszprémben és egy pádon üldögélve meglátunk egy fehér- vagy feketeruhás nőt,. aki a napernyője hegyével látszólag csupán szórakozottságból írdogál a homokba — és akit aztán életünk végéig nem felejthetünk el? ...Elballagunk egy cukrászda vanília-színű ablakfüggönyei előtt a szokásos mindennapi szomorú gondolatok között, de a függöny egy helyen rést mutat., bepillantunk, anélkül, hogy erre bármi okunk volna, s odabent meglátunk egy nőt, aki kezére hajtva bodros, szép fejét, várakozik valakire... Lehetséges, hogy évtizedek múlva azt gondoljuk, hogy ez a nő bennünket várt, de nekünk nem volt lelkierőnk a kilincsre tenni a kezünket? ...Előfordulhat még napjainkban az az eset, hogy egy elrobogó vonat ablakán vagy egy tovapergő kocsi ülésén meglátunk egy kedves arcocskát, amely oly bizalommal tekint felénk, mintha valahol már találkoztunk volna, szinte kérdezni látszik szemével: „hogy van azóta, kedves barátom?” — és mi évekig mérhetetlen szemrehányást teszünk magunknak, hogy a hangtalan kérdésre De jó érzés megemlékezhetni édesapám centenáriumáról! Nem múlott el bennem emléke, nem halványult el személye, hiszen nap, mint nap felidézhető, ahányszor bele-beleolvasok írásaiba. S lehet, hogy képzelődöm, de nem egyszer úgy tűnik, most hozzám szól, hozzám, utoljára született gyermekéhez. Akinek egykor ifjúsági könyvet ajánlott: „Kedves kisleányom, Zsuzsika... Lehet, hogy én már akkor nem leszek, mikorára te eljutsz a hosz- szú útakon a mesék országába. Azért, már most megfogom kis kezedet, hogy köny- nyebben odatalálj a meseországba a királyhoz, Jókai Mórhoz...” Látom magam előtt, amint íróasztalánál görnyed. Mellette füstölög cigarettája. A kora hajnal már itt találta, ha beteg volt, ha nem is aludt előzőleg. Délig, szinte megszakítás nélkül írt, míg el nem végezte napi penzumát, 16 oldalt. (Diósgyőri árkusokra, lila tintával, hegyes tollal, gyöngybetűikkel.) Az íróbütyök már régen megjelölte szép kezét, mert írógép, diktálás, magnetofon nem könnyítette munkáját. Egyforma szorgalommal, rendszeresen és szenvedélyesen rótta sorait. írásaiban szívesen idézte szüleit, nagyszüleit, különösen nagyatyját, az 1848— 49-es honvédtisztet, kedves tájait, a Nyírséget, Szepessé- get, a Balatont, a fővárost, s néhány magyar kisvárost. A külhoniak közül Bécset, ahol többször járt. Utazgatni, anyagiak hiányában nem volt módja. Szívesen foglalkozott a magyar irodalom kincseivel, képviselőivel. Csak a tisztességeseket, emberségeseket, tehetségeseket becsülte! Az Ady Endre éjszakáiban olvashatjuk: „Mert jegyezd nem feleltünk idejében, megvártuk, amíg a kocsi, a vonat elment és csak azután jutott eszünkbe a választ megadni. — Szomorú vagyok, mióta önt, drága hölgyem, nem láthatom. * ...Hát az vajon szokásban van még, hogy úri nő és úri férfiú egy pillanatra négy- szemközt marad egy vendégeskedő ház idegen szobájában és az egyedüllétet a különben jónevelésű férfiú arra használja fel, hogy habozás nélkül odalépjen a hölgyhöz és megcsókolja annak balarcát, amely tudvalevőleg mindig szebb, mint a jobbarc. — Harminc esztendeje várok erre a pillanatra! — mondja rövid igazolásképpen az úriember. — És ha pofonütöttem volna? — kérdi a megzavarodott nő. — Akkor a másik arcát is megcsókoltam volna, — Pedig megérdemelte volna, hogy pofonüssem. És aztán tovább nem történik semmi. Még csak levél sem jön hosszú éveken át. ...Mondd meg igaz