Tolna Megyei Népújság, 1978. október (28. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-29 / 256. szám
1978. október 29. ---------------y Képújság 11 Emlékezés Bereny Robertre „Fegyverbe! Fegyverbe!” feliratú plakátját, melyen vöröska tan a matróz rohan előre piros lobogót lobogtatva és harcba szólítva mindenkit, akinek a Magyar Tanácsköztársaság megvédése szívügye, a legtöbb ember ismeri Magyarországon, aki az iskolás koron túljutott. Kevés mű vált annyira eleven hatóerővé, mint Berény Róbertnek ez az alkotása. Jelkép, egyértelmű képi jel lett, rápillantva a Tanácsköztársaság rohamtempóban teremtő és harcoló 133 napja feltétlenül eszünkbe jut. A huszadik századi haladó magyar festészet útjain járatosak tudják, hogy a kiváló — mert a megjeleníteni szándékolt gondolatot szug- gesztív formákkal közvetítő — plakátok készítője festőként sem hagyott hátra szerényebb alkotásokat, műveinek java a korszerű hazai festészet élvonalába tartozik. A művész 1887-ben született, és nagyon fiatalom feltűnt tehetségével. Ifjan Mun- kácsyért lelkesült, azonban hamarosan — hosszabb párizsi tartózkodása során — a modern művészet friss hajtásaival ismerkedett meg, különösen Cézanne és Matisse munkássága hatott rá. A látványban felfedezett mértani rend megjelenítése, a szilárd képfelépítés, az erőteljes és egymás hatását fokozó színek alkalmazása, a mindezekből következő nyugalmas hatás jellemzi a század első évtizedében festett képeit, köztük olyan kiemelkedő értékű műveket, mint a tizenkilenc esztendősen alkotott Szalmakala- pos önarckép (1906), a Kan- csós csendélet (1910) és a Weiner Leó arcképe (1911). Ebben az időben már itthon volt újra, és az akkor leghaladóbb művészcsoportosuláshoz, a Nyolcakhoz csatlakozott; — maga az elnevezés is Berény tol ered. A tízes évek elején új hatás, az expresszionizmusé épült be Berény Róbert festészetébe. Képei tematikája gazdagodott, figurális kompozíciók termettek műtermében, melyek feszültséget, lázadást, felfokozott lélekálla- potot közvetítenek. Egy portré emelkedik ki magasan ezeknek az éveknek a terméséből, mely Bartók Bélát ábrázolja, és 1913-ban készült. A kép arról vall, hogy festőjét a különleges emberi és művészi nagyság megragadása és kifejezése tartotta lázban. A jelegzetes vonások visszaadásán túlmenően a portré rendkívüli erővel sugározza azt az energiát, mely Bartók muzsikájának sajátja. A művészeti haladás gondolata Berényben összefonódott a társadalmi haladás eszméivel, ezért vállalt tevékeny szerepet a Tanácsköztársaság idején a művészeti direktórium munkájában, festő szabadiskolát vezetett és megalkotta az elöljáróban említett plakátremekét. A proletárdiktatúra bukását követően letartóztatták a művészt, aki kiszabadulása után Berlinbe költözött, ahol azonban nem folytatta lendületes festői útját, elsősorban zenével, zeneszerzéssel foglalkozott. Az akkoriban megerősödő német expressziomizmus sem ragadta magával, a saját útját kereste az idegen környezetben. 1926-ban tért haza. A húszas évek végén festett csendéletein, alakos kompozícióin, tájképein a reneszánsz látszatábrázolástól eltérően és nagy rálátásban ábrázolta képei modelljeit, ki- sebb-nagyobb mértékben stilizálva a formákat, hangsúlyozva lendületes vonalaikat, néhány választékos és határozott színnel fokozva hatásukat. Ekkori termésében találjuk festői fő művét, a Csellózó nőt (1928), a század hazai festészetének is magas csúcsát. Erről a képről olvashatjuk le legtisztábban annak az elvnek a megvalósulását, melyet a művész így fogalmazott meg: „A művészet egyszerre merészség és mértéktartás kérdése”. A harmincas évektől inkább a mértéktartás, mint az újító, a továbblépő merészség vált uralkodóvá Berény mumkáss ágában. Ekkor keletkezett képei megnyerőek ugyan, szinte tökéletes bennük a festői és az emberi világ összhangja, azonban mintha mindent visszafogottan, hangfogóval adna elő és — a zenei példánál maradva — a korábbi fényes dur hangzatokat a melankolikus moll váltotta fel. A fiatal korában kikerült impresszionizmus és a tovább élő nagybányai festészet vált vezérlő elvévé, finom hangulatokat, bensőséges jeleneteket, felderengő érzéseket formált képpé költői átírásban. Varázslatos az a világ is, mely ekkori műveiben tükröződik, hiszen olyan művek teszik