Tolna Megyei Népújság, 1978. szeptember (28. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-29 / 230. szám
A^rÉPÚJSÁG 1978. szeptember 29. A közoktatás kérdései Vezetők az iskolában Új színház Győrött ■ özoktatási rendszerünk továbbfejlesztése sokrétű, összetett feladat: nemcsak a tananyag oly sokat bírált mennyiségére vagy tartalmi felfrissítésére terjed ki — erről esik mostanában a legtöbb szó, tekintettel arra, hogy szeptemberben megkezdődött az új tantervek fokozatos bevezetése —, hanem átfogja az iskolai életnek valamennyi testületét a napközis tevékenységtől az osztályozásig. Természetesen a pedagógiai munka irányítása, nevén nevezve: az iskola igazgatása sem marad ki a korszerűsítésből. Aligha vitatja valaki, hogy ez idő tájt az oktatási-nevelési intézményekben folyó munkának a legnehezebb posztján az igazgatók állnak. Különösen az 1971-es tanács- törvényből fakadó új tennivalókkal — önállóan gazdálkodó egységek lettek az iskolák — növekedtek meg terheik, és az 1972-es oktatás- politikai párthatározattal megkezdődött korszerűsítés végrehajtásának is ők az első számú emberei az iskolákban. Gazdasági, pénzügyi, pedagógiai vezetők egyszemélyben. Ismerve a rájuk váró teendők sokaságát, joggal vetődik fel sokakban a kérdés: Hogyan tud megfelelni az igazgatói gárda — mintegy négyezer ember — a mai követelményeknek? Honnan verbuválódik az igazgatók utánpótlása? Hogyan törődnek az iskolafenntartó hatóságok az igazgatók kiválasztásával, továbbképzésével? Ezek a kérdések kiváltképpen időszerűek a párt Központi Bizottságának ez év áprilisi ülése után, ahol rámutattak, hogy országos szinten sem megnyugtató a vezetői utánpótlás nevelésének helyzete, ezért a mostaninál jobban kell ügyelnünk a vezetők kiválasztására, felkészítésére, a velük való foglalkozásra. Ahogy Kádár János mondotta: „a káderkérdéseknél a feladatra való rátermettség - és alkalmasság legyen a döntő. Nem lelketlen- ség, hanem a párt és a nép iránti kötelességünk, hogy a munkára való alkalmasságot tekintsük elsődleges követelménynek.” Visszatérve az iskolák háza tájára: alsó- és középfokú oktatási intézményeinkben az igazgatók kiválasztásának új, sokaknak merésznek látszó módja honosodott meg, amely kétségkívül előtte jár a széles körű társadalmi gyakorlatnak. Az igazgatók meghatározott idejű kinevezéséről van szó. Emlékeztetőül csak annyit, hogy az 1972-es párthatározat előírásaival összhangban a művelődés- ügyi miniszter 1974-ben úgy intézkedett, hogy a tanácsi irányítású általános és középiskolákban 1977. szeptember 1-ig át kell térni az igazgatók határozott idejű kinevezésére. Nem titok, hogy az új kinevezési rendszer fő célja a nevelőtestületek befolyásának szélesítése az igazgatók kiválasztásában, végső soron a szocialista demokrácia erősítése iskoláinkban. Az Oktatási Minisztérium vezetői testületé ez év tavaszán 14 megye és a főváros jelentése alapján megvizsgálta az igazgatók ciklikus megbízatásának hároméves tapasztalatait. A minisztériumi jelentés részletes ismertetése helyett álljon itt a summá- zat: a végrehajtás kezdeti bizonytalanságai és fogyatékosságai ellenére az új kinevezési rend lényegében bevált. Elősegítette az iskolák