Tolna Megyei Népújság, 1978. szeptember (28. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-24 / 226. szám
1978. szeptember 24. Képújság 11 Pogány Ö. Gábor: Mattioni Eszter kiállítása Mattioni Eszter nyolc esztendő után ismét hazalátogatott. A szekszárdi születésű művésznő életművének válogatott darabjaiból, újabb munkáiból érdekes tárlatot láthat a közönség, hímeskö- vek, olajfestmények, temperaképek, rajzok változatos együttesét, mely jól képviseli megalkotójának szerteágá- zó törekvéseit. A sokféle műfajban, technikailag különbözőképpen megoldott műveiben a tehetség stílusteremtő ereje, a művészi kifejezés egyéni sajátsága félreérthetetlenül érvényesíti azt a sajátos hangvételt, mely oly jellemző Mattioni Eszterre. Ez a jellegzetes hangvétel tanúskodik arról, hogy Mattioni Esztert nemcsak születési anyakönyvének adatai kötik Szekszárdhoz és környékéhez, de művészeti tevékenységének szellemisége is. Sok olyan elem van munkásságában, ami Tolna, Baranya légkörét leheli magából, a sárközi, Sió menti falvakban szerzett élményekre utal. Bár téma szerint művei sok mindent felölelnek — nem kevés bennük a külföldön kapott benyomások rögzítése, hazánk ipari bázisain, a Dunakanyarban, az Alföldön látottak megörökítése — legsajátabbja mégis az, amit szülőföldjéről, Dél-Dunántúl festői vidékeiről vitt magával. Persze, nemcsak azért, mert gyakran ábrázolja a népviseletbe öltözött asszonyok főkötőjét, a parasztmadonnák gyöngyhímzéseit, hanem mindenekelőtt a művészetében uralkodó színvilág, egyedülálló kolorit miatt, mely a falusi bútorok, a káprázatos és a viseltesebb ruhadarabok, a táji adottság gok, a nyári udvarokban pompázó virágok emléke. Kodály és Bartók után már nem igényel menlevelet az ilyetén népi kötődés, a pász- torfaragványok, szőttesek formakincsének tanulsága, az élő folklór félreérthetetlen felhangja a hivatásos művészek termésében. Talán mondani se kell, hogy Mattioni Eszter nem a múzeumi anyagot táplálta be művészetébe, nem az akadémiai tudományos dolgozatok elvont rendszerezéseiből ismerte meg szülőföldje parasztságának kulturális örökségét, a népművészet mestereinek remekléseit. Gyermekéveinek, ifjúkorának természetes közegéről számol be akkor, amikor népünk anyagi és szellemi képességeinek ismeretében közeledik feladataihoz, a népi díszítőművészet eleven színeit, kedves stilizációját alkalmazza kompozícióiban. Nagyszabású kőmozaikjait, kisebb festményeit éppen ez a közvetlen folklorisztikus ih- lettség teszi oly vonzóvá; nincs bennük semmi a másodlagos átírás kiagyaltságá- ból, a néprajzi közlemények mellékleteinek átszerkesztett torzképeiből. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a helyi vonások nem a tárgyválasztásból következnek, hanem mindenekelőtt a közölnivalók tartalmából, a felhasznált színek összetételéből, a díszít- ményes rend játékosságából. Ezeket a képelemeket tölti ki Mattioni Eszter egy sor személyes megfigyelése az esz- mélkedés idejéből, az otthonról hozott látásmódból, a művésszé érés korszakának felejthetetlen ráérzéseiből. Mattioni Eszter kiállításának látogatói közül nemcsak a szekszárdiak, a környékbeliek, de a más országrészekből, a határokon túlról jövők is felfedezhetik képeiben, hí- mesköveiben ezt a szemléleti meghatározottságot, melyet a gyermekkor jellemformáló eseményei, a szűkebb család, a nagyszámú rokonság szokásai, a Duna mentén észlelhető természeti változások, a hivatástudatára ébredő művésznövendék tapasztalatai alakítottak ki. Rendkívül jellegzetes az a mód, ahogyan Mattioni Eszter a kis Barsi Bözsike szőke haját zöld szalaggal átköti, a pünkösdi rózsát csendéletté rendezi, a leányokat a bálra felöltözteti. Mintha a helybéliek szószólója lenne, bizakodás van minden művészi elképzelésében, érdeklődéssel nézi a szü- retelőket, bennfentesen mozog a serénykedők, majd a szórakozók között, vállalja a fény ragyogását, nem hagyja magát elkeseríteni a divatos búskomorság befolyására. Nyíltan beszél az örömről, szívesen ábrázol rokonszenves embereket, őszintén tetszenek neki a haza szép vidékei, büszke arra, hogy a műbarátokban, a nézőkben jó közérzetet váltanak ki a képei. Mert