telkedre, hogy nem fogtál-e még kezet először látott nőkkel és abban a kézfogásban meg- érezted, hogy voltaképpen hol is hibáztad el az életedet? Tudomásodra jutott, hogy mily tündéri báj, édes- dedség, odaadás, bizalom, remény lehetséges abban a nőben, akivel véletlenül találkoztál... És többé sohasem jön alkalom, hogy ama régi nyári este óta újra kezet fogmeg magadnak, Ady Endre, hogy az a legutolsó író féreg aki úeynevezett társadalmi úton is akar érvényesülni. Ez a legfertelmesebb fajzat! Aki meghívókat les a zsú- rokra, a zsidók vacsorái felett viccelődik keresztény társaságokban, míg a zsidók között a keresztények butaságait gúnyolja... Azért szeretlek Ady Endre, mert nem vagy ilyen.” Ha nem írt, olvasott. Már diákkorában elolvasta a hozzáférhető, legfontosabbakat. Élete utolsó éveiben, az óbudai fővárosi könyvtár ol- vasófüzetének tanúsága szerint az alábbi szerzőket kölcsönözte: Heine, Rilke, E. T. A., Hoffmann, T. Mann, Csehov, Chamisso, Poe, Glas- worthy, Balzac, Turgenyev, Maupassant, Scott, Goethe, Kipling, és Vas Gereben. — Igen szerette a magyar irodalom nagyjait és Puskint. jál vele... hogy esetleg kiábránduljál hiszékenységedből. — Miért is nem maradtam ott estére? — mondod magadban még évek múltával is, midőn eszedbe jut a fé- szekmelegségű kis kéz, ha például egyedül bolyongasz a fák alatt, hol ama nevezetes kézfogás történt. ...Valid be, hisz most már úgyis mindegy, hogy hányszor voltál szerelmes egy majálisi ruhába, egy tüllka- lapba, egy pár cipőbe, harisnyába, vagy pedig sokatmon- dóan göndörödő női hajszálba a kis fül mellett egy fehér nyakon; hányszor néztél néma epedéssel zsalugá- tered mögül idegen nők szoknyafodrai után, amelyekről azt sem tudtad, hogy jutottak hozzá; hányszor akartál szerelmet vallani vidéken az unatkozó kövér bol- tosnéknak, akik estefelé legszebb ruhájukat veszik fel, mert a népkertbe mennek férjük karján zeneszót hallgatni; hányszor álltái meg Pesten egy mellékutca sarkán elsuhanó hölgy után bámészkodva vagy kapuk aljában, miközben a véletlen által megjelölt nő kopogva verte a grádicsokat; hányszor meredtél utána a fehér hajónak, amelyről ismeretlen, szép arcú asszony fehér kendőcskével integeti valakinek, de semmiesetre sem neked; hányszor által templomok sötét hátterében és feleltél az eskető pap kérdésére. — Akarod feleségül venni ezt a hajadont? — Akarom, akarom, százszor akarom, — mondtad te a templom hátuljában, peAz Anyegin éveken át az éjjeliszekrényén feküdt, hogy mindig kéznél legyen. Lakásunk, környezetünk, ruházatunk szegényes volt. Apám, igen pedáns, tiszta, ruháira vigyázott. (Otthon elnyűtt holmikban írt.) S bár csak néhány holmija volt, mindig elegánsnak hatott. Kalapot csak puhát viselt, s azt szerette „betyárosan” félrecsapni. Gombos cipőit könnyű járása miatt szinte sohasem kellett talpaltatni. Ernyőt soha, de botot (vastag bambuszból) mindig hordott. Ékszere nem volt, díszes inggombjai, nyakkendőtűi, már régen hűtlenül elhagyták. Csupán egy ezüstbe foglalt farkasfogat viselt kalapján. Kevésbeszédű, hallgatag volt, magáról szinte sohasem szólt. Rajongói állitották, hogy „Gyula bácsi mindent tud.” Valóban jól ismerte korának — de az előzőknek is — jelentős személyeit, eseményeit, problémáit. Ehhez járultak még ismerőseinek elbeszélései (mindent szívesen meghallgatott, ami érdekelte), s kiterjedt levelezése, kutatásai, ragyogó megfigyelő