vezetőinek egészséges cseréjét — három év alatt 986 új igazgatót neveztek ki a tanácsok, ami az összes iskola- igazgató 30,2 százalékát teszi ki —, a réginél hatékonyabb vezetői munkára ösztönzött, miközben tág teret adott a nevelőtestületi demokrácia továbbfejlesztésére. Az is számottevő eredménye a határozott idejű kinevezésnek, hogy hatására szervezettebbé vált a tanácsok művelődési osztályainak irányító és felügyeleti munkája, továbbá sokat javult a helyi párt- és szakszervezeti szervek munkakapcsolata a tanácsokkal. Három év alatt száznégy igazgatónak nem szavazott bizalmat a nevelőtestület. (A többiek cseréjére nyugdíjazás, lemondás, elköltözés, más beosztásba kerülés stb. miatt került sor.) Sok ez a száznégy vagy kevés? Nehéz volna határozott igennel vagy nemmel felelni a kérdésre. Az biztos, hogy még ma is vannak olyan vezetők az iskolák élén, akik nem alkalmasak funkciójuk betöltésére, ezért előbb-utóbb nekik is át kell adniuk a kormányaidat másnak. Aki rátermettebb vezető, és a tanári közösség bizalmát is bírja. Nem látványos őrségváltás miatt kell ‘távozniuk posztjukról, hanem mert a szocializmus fejlődése magasabb mércét állított annál, mint amit ők átugrani képesek. umánusnak kell lennünk a káderkérdések megoldásában — hangzott el a figyelmeztetés az áprilisi KB-ülésen. Megszívlelendő intelem. És a vezetésre termett embereket fel kell készíteni az új tennivalókra. A pedagógusokat is. A tanácsi szerveknek például a mainál nagyobb tudatossággal kell végezniök az igazgatói utánpótlás nevelését, a kiválasztáskor elsősorban a tantestületekre támaszkodva, nem feledkezve el a már kinevezett vezetők rendszeres továbbképzéséről sem. Enélkül az igazgatók nem tudnak helyt állni a munkában. P. KOVÁCS IMRE Győr kulturális és egyben építészeti újdonsága a hamarosan elkészülő új színházépület. A korszerű berendezésekkel felszerelt, modern épület színházterme hétszáz néző befogadására alkalmas. A képen: a színház homlokzata. (MTI fotó: Ruzsonyi Gábor felvétele — KS) Át a túlsó partra Áll a vízparton, fején harc- kocsizó-sisak, melléhez gégemikrofon simul. Távolabb harckocsik sorakoznak, indítási parancsra várva. Janzsó Imre őrnagy a viz alatti átkelés parancsnoka, őrá figyelnek a katonák. Az őrnagy kissé megemeli a gégemikrofont. Kezdődik. — Egyes, itt a part... Motort indíts, tájolást kezdd meg! Felbőg az első harckocsi motorja. Az őrnagy tekintete pásztázza a terepet: mindent egyszerre akar látni, felfogni. Vizsgáznak a katonái, a fiai, akit a gondjaira bíztak. Négy hónapja tanítja, neveli őket, s most itt a pillanat, először indulnak harckocsival a víz alá. Ö tudja, mi ez! Százszor is átment már sokkal veszélyesebb víz alatt, mint ez a tanmedence. A Tisza fenekén kavarva az iszapot ő is arra gondolt, jó lenne már partot fogni odaát. — Egyes, élénkebben... Rászól az egyesre, sürgeti. Nem türelmetlen, nem is azért szól. Lélektana ez az átkelésnek. Beszélni kell a katonához, hogy érezze, a tudatáig hatoljon: nem egyedül csinálja, a parancsnok vele van, segíti, ha kell. Mégis, a víz alatti átkelésnél ketten ülnek a botkormány mellett: a harckocsivezető, meg a félelem. Az egyes jelenti: nem tud tájolni. Kapja a