hát az emberek többsége szereti pátriáját, ragaszkodik ahhoz az ismerős világképhez, mely kit-kit körülvesz életútja folyamán. Az egyetemes folyamatokban, általános jelenségekben is mindig van valami, ami közvetlenül érint mindenkit, s fordítva, a magától értetődő tünetek, a meghitt tények, a helyhez kötött események, egyedi különlegességek ország-világ érdeklődésére, együttérzésére is számot tarthatnak. Mattioni Eszter működéséből világossá válik, hogy a festői nyelvben hamarabb nyerhet létjogosultságot a tájszólás, mint az irodalmiban, mert még a konkrét etnikai sajátságok, formai furcsaságok is stílusteremtő, korszakalkotó áramlattá terebélyesedhetnek. Egy körzet, egy tájegység néha az egész ország jelképe lehet, s ahogyan ez a művészetben megvalósul, egyetemesen elismert módszernek minősülhet. Ezért nem kell csodálkozni azon, hogy Ausztriában, Itáliában, az Amerikai Egyesült Államokban, Japánban és idehaza is sok műgyűjtő Mattioni Eszter festészetét jellegzetesen magyarnak érzi. Próféta Hallgass Jenő, Olaszországban élő szobrászművész alkotásaiból nyílt kiállítás a Kulturális Kapcsolatok Intézetében. Képünkön Próféta című szobra. Az ötlettől a kiállításig Néhány nap múlva megnyitja kapuját a közönség előtt a Béri Balogh Ádám Múzeum. Mindenki számára nyilvánvaló lesz, hogy mit is jelentett a már egy esztendeje a kapun függő tábla: „Belső átalakítás miatt zárva”. Talán még emlékeznek rá a kiállításlátogatók, hogy a régi kiállítást 1964-ben nyitották meg. Szép volt és tanulságos: megfelelt a tudományos és közművelődési igényeknek. Az úgynevezett állandó kiállítások azonban 10—12 év alatt esztétikai és tudományos szempontból egyaránt „elavulnak”, s a közönség is valami újat vár. A szekszárdi kiállítás „felújítása” is szükségszerű volt. A „felújítást” szándékosan tettem idézőjelbe: új, s nem felújított kiállítást akartunk rendezni. Az első lépés tehát az ötlet, az új koncepció kidolgozása volt. Az ötlet lényege a következő: a dolgozó osztályok életmódváltozásain keresztül akartuk megvilágítani a történelmi folyamatokat. Nem külön-külön néprajzi, régészeti, történeti kiállításokat akartunk tehát rendezni, hanem a különböző szaktudományok eredményeit egy egységes történeti kiállításban szándékoztunk bemutatni. Az ötlet szokatlan, s kicsit merész is: elveti az általánosan elfogadott rendezési elvet — a történések időrendi sorrendjét, a kronológiát. Ami persze nem jelenti az „időtényező” kiiktatását, csak azt, hogy a fő hangsúly a termelés, a társadalmi kapcsolatok, a kultúra és a politika fejlődési tendenciáinak bemutatásán van. Vagyis az életmódot meghatározó tényezők fejlődését, belső összefüggéseit akarja bemutatni a kiállítás. A koncepció a szakemberek körében is némi vitát váltott ki. Rámutattak pl. arra, hogy az uralkodó osztály életmódjának bemutatását sem lehet mellőzni, mert a kép egyoldalúvá, s így hamissá válik. Ezért került a kiállítás tervébe egy, a dzsentri életkörülményeit bemutató enteriőr. Abban minden bíráló egyetértett, hogy az ötlet megvalósításra érdemes. A régi kiállítás lebontását követően először a múzeum épületét korszerűsítettük. A központi fűtés bevezetése lehetővé teszi, hogy egész télen rendszeres foglalkozások színhelye legyen a múzeum. Ezzel párhuzamosan folyt a szakmai előkészítés: a részletes forgatókönyv kidolgozása. Ez aprólékos és elmélyült munkát igényelt. „Papíron” kellett elképzelni és elkészíteni a kiállítást. A forgatókönyvet az országos múzeumok vezető szak- felügyelői és más neves szakemberek lektorálták, és módosításokat, változtatásokat javasoltak. Ez már 1978 májusában történt, s ekkorra elkészültek a belsőépítészeti terv első változatai is. A további munka már a muzeológusok és belsőépítészek, grafikusok szoros együttműködésében történt. A kiállítás felépítése a Központi Múzeumi Igazgatóság feladata. Az igazgatóság tervező művészei készítették a részletes kiviteli terveket: meghatározták a tablók, tárlók, dobogók elhelyezését, méretét, az egyes termek tárlóinak, függönyeinek és a szőnyegeinek színét, stb. A bútorzat „gyártása”, a grafikák, fotók elkészítése is a központi műhelyekben