Tolna Megyei Népújság, 1978. október (28. évfolyam, 232-257. szám)

1978-10-04 / 234. szám

1978. október 4. rtiÉPÚJSAv IAp#po * a növénytermesztés egyik legfontosabb művelete; lé- nyege a vetőmag elhelyezése az előkészített talajba, a növényfaj igényeinek megfelelően. Tágabb értelemben vetésnek ne­vezik egy meghatározott területen kikelt növények összességét is. — A növénytermesztés kezdetén a magvakat a kapa után vetették. A szán­tás térhódításával a szórva vetés, vagy felületre vetés terjedt el. A ké­zi szórva vetést ma már csak kis parcellákon, továbbá gyepnövények vetésekor alkalmazzák. Jelenleg a gépi sorba vetés a legelterjedtebb. Sűrű, közepes és széles sortávolságú növények vetésekor egyaránt al­kalmazható. Versenyfutás a költségekkel Vetés előtt a búzáról Az aratást követő értéke­lésből kiderült, hogy az idei nyáron kalászos gabonákból az országban minden eddigi­nél nagyobb mennyiséget ta­karítottak be a kombájnok. Az eredmény a termesztés­ben részt vevők munkáját dicséri. Az eredmény mellett azonban vannak az idei év­nek olyan tanulságai, melyek a jövőre nézve az előrelépés lehetőségeit is megmutatják. Az idei év legszembeszö- kőbb tanulsága, hogy az ed­dig ötven mázsa feletti átla­got évről évre produkáló gaz­daságok termésátlaga stag­nált, vagy éppen visszaesett, míg a viszonylag gyengébb nagyüzemekben a búzater­mésátlagok szinte ugrás­szerűen megemelkedtek. Dur­ván fogalmazva: a rossz tala­jokon nagy terméseredmé­nyek voltak, a magasabb technológiai színvonalú, ha­gyományosan jó búzaterme­lő, jó földekkel bíró gazda­ságok gyengébb átlagokat hoztak a vártnál. A jelenség a szokatlan időjárás mellett még jó néhány tényezővel magyarázható. Erről és a búzatermesztés általános helyzetéről beszél­gettünk Tompa Gyulával, a KSZE növénytermesztési rendszer osztályvezetőjével. A rendszer 94 búzás taggaz­daságából 46 partner érte el, illetve haladta túl a hektá­ronkénti 50 mázsás szintet és a rendszerátlag országosan a legmagasabb volt. Ez és az előző évek tapasztalata mu­tatja, hogy a búzatermesztés a magyar mezőgazdaság egyik legdinamikusabban fejlődő- ágazata, amelyben az utóbbi tíz év során a termesztési színvonal olyan fokot ért el, hogy az átlagokkal sikerült felzárkózni a világ élvonalá­ba. A tíz év alatt búzater­mesztési eredményünk meg­kétszereződött. Szinte meg­szokott, hogy az adott év ter­méseredménye mindig maga­sabb az előzőnél, ugyanakkor tény az is, hogy a termés nö­velésének lehetőségeit nem merítettük ki. Az üzemek közt meglévő, bár egyre csök­kenő szóródások igazolják a potenciális tartalékok hiá­nyos és egyenlőtlen kihasz­náltságát és mutatják az ága­zat további fejlesztési lehető­ségeit. Szakemberek becslése szerint 1985. év körüli időre hektáronként 8—10 mázsával nagyobb termésátlaga lesz az országnak, mint a jelenlegi. A megvalósítás feltételeit a következőkben lehet vázolni: az agrotechnikai módszerek módosítása és finomítása; a modernebb, nagy termőképes­ségű ökonomikus víz- és tápanyagigényű fajták elter- jésztése; fajtaspecifikus tech­nológiák bevezetése és alkal­mazása; a tápanyag-gazdálko­dás új alapokra helyezése; ésszerű kemizálás és rendsze­res növényvédelem; a vetés­idő és a betakarítási idő to­vábbi szűkítése. Mielőtt rá­térnénk az egyes fontosabb tényezők rövid