parancsot: — Motort állíts! az irányzótávcsövet tisztítsd meg! Az őrnagy oldalt lépked, hátrább, a többi kocsira figyel: készülnek-e? Rádión szólítgatja sorban valameny- nyit. Minden idegszála az irányításra összpontosul. Hónapok kemény munkája előzte meg ezt az átkelést, azt szeretné, ha senki nem vallana kudarcot. Előtte biztosan fel- rémlenek a gyakorlás, a készülődés izgalmas napjai. Hány katona jelezte az első víz alatti gyakorlásukkor, hogy nem kap levegőt. Dehogynem kap, csak szokatlan a légzés a készülékkel. A katona jelez, baj van. Feljön, persze, hogy jó a készülék. A parancsnok nem mosolyog ezen, érti a katonát. Küldi le a víz alá, tudja, hogy kétszer- háromszor ismétlődhet az ilyen jelenet, aztán megszokottá válik minden. Ismét parancsot ad: — Motort i/idíts, tájolást kezdd meg! A vezető ráfordul az irányra, majd jelenti, hogy készen áll a feladat megoldására. — Egyes, itt a part... Egyes sebesség, ezerhatszázas fordulat... Előre! — hangzik a további parancs. Bőg a motor, egyenletesen, szépen gördül a páncéltest. A hullámzó víz fodrozva csap össze a torony felett. Az őrnagy középre lép, most már nem engedi el a gégemikrofont. — Egyes, kicsit balra! Jelentse az üzemi hőmérsékletet! Hangfoszlányokat hallok: „Olajnyomás 60... vízhőfok...” — Egyes jelentse a közérzetét!... Egyes jelentse a vízbefolyást!... S a víz alatt a túlsó part felé nyomuló harckocsiból jönnek a jelentések, a válaszok. A mindig bátor, érces hangú katonának a víz mélyén remeg a hangja. Fél, vagy csak izgul? Ki tudja? A kocsi halad, a feladatot most már biztosan végrehajtja... Az őrnagy már a kettest szólítja vízre. Az is nekilódul. Jön a harmadik, a negyedik. Arra gondolok, nem is olyan nagy dolog ez... Egyszerre hallom az őrnagy kiáltását : — Állj! Izgalmas másodpercek, percek következnek. Utólag mondja el mi is történt. Az újonc vezetőnek parancsot adott, hogy jelentse a vízbefolyást. A vezető riadtan Eligazítás indulás előtt Veszélyben a légzőkészülék az életet jelenti jelentette: „Vízbetörés!” És nyomban hátramenetet kapcsolt. A „menekülési” szándékot törte meg az őrnagy „állj!” kiáltása. A kocsi megállt. A harckocsi parancsnOT ka nyugodt hangon jelentette: szó sincs vízbetörésről, a vezető nyakába csepeg a víz, attól ijedt meg... Az őrnagy beszél, nem kiabál. A helyzetet magyarázza, a tanultakra emlékezteti a víz alatt először dolgozó harckocsivezetőt. Ki értené meg a tapasztalatlan, fiatal katonát, ha nem ő. Biztat, bátorít. Két perc telik el így, s mi izgatottan figyelünk. Vajon mi játszódik le most azokban, akik közel négyméteres vízoszlop alatt várakoznak? Aztán a búvócső jelzi, hogy a harckocsi nyugodt tempóban halad a túlsó part felé... Folyik az átkelés, s közben Janzsó őrnagyot figyelem. Ezt a csupaszív katonát, parancsnokot. aki egyszer kifejtette nekem a hitvallását: a civil életbe épen, egészségesen térjenek vissza a fiatalok és valamennyien jó érzéssel gondoljanak a hadseregben töltött évekre. Az utolsó harckocsi kapaszkodik felfelé a parton. Janzsó őrnagy leveszi fejéről a sisakot. Csapzott haja nedvesen tapad homlokára. Elégedett, boldog: helytálltak katonái. ÚJVÁRI IMRE LÁSZLÓ Fotó: BLEICH RUDOLF Irány a túlsó part!