képessége. Valaki azt írta róla, hogy kevés olyan írónk volt, akit annyire érdekeltek a magyar, vidék szokásai, életmódja, s embereinek köznapjai. Hozzáteszem: és a magyar ételek, ízek, a vendégáltás minden csínyja-bínyja. Több kötetet tennének ki azok az írásai, amelyek ezekkel foglalkoznak. Mesterfokon értett a főzéshez, de maga nem volt inagyevő. Különösen utolsó éveiben, amikor már sokat betegeskedett, szenvedett. Ifjúkorában hatalmas testi erejéről ismerték, de ő senkit sem bántott, csak akkor ütött, ha belekötöttek, vagy ha másokat kellett megdig az igazi vőlegény még szólni sem tudott meghatottságában. ...És végül tedd a szívedre a kezedet, s úgy esküdjél meg, hogy nem mentél volna el nászúira akár minden ismerősöd helyett, nem táncoltál volna-e bolond módjára minden lánnyal a bálon, nem segítetted volna vinni a nagykendőt vagy téli köpenyt minden szemre- való asszonyság után, ha ezt megengedték volna? Csak felelj igaz lelkedre, hogy hányszor éreztél édes kucsé- benkosár-szagot a régi lóvonaton, ha azon kiránduló fehérruhás nők ültek? Hányszor mentél végig a szigeten keresztben és hosszában, ha arról volt szó, hogy valakit újra látsz, akit az imént megpillantottál? Hány esztendőt töltöttél el avval, hogy várjál szivdobogtatva ablakod vagy ajtód mögött könnyű lépteket, amelyeknek, véleményed szerint, kötelességük téged felkeresni, még akkor is, miután elszakadtak tőled? Hányszor éreztél furcsa dalt a torkodban, amikor a reggel lerakosgatta aranyhídait a sétautakra, és Óbudáról a harangszó azt üzente neked első versével: — Ma végre látni fogod őt, akit egész életedben kívánsz, Georgette-ruha lesz rajta, mint az álombéli grófnőkön; piros kalap a fején, mint a cigánybarna leányokon; a kis fehér cipőjét pedig levonja majd egy pádon a selyemharisnyás lábáról, mert rettenetesen elfáradt az utánad való gyaloglásban... •Krúdy Gyula könyvalakban még meg nem jelent Írásait, az író lánya, Krúdy Zsuzsa volt szíves rendelkezésünkre bocsátani. védenie. Ezekben az években nagy szívtipró hírében állott. Sok-sok inőismerőse közül a legfontosabbakat, legemlékezetesebbeket írásaiban megörökítette. Én is ismertem a Rezeda Kázmér szép élete Késő Pániját, a Hét bagoly Leonóráját. Jelentős volt életében az Asszonyságok díja Jeliája és a sok helyen szereplő Pilisy Róza. Legkedvesebb leány- alakjai édesanyámról, Zsuzsiról mintázódtaik. ö Az útitárs Eszténája, a Hét bagoly Aldáskája, a Rezeda Kázmér Tinije, az Asszonyságok díja Natáliája, a Bukfenc Gyöngyvirágja és a Boldogult úrfikoromban Vilmája. A Bukfenc egyik kiadásának előszava így szól: „Kedves Gyöngyvirág, ismét eszembe jutottál, mint reggel a szép álom. Ismét a régi szerelemmel gondolok boldog ifjúságunkra. Légy víg, mint én. Hisz senki se veheti el tőlünk azt, ami egyedül a miénk: emlékeinket...” Az egyesek által felelőtlenül, tévesen csak „ködlovagnak”, csak „bohémnak” kikiáltott Krúdy Gyula ötvennégy és fél éves koráig, haláláig: 87 regényt, 2380 elbeszélést, 1780 tárcát, cikket és 30 jelenetet, színdarabot írt, az év végén megjelenő Gedényi-féle bibliográfia szerint. — A centenáriumra szántuk a Gordonkázás című kötetet is, Krúdy önéletrajzát. Krúdy Gyula temetésén egyik írótársa így búcsúzott tőle: „írók, álljuk körbe ravatalát. Nézzétek ezt a roncsaiban is nemes testet, mert életnek is, testnek is rendkívüli volt... Egy korban, amikor a betű teljesen