érzékelhetővé, mint a Kapirgáló (1934), a Faluvége (1935), a Jégbehordás (1937), az Erdőszéle tehenekkel, a Festő a fal előtt címűek és jó néhány tájképe. Élete utolsó éveiben, midőn főiskolai tanárként és Kossuth-díjjal elismert művészként nagy tekintélyű mester lett Berény Róbert, festészete meditálóvá vált. Erről vall ismét nagy szalmakalapban festett önarcképe és Festőnövendék (1951) című kompozíciója. Visszalépés volt munkásságának befejező szakasza? Vagy természetes rend, hogy érett fejjel a kiegyensúlyozottabb világot keresse a művész? Folytatható lett volna a Nyolcak korabeli kemény hang a 30-as és 40-es évek megváltozott viszonyai között? — efféle kérdések vetődnek fel a nézőben a Szíj Béla—Berény monográfusa által rendezett emlékező kiállításon, melyet a művész halálának 25. évfordu'lójá alkalmából mutat be a Nemzeti Galéria. „Mai szemmel vizsgálva úgy tetszik: Berény belátta, hogy forradalmi hangvételű művészetével már nem szolgálhatja a társadalmi haladás ügyét” — írja Szíj Béla. E sorok írója olyan ívhez hasonlónak látja Berény pályáját, mely meredeken tör fel és magasan szárnyal, majd lassan ereszkedik alá. A végső értékelésnél az első rész a súlyosabb, de összességében is nagy értékű életművet hagyott ránk Berény Róbert. HE1TLER LÁSZLÓ A kivonulás alternatívái Jegyzet két mOvószmonográfiáról F I Ú Századunk első felének hazai műtörténete néhány látványos vagy csendes „kivonulást” jegyzett fel. Az ellentmondásoktól terhes polgári társadalomban nehezen találták helyüket a művészek, főként a festők. Egyébként is megcsömörlöt- tek az akadémizmus, historizmus lélaktelenségétől. Lázas igyekezettel keresték az új üdvözítőnek ítélt stílust, s forrását a zajos hajszától távol, a falu, a természet, a vidék háborítatlannak vélt csendjében keresték. Menekülésükhöz könnyen találtak példát, elméletet, ideológiát. Egyének és csoportok cselekedeteinek mozgató rugója nagyjából azonos volt. Az eltérő körülmények, helyszínek mégis más-más eredményhez vezettek. Művésztelepi közösségek és magányosan küzdő festők egyaránt tudtak olyan értékeket felmutatni, amelyek ma is szót érdemelnek. A Művészet Kiskönyvtára közelmúltban megjelent kötetei a Kőrösfői-Kriesch Aladár és Ilosvai Varga István kismonográfiája — a menekülés két vázlatát vázolják fel. A magyar szecesszió vezéralakjának munkásságát Keserű Katalin, a téma lelkes és hivatott kutatója mutatja be. Kőrösfői munkássága minden eredménye mellett anakronisztikus jelenség festészetünkben Kőrösfői pályakezdése nem ígért semmi rendkívülit. Székely Bertalannál, majd Lotznál tanult. Münchenben, Velencében, majd Rómában gyarapítja tudását. Mély barátságokat köt (Nagy Sándor, Balló Ede), s találkozik a nazarénusok vallási tanaival. Párizsban a Julian Akadémiát látogatja, s újabb barátokra tesz szert, akik később követik Gödöllőre is (Belmonte, Tudor Hart.) Ekkoriban portrékat fest, tájakat örökít meg, történelmi kompozíciók foglalkoztatják. Nagy állami-egyházi megbízásokat kap, s falképek sorát festi. Sikeres művész, 1901-ben mégis a városból való kivonulás mellett dönt. Gödöllői szövőműhelye köré terebélyesedik a művésztelep. Mind többen telepszenek át, s vállalják a közös feladatot:- a magyar népművészetből sarjadó iparművészet megteremtésén fáradoznak. Kőrösfői- Kriesch híven teljesített^ „vezéri szerepét. A klasszikus hagyományokat sem feledve, még egyszer megújította a történelmi festészetet. A kifinomult, esztétizáló, a- szimbolizmus eredményeiből táplálkozó művészet képviselője volt. Erőfeszítései ellenére útja — a háborút követő új helyzetben — már folytathatatlannak bizonyult. Halálával ez a kísérlet véglegesen lezárult. A monográfia szerzője érzékletes képet rajzolt hőséről. Végig követte eszmeiművészi fejlődését. Felidézte kiemelkedő műveit, s kijelölte helyét művészetünkben. Merőben más utat választott a másik tanulmány szereplője, Ilosvai Varga István. Számára is adott volt a csoportos kitelepedés lehetősége. Ennek ellenére a magányos kutatás mellett döntött, s pályája erőteljesebben közelített a kortársak újító szándékához, mint a gödöllőieké. Kora ifjúságától elszántan készült a művészpályára. Elindítója a szikkadt, szikes, szittyós alföldi róna. Szárnyalását ideig-óráig az akadémia merev szóikásai