elemzésére, nem árt röviden visszaidézni az idei aratást megelőző idő­járást, mint olyan tényezőt, ami a tervek megvalósítását kedvező, vagy kedvezőtlen irányban befolyásolhatja. Az elmúlt évben a vetést megelőző talajmun­kák minőségét meghatározta az év aszályos ősze, mely a betakarítást segítette, de ne­hezítette a jó magágy előké­szítését. Megközelítően 80 százalékban sikerült csak olyan talajmunkát végezni, amely a búza igényének meg­felel. A korán beköszöntött tél 86 napon át fagypont alat­ti volt, kevés hótakaróval, s ez a körülmény nem segítet­te az egyébként is gyenge állományt. A kora tavaszi időszakra a további aszály volt jellemző, mely a hideg­gel együtt jelentkezett. A má­jus végére beköszöntő csapa­dék és felmelegedés hatására a búzák regenerálódása meg­történt, bár még mindig ke­vés volt a napfény és a napi átlaghőmérséklet 5—8 fokkal volt alacsonyabb a sokévi át­lagnál. Júniusban a lehullott csapadék mennyisége — bár körzetenként eltérő volt, mégis több helyen az éves csapadékszintet is elérte. Is­mét igazolódott az, hogy a búzatermelésnek a június hó­nap időjárása döntő és egyik termést meghatározó faktora. Mint ilyenkor lenni szokott, az esős június viharkárokkal tarkítottan jelentkezett, 34 taggazdaságnál volt jégverés, és ez az állomány 58 százalé­kos megdőlését hozta. E tényezők befolyásolták az eredményeket. A kedvezőtlen jelenségekkel kezdve: A bú­zák felnyurgultak (napfény­hiány), ami ugyancsak a megdőléshez, a fokozott mér­tékű gombásodáshoz, az érés késéséhez, a fajsúlyveszteség- hez vezetett. Kedvező volt vi­szont, hogy a bő csapadék le­hetővé tette a gyengébb föl­dek átlagosnál nagyobb ter­mését, míg a tápanyagban gazdag területeken a csapa­dék már szinte depressziót okozott a búzának, a gyen­gébb területeken minden ed­diginél jobban mobilizálódott, és még az a tápanyag is fel­vehetővé vált, amely eddig a talajhoz kötötten nem volt hozzáférhető a növény szá­mára. Mivel az országban sajnos még ott tartunk, hogy lényegesen nagyobb az a te­rület, ahol a tápanyagellátás hiányos, mint a tápanyaggal feltöltött és rendezett terület, és általában a gyengébb te­rületeken történt a nagyobb arányú előrelépés, ez végül is azt eredményezte, hogy az or­szág búzatermése ez évben nem csökkent, hanem tovább emelkedett. Részletesen néhány techno­lógiai elemről: Talajművelés A gyakorlatban elterjedt az a nézet, hogy ezt ma már mindenki jól csinálja, néhol nem is szeretnek róla beszél­ni. Néhol nem a gazdaság­vezető szakemberek problé­mája és feladata, hanem egyes esetekben előfordul, hogy a traktor vezetője dön­ti el a szántás sebességét, a kapcsolt munkagépek mi­lyenségét. Felesleges az ilyen gyakorlat helytelenségét bi­zonygatni. Például rendszere­sen visszatérő, súlyos hibák közé tartoznak a nyitva ma­radt nyári szántások, melyek csak napok, esetleg egy hét múlva látnak gyűrűshengert. Adatok bizonyítják, hogy nyáron, vagy nyár végén egy hektár szántás után nyitva hagyott terület egy nap alatt 70 hektoliter vizet is veszít párolgással, ami behozhatat­lan hátrányt jelent, nem is beszélve az ezt követő előké­szítési munkák problémáiról, A régebbi búzafajták egy termékegységre vetítve 450— 500 liter vizet igényeltek, a maiak 300 liter vizet hasz­nálnak fel egy kilogramm szárazanyag