megbukott, tántoríthatatlan tisztaságú művész tudott maradni...” A hivatalban csoda történt... Kelemen bácsi, a könyvelő nem köszönt Kiss- nek, a főosztályvezetőnek, amikor reggel átment a szobán. Mindenki csodálkozva nézett Kelemen bácsira. Hiszen ő volt az, aki íróasztala mellől felállva, félszegen meghajolva szokott jó reggelt kívánni felettesének. Peresznyei meg is jegyezte: — Nem vette észre őt? — De igen! Ö jött be, neki kellett volna köszönnie! — válaszolta az öreg, és hangja erőteljesen, bátran hangzott. Nem olyan halkan, alázatosan, mint eddig. Peresznyei meglepődött egy kicsit, azután vállat vont, majd egy hosszú kimutatást vitt oda Kelemen bácsinak: — Le kell ugranom az eszpresszóba. Kérem, csinálja meg helyettem. Ugye, megteszi? — Nem csinálom meg, van elég dolgom. Peresznyei három éve volt a vállalatnál, és már sok munkát sózott Kelemenre. Mint ahogy mások is... Most tátott szájjal bámult idős kartársára, aztán visszatette kalapját a fogasra. Mi van ezzel a Kelemennel? A meglepetések sorozata folytatódott. Kelemen intett a hivatalsegédnek: — Kérem, vigye ezt át a bérelszámolóba. — Most nem érek rá —, morgott a hivatalsegéd. — Na, jó, akkor telefonálok Szikszainak, hogy maga nem ér rá átvinni az aktát. A hivatalsegéd csodálkozva nézett a könyvelőre, azután elvette az iratot az asztalról : — No, azért átvihetem, ha olyan sürgős —, mondta és az ajtóból visszanézett. Mi van ezzel a Kelemennel? — tűnődött —. Mintha kicserélték volna. Délben Kelemen figyelDEVECSERI ZOLTÁN: Itt egy madár Itt egy madár fest le lázat, kései szó meddig érne — Csönd lázadó fészkeiből ki vág tűnő tűz elébe? Sorvad gyökér, vágyik ága új televény udvarába, röptét ezüst tollú hajnalt legénytelen lány hajára: Füvek bújnak vesző nászba, titkuktól a Nap se rebben s nyílnak madárvirágágyak arany májusoknál szebben ... Id. Szabó István szobra meztette Margitkát, a gépírónőt': — Arra kérem, ne maradjon el fól óránál tovább az ebédnél. Sürgős diktálniva- lóm van! Margitka az ebédlőben elújságolta a Kelemen-ügyet. Senki se tudott magyarázatot adni Kelemen furcsa viselkedésére. Délután a főosztályvezető hivatta Kelement: — Gratulálni szeretnék. Az egész hivatal azt beszéli magáról, hogy teljesen megváltozott. Magabiztos, erélyes, bátor ilett. Nagyon örülök ennek. Többször is szóltam már magának, hogy manapság nem kell alázatos- kodni. Helyes, hogy végre megváltozott. Persze, jobb lett volna, ha már sokkal előbb öntudatra ébred. Kelemen felsóhajtott: — Nehéz volt... Hosszú évek óta gyötröm magam szerencsétlen természetem miatt. Gyakran szerettem volna legyőzni önmagamat, de nem ment. Van egy orvos barátom, azzal sokszor beszélgettem a szervilizmusról. Mindig azzal biztatott, hogy akarat kérdése az egész. Sokszor nekiduráltam magam, de nem ment. Végül is szilárdan eltökéltem magam és sikerült... — Helyesen cselekedett! Csak így tovább! Fel a fejjel! — mondta Kiss, és a kabátja után nyúlt. A könyvelőben egy pillanatra felébredt a régi Kelemen, aki ilyenkor mindig felsegítette felettesére a kabátot. Tétova lépest tett a fogas felé, azután megállt, közben leejtette a kezében lévő golyóstollat. Kiss észrevette a félbemaradt mozdulatot, felemelte beosztottja golyóstollát, azután felvette a kabátját, és udvariasan maga elé engedte az ajtónál az „új” Kelement. PALÁSTI LÁSZLÓ Krúdy Gyula: ■ 11 aeaBMOkI Nem szalmaláng Kőzetvizsgáló bányász Krúdy Gyula