történt. A helyszíni munka csak ezután — augusztus második felében — kezdődött. Kőművesek, asztalosok, festők szállták meg a múzeumot, teherautószámra érkezett a be- —építendő anyag Budapestről. Amint a termek berendezése felépült, megérkeztek a technikusok, s megkezdődhetett a szakmai rendezés. A muzeológusok a forgató- könyvben leírt tárgyak, eszközök többszörösét rakták ki a tárlók elé, hogy ezek közül a legjellemzőbb darab kerüljön bemutatásra. Előfordult az is, hogy „menet közben” kellett módosítani az eredeti elképzelésen: a látvány és a kifejezés érdekében új tárgyakra is szükség volt. Már folyt a szakmai rendezés, amikor olyan tárgyakat, tárgyegyütteseket sikerült megszerezni, melyek hatásosabban fejezik ki a mondanivalót, mint a korábban múzeumba kerültek. A nagyfokú összehangolást, megfeszített ütemű munkát igénylő hetek, hónapok után a kiállítás időre elkészül, s szeptember 30-tól várja a látogatóit. Hogy az ötlet megvalósítása milyen fokon sikerült, a látogatók megértik-e a rendezői szándékokat, természetesen jóval a megnyitás után dönthető el. Várjuk tehát az érdeklődő közönség véleményét! V. KÄPOLNÄSI MÄRIA múzeumi népművelő Ujváry Lajos vázlatkönyvéből Mai román iparművészet A Nemzeti Galériában a mai román iparművészetet mutatja be az a kiállítás, amelynek egyik részletét mutatjuk be. Nemzetközi éremmüvésztalálkozó A három baráti országgal határos Szabolcs-Szatmár megye e sajátossága számtalan formában érvényesül, így kulturális, művészeti, és szellemi csere-formájában is. A hagyományos, szeptember 17-től október 31-ig tartó „nyírségi ősz” eseménysorozatában fellépnek a szovjet, csehszlovák együttesek is, az idén másodszor megrendezett nyírbátori nemzetközi ifjúsági zenei tábor meghívottjai közt ott találjuk az NDK-beli, lengyel, szovjet, csehszlovák, román főiskolásokat és ifjú zenebarátokat. A legreprezentatívabb — maradandó alkotásokra ihlető — s egyre fejlődő esemény azonban a szomszéd népek barátságát is ápoló Nyíregyháza-sóstói nemzetközi művésztelep. Nyíregyháza az idén többszörösen jubilál: száz év óta megyeszékhely, és egy évszázaddal ezelőtt született a Nyírség költője, Krúdy Gyula. E kettős centenárium alkalmából művészeti pályázatokat írtak ki, azok anyagát kiállításokon mutatják be, s az idei — kilencedik — nemzetközi művésztelep is megújhodik. A Budapesten tavaly nyáron megtartott FIDEM nemzetközi éremszimpozion, és az azzal egyidőben megrendezett, nemzeti galériabeli érem-világkiállítás után rendezték meg Sopronban — múlt ősszel — az I. országos érembiennálét, s az idén ugyanott a tavaly díjazott művészek munkáit láthatják a külföldről is ide érkezők. Bizonyos, hogy a folyamatosság óhaja is vezette a rendező szerveket — a nyíregyházi Városi Tanács művelődésügyi osztályát, s a Magyar Képző- és Iparművészeti Szövetséget — amikor a múlt év őszén megnyitották a nyíregyháza-sóstói I. éremművész alkotótelepet. Az 1970-ben megvalósult, első itteni művésztelepre azóta minden évben meghívják a szomszédos baráti országok művészeit is, hogy magyar kollégáikkal együtt új inspirációkat nyerjenek, hasznosítsanak, s ismerjék meg hazánknak legalább egy kis szeletkéjét. Eddig 12 lengyel, 11 szovjet, 8 bolgár, 8 NDK-beli, 5 csehszlovák, 3 jugoszláv, mongol és román festő, szobrász, grafikus volt e telep vendége. Éremművész-szimpoziont azonban nem rendeztek eddig Magyarországon, s alighanem Közép-Európában sem. A siklósi, villányi, nagyatádi nemzetközi szobrászkeramikus találkozók árnyékában — e műfaj jó darabig az alapkérdések tisztázásán fáradozott, s csak a legutóbbi időben bontakozott ki, s nyert polgárjogot, majd tört az élvonalba. Az idén — szeptember 1- től október 30-ig — rendezik Nyíregyháza-Sóstón a II. éremművész-alkotótelepet. Akárcsak tavaly, az idén is kiállításon mutatják be az érdeklődőknek az alkotótelepen készült műveket. A tavalyi, I. éremművész-alkotó- telep eredményét mindmáig vándoróltatják: művelődési házakban, iskolákban, és egyéb kulturális intézményekben tekinthetik meg e munkákat. így válik közművelődésünk szerves részévé a nemzetközi alkotótáborok tevékenységének eredménye. PERELI GABRIELLA