előállításához. Egyértelmű tehát a követel­mény: a talaj forgatásával egy időben történjen meg an­nak azonnali lezárása, mert a későbbiek során a magágy­előkészítést is elősegíti az így megőrzött csapadék. Válto­zatlanul nagy tehát a jelen­tősége a talajművelésnek, a vízkészlet ésszerű kihaszná­lásának, mert ezt napjaink­ban és a jövőben sem helyet­tesítheti a tápanyag, a fajta, vagy a növényvédelem. Fajtaarányok, fajtahasználat Az utóbbi években szak­emberek között egyik leg­gyakoribb téma a fajta kér­dése. Ma közel húsz búzafaj­ta van köztermesztésben. Ez ötszöröse a tíz év előttinek. Ennek előnyei ismertek, könnyebb a megfelelő érés­csoport összeállítása, lépcső­zetesebb, tehát optimális idő­ben elvégezhető a vetés, a betakarítás. E mellett elter­jedőben van egy káros jelen­ség: ha,valami nem a ter­veknek megfelelően alakul, ha a vártnál kisebb a termés, akkor legegyszerűbb a fajtát okolni, az eredmény elmara­dásáért. Jóllehet a technoló­gia helytelen alkalmazásában vannak a hibák, mégis egy­szerűbb leszólni a fajtát és váltani újabb fajtára. Tény, hogy abszolút jó fajta nincs, és még sokáig nem is lesz. Egy fajta sem alkalmas min­den termelési feladat mara­dék nélküli megoldására. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a fajta okszerű megvá­lasztása igen fontos, mert az ország, sőt a megye tájegy­ségeinek eltérő talaj- és ég­hajlati viszonya ugyanazon fajta termelési tulajdonsága­it is képes jelentősen meg­változtatni. A rendszer a rövid tenyész­idejű és a középkorai fajták arányát ma 65—35 százalék­ban találja a legjobbnak. En­nek oka, hogy a rövid te­nyészidejű fajták termesztése látszik a legbiztonságosabb­nak. Ez nem jelenti azt, hogy a jelenlegi állapot merev és mozdulatlan, mert a körül­mények, vagyis a következő években köztermesztésbe ke­rülő középkorai fajták job­bak lesznek, mint a mai ko­rai fajták, nyilván változtat­ni kell az arányokon. Nem szabad azonban egy tényt fi­gyelmen kívül hagyni, azt, hogy a jelenleg termesztés­ben lévő fajták mind alkal­masak a hatvan mázsa hek­táronkénti és afeletti termés elérésére és ahol ez nem realizálódik, ott nem a fajta a felelős. Ma az egy fajtával szemben támasztott igénye­ket a következőkben lehet összefoglalni: nagypotenciá­lis termőképesség; jó télálló­ság és szárazságtűrés; jó tápanyagfelvétel, alkalmaz­kodóképesség; kórokozókkal szembeni rezisztencia, vagy tolerancia; szárszilárdság; egyöntetű beérés; jó kom- bájnolhatóság és lisztminő­ség. Fajtáink a felsorolt kö­vetelményeket ha nem is egyformán, de jórészt kielé­gítik. Ezért kell gazdaságon­ként legalább 5—6 fajtával termelni a búzát, mert ezt követeli a termelés biztonsá­ga. Ma már nemcsak egysze­rűen búzát, hanem búzafaj­tákat termelünk, vagy más­képpen fogalmazva meg kell tanulni az egyes fajták ter­mesztését. Közel másfél év­tized alatt megtanultunk bú­zát termeszteni, de búzafaj­tát nem. Vagyis az agrotech­nikát nem differenciáltan al­kalmazzuk, így a fajta leg­többször nem hozza a várt eredményt: mennyiségben és minőségben is kevesebbet ta­karítunk be, mint amire a fajta képes lenne. Fontos fel­adat tehát megismerni a faj­ták agronómiái tulajdonsá­gait, különböző tényezőkkel szembeni reakcióit, viselke­dését az eltérő ökológiai vi­szonyokkal szemben, csak így lehetséges