fogták vissza, de a szülőföld, majd a várva várt Párizs felszabadítóan hatott rá. A leorrüó élményzuhatagból kétségek közt hányódva merült fel, lassan mégis körvonalazódott, hoigy mit kell tennie. Budapestre megy, s itt Nagybánya varázsa, sugárzó ereje ragadja el. Kiállít. A kritika elismeréssel méltatja, a hagyományőrzőt üdvözli személyében. Három nagybányai nyár következik, különösebb előrehaladás nélkül. A tájképfestőnek a nagyváros sem nyújt kielégülést egyénisége sem illik a képletbe. Nagybánya helyett Szentendrét választja, s végleg kivonul a sajátos kisváros kínálta környezetbe. Valósággal újra kezd mindent! Küzdelembe veti magát, s megszületik egyéni stílusa. Előbb az emberábrázolás köti le, végül mégis a tájhoz tér vissza. Küzdve alkot, té- pelődve fest, míg eggyé válik alkotásaival. Az eredmény nem lázító, inkább jellemzi a világos szerkezeten nyugvó harmónia. Színek, formák, tartalom kimért egyensúlyában egy tudatos alkotói akarat rezdülését érezzük. Ilosvai Varga pályaképét Kampis Antal állítja elénk. Lépésenként követi fejlődését, jól súlypontozza élete fordulatait. Értő módon elemzi alkotásait és szép magyar nyelven vall a rokonszenves művész festészetéről. Mindkét kötetet a szokásos méretű képanyag teszi teljessé. Fontos összegzést kapunk művészetünk két sajátos mesteréről. SALAMON NÁNDOR A szemlélet realizmusa Németh László vetette papírra egykoron a következő sorokat Ady tanulmányozása közben: „A nagy gondolat nem az, amit bizonyos helyen s bizonyos madárnyelven mondanak, hanem ami odacsap életünk gyökeréhez s szemléletünkben alakítja a világot.” Ez az ünnepélyes és találó megállapítás illik leginkább mottóul Móricz Zsigmond legújabban kiadott művéhez, a Tanulmányok I. kötetéhez, mely ugyancsak a Móricz Zsigmond Összegyűjtött Művei sorozat részeként jelent meg. Mit tartalmaz ez a kövér tanulmánygyűjtemény? Móricz irodalmi és művészeti tárgyú írásai kaptak helyet a kötetben, szépírói hevülettel megírt gazdag nyelvű tanulmányok, melyek a nagy író arcmása mellé egy kiváló kritikus és gondolkodó képét vetítik. Valami hihetetlen profetikus lázzal, apostoli elhivatottsággal írt, dolgozott, s e szent tevékenységben csak az illetlenül korán rányitó hálál gátolta meg. Miként egész munkássága, harcos társadalmi és irodalmi szereplései, hasonlóképp gondolkodásmódja, tanulmányainak eszmei alapvetése is igazolja a köztudatban, bennünk élő Móricz- képzetet. Nem mindig találkozik ugyanis írói program és megvalósulás, s persze az emberi tett (Nobel-díjakra borított árnyékot olykor az efféle diszharmónia). A valósághű ábrázolás alapkövetelményét tanulmányírás közben is szem előtt tartja, s így ítél. A társadalmi realitások felügyeletével és a szellemi horizont szüntelen tágításával, népmegváltó hittel. S aki eddig csak kötelező olvasmányokból meg betyárkalandokból ismerte a parasztság nagy szellemi és társadalmi hitelezőjét, olvassa végig vagy csupán csapja fel a tanulmánykötetet, s megrendül ennek az őszinte és nagyszerű, érzelmeit, hatalmas hevületét nem titkoló emberóriásnak a sóhajtásától is. A kötet tartalomjegyzékének szemezgetése is lenyűgöz már: hatalmas életműről, a végtelenséget megkísértő dimenziókról tanúskodik. íróhoz mérten tán szokatlanul bő is az a választék, melyet Móricz gyűjteménye kínál, pedig ez csak az első kötet! Természetesen nem tagadja meg magát íróként sem, emberként sem, az őszinte ember egyik legfőbb sajátságát bőven megtapasztalhatjuk: az elfogultságot. Megrázóan elfogult például Adyval kapcsolatban, de ez még érthető, ha kettejük szent szövetségére gondolunk. Egy-egy név — az Adyé mellett is — vissza-visszatér. Az ismétlődés sohasem véletlen. Kaffka Margit, s a nagy színészek, köztük Jászai Mari, a festők, így Rippl-Rónai, és Petőfi, Ady, Ady, Petőfi... És újra Ady és Ady. Ha fontosat akar írni, s védekezve támad, Ady szellemét idézi. Egyformán foglalkozik kezdő írókkal is. ír kortársakról, Nyugat-nemzedékekről. Utolsó írása Oláh Gábort búcsúztatja. A meghatódásig el- érzékenyült hangon, miközben az öregség beálltáról tudósít, az ember és az író közös élményéről. „Megfogtuk egymás kezét, két öreg ember, s tűnődve búcsúztunk az ifjúkor reményeitől, vágyaitól és a rövid intermezzóktól, amit úgy hívnak, hogy: élet.” DRESCHER ATTILA