biológiai képessé­gük jobb kihasználása. Tápanyagellátás A termesztés feladata, hogy évről évre nagyobb termés­átlagokat érjünk el. Erre kényszerít az a körülmény is, hogy változatlan felvásár­lási árak mellett a költségek növekednek. Évente 9—12 százalékos költségszint-növe- kedéssel kell versenyt futni a termésátlagoknak. A na­gyobb termések produkálása mellett van még jó néhány lehetőség a termelés költsé­geinek csökkentésére, példá­ul az energiatakarékosság. Fi­gyelemre méltó lehetőség rejlik az összevont művele*- tek alkalmazásában, vagyis több művelet egy menetben történő elvégzésére. A mű­trágyázásnál erre két megol­dás kínálkozik. Az egyik a komplex hatóanyagú műtrá­gyák alkalmazása, a másik: áttérni a folyékony műtrá­gyázásra. Az ipar jelenleg nem gyárt jelentős mennyi­ségben folyékony műtrágyát, ez óriási beruházásokat igé­nyelne. Másrészt az üzemek sincsenek felkészülve egy teljesen új technológia alkal­mazására, hiszen különleges tárolók és kiszóró berendezé­sek kellenének. A folyékony műtrágya alkalmazásának több előnye is lenne. Például az, hogy kiküszöbölné a mű­trágyák jelenlegi minőségé­ből eredő nehézségeket, ugyanis a nagyüzemekben leginkább elterjedt röpítő­tárcsás műtrágyaszórók ki­elégítő munkájához egyönte­tűen granulált műtrágya kel­lene. A szakemberek a meg­mondhatói, hogy ilyet az ipar nem sokat gyárt. Ezért elő­fordul, hogy a műtrágyaszó­ró után a mérések tízszeres tápanyagkülönbséget is ki­mutatnak egy szórósávon be­lül. A folyékony műtrágya alkalmazása ezt kiküszöböl­né, emellett a tetszőleges tö­ménység lehetővé tenné, hogy sokkal kevesebb töme­get kellene kijuttatni a föl­dekre, ez kevesebb gépet, kevesebb energiát igényel. Elképzelések vannak arra is, hogy köztes megoldásként az üzemek a szilárd műtrá­gyából maguk „gyártsanak” folyékonyát. A komplex mű­trágyákat már alkalmazzák a nagyüzemekben, ennek elő­nye, hogy viszonylag jobb hatásfokkal érvényesülnek az egyes elemek, és egy menet­ben, tehát energiatakaréko­sán — kijuttatható. A KSZE búzatermelési technológiája előírja, hogy a műtrágyázás két fő részlet­ben történjen. Az első az alapműtrágyázás, amikor a foszfort, káliumot és a nitro­gén egy részét ősszel juttat­ják ki. A második szakasza a műtrágyázásnak a fejtrá­gyázás, amikor az eddig egy­oldalúan alkalmazott nitro­gén műtrágya helyett nitro­gén, foszfor és kálium komp­lex hatóanyag tartalmú táp­anyagot szórnak ki, két rész­letben. Javasolt, hogy a ka­lászoláskor — a virágzást megelőző időpontban plusz nitrogént kapjon a búza, amikor a vegetatív részek kialakulása megtörtént és már megszűnt a dőlési ve­szély, a növény a generatív szervek felépítésére fordítja ezt a tápanyagot. Vetési idő Egyes vélemények szerint, ha tájegységenként tíz nap alatt ontimális időben el tudná vetni és tíz nap alatt le is tudná aratni az ország a búzát, akkor ez a két ténye­ző átlagosan 25 százalékos hozamnövekedést jelentene. A vetésidő helyes megvá­lasztása a fajta igényétől és a tájegységre jellemző kli­matikus viszonyoktól függ. A vetésidő megválasztása el­fogadható úgy — bármelyik tájegységre is vonatkozzon — hogy a búza lehetőleg négy­öt leveles állapotban menjen a télbe, mert így telel át a legbiztonságosabban. A búza optimális vetési ideje októ­berre tehető, tájegységenként kis korrekcióval. Gyakori jelenség, hogy az elkövetett agrotechnikai hi­bákat vetőmagtöbblettel kí­vánják helyrehozni. Ez az úgynevezett rátartás annyi­ra gyakorlattá vált, hogy ma a világon mi használjuk a területegységre viszonyít­va a legtöbb vetőmagot. Ez nemcsak pazarlás, ami so­hasem térül meg, hanem egyben el is zárja a lehetősé­gét a terméseredmény foko­zásának. Bár az alkalmazott fajta tulajdonságai megha­tározzák a Születendő csí­rát, mégis általánosan elfo­gadható, hogy a hektáronkén­ti öt—öt és fél millió csíra felett nem érdemes vetni. Ez 210 kilogramm körüli vetőmagmennyiségnek felel meg. Ma gazdaságaink zöme 300—350 kg körüli vetőmag­szintre állt be. Növényvédelem Tény, hogy a tartós rezisz­tencia ma már a múlté. A modern, érzékeny fajták a betegségekkel szemben is fo­gékonyabbak. A megoldás a rendszeres és szervezett nö­vényvédelem. A vetésterüle­tek koncentrálásával és egyéb előbb említett agro­technikai problémák miatt például a lisztharmat fertő­zés, szinte fajtától függetle­nül minden búzavetésünkön rendszeresen jelentkezik. Ez egyrészt magyarázható a gomba biotípusainak rend­kívüli változékonyságával, amely ellen genetikailag, — tehát nemesítéssel — véde­kezni csak átmenetileg lehet, másrészt a kórokozók meg­jelenését és kártételét elő­segíti az, hogy alapvető ter­mesztési szabályokat nem tartanak be. A jól alkalma­zott vetésváltás ma is egyike a legjobb és legeredménye­sebb védekezésnek. Ahol er­re nincs lehetőség, ott elő­térbe kerül a kémiai védeke­zés. Ezt a vetőmag csávázá- sával kell kezdeni, mely egyben lehetőséget ad a lisztharmat elleni védeke­zéshez is. Egyre inkább szükséges a felülkezelés alkal­mazása is. Erre legjobban bevált szer a Bayleton, amely sajnos nehezen beszerezhető. Ez az összetett hatóanyagú növényvédőszer a rozsda­fertőzés leküzdésére is ki­váló, amellett, hogy megelő­zi és megszünteti a liszthar­mat fertőzést is. A gyomirtás vegyszeres megoldása az őszi búza ter­melésünk egyik nélkülözhe­tetlen elemévé vált. Figye­lembe kell venni, hogy a termelt fajták nem egyfor­mán reagálnak a kijuttatott vegyszer fajtájával, dózisá­val, a kipermetezés idő­pontjával sem. Most, a búza talajelőkészítésének idősza­kában, szem előtt kell tartani a mechanikai gyomirtás je­lentőségét is. A jó minőség­ben elvégzett talaj művelés­sel, a gyommentes magágy készítésével, a vetés minő­ségével, a vetésidő jó meg­választásával sokat tehetünk a gyommentességért. — st — gh „A föld számtalan hasz­nos növénnyel áldatott meg, minek művelése fá­radtságba kerül ugyan a mezőgazdának, de sok örö­met, s jutalmazó sikert is szül számára. Ha pedig gazda bízvást akar a ha­szonra számítani gazdasá­ga üzleténél, igyekeznie kell kitanulni természetü­ket azon különféle gazda­sági növényeknek, melyek­kel foglalkozni szándéko­zik. Tudnia kell megvá­lasztani azokat éghajlata s földe szerént, hogy csu- pánt azt termeljen, am\ neki legnagyobb, tartós tiszta nyereményt — hasz­not hajt. Ismerje különö­sen minő munkálást, trá­gyázást, s ápolást kíván ez vagy ama növény, hogy aí ő véres verejtéke ne hull­jon híjában.’’ (A Mezőgazdaság népszeri kézikönyve 1853.) Nem porzik a homok Ignácz József és Lakner Imre feltölti a vetőgépet a nagy­dorogi termelőszövetkezet földjén

Next

/
Oldalképek
Tartalom