Tolna Megyei Népújság, 1978. szeptember (28. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-24 / 226. szám
Volt szerencsém parfőm- illatú hölgyekkel végigsétálni a pécsi bőrgyárban. Jó volt nézni a nehéz szagoktól eltorzult arcokat. Pedig udvariasságból a meszesbe nem is vittek el bennünket. * Hajnali, borongós battyogá- sok. Vajon Fulló Lajos tímár szakmunkásnak 33 év alatt hányszor kellett az álmosságtól, kialvatlanságtól, a tegnapi munka izomszaggató fáradtságával a bőrgyárba bandukolni? Kár számlálni a napokat. „Még egy év van és akkor jóccakát”. Jön a pihenés. Pihenés? Aki több mint 34 évet dolgozik a gyárban, tud-e pihenni? Szerencsére akkor is lesz a ház körül szöszmötölni való. Valamikor gyerekkoromban láttam Csepelen ilyen nagy üzemcsarnokot, de ott a gépek zúgása, a rendezett, a kifestett közlekedési utak hagytak nyomot a kisdiákban. Itt Simontornyán ugyanazok a hatalmas méretek. Minden cseppfolyós, nedves. A bőrök átható szaga csak fél óráig kólintja fejbe az embert, utána a nyálkahártya automatikusan hozzászokik. A targoncák keresztül-kasul járják be a műhelyt, később észreveszem; pontosan meghatározott útvonalon járnak, csak én állok mindig az útba. A munkások oda sem figyelnek. Megszokhatták már a bámészkodókat, azt is tudják, hogy minden látogató innét menekül leghamarább. Szeretnék megfogni egy bőrt, a kezem lendül, de az utálat visszafogja, később mégis hozzáérek, a nyálkás valaminek az érintését napokig érzem. Fulló Lajos itt dolgozik 33 éve. * Technológiai sorrend (nem szakembereknek): 1. A nyers bőr beérkezik a gyárba — a minőségellenőrök bevizsgálják, lemérik a súlyát és szúrópróbaszerűen ellenőrzik a minőségét. Előkészítik az esetleges hosszabb tárolásra, sózás, stb. 2. Meszesműhely — hatal- más keverőhordókban — betonkeverőkhöz hasonlít, sőt egy-két ilyen berendezést is átalakítottak — a bőr feláz- tatása, ekkor a sótól, trágyától megtisztítják. Szőrtelení- tés: kémiai úton eltávolítják a szőrzetet és a felhámréteget. Ezzel párhuzamosan történik a meszezés, ekkor alkalmassá teszik a cserzésre. 3. Húsolórészleg: — mechanikai úton három henger között — egy gumi, egy recézett acél, egy késes henger és a pneumatikus tömlő, ami a bőrt hozzászorítja a késhez — eltávolítják a bőrön maradt húsdarabokat, faggyút. 4. Stuccolók — húsolás után a bőrök szélén maradó érMolnár Károly és Zsolnai Sándor Fotó: Gottvald Károly Fulló Lajos protekciója A kakas is később kukorékol téktelen hulladékot és a szükségtelen részeket levágják — stuccolják. 5. Hasítok — megfelelő vastagságra hasítják a bőrt. Ekkor két értékes részt kapnak, nemcsak a színe, hanem a belseje is használható lesz. 5. Cserzőműhely — a bőrön olyan kémiai átalakítást végeznek, amely a romlandó fehérjét szerkezetileg megváltoztatja, ezzel megszűnik élőnek lenni a bőr, ipari célra felhasználható. * Kovács László a párja Fulló Lajosnak legalább öt éve. Jó nagyot nevettek azon, mikor kérdezem: hogy össze- vesztek-e már? Ilyet elképzelni csak valami pihent agyú ember tud. — Együtt kell mozdulni, össze kell szokni két embernek — mondja. — A stuccoló- kés pillanat alatt elvághatja a társ kezét. A legnehezebb munka a húsolóké. Naponta 20 tonna bőrt kell megmozgatni az egy gépen dolgozóknak. A magyar bőr 50—60, a külföldi 20—25 kiló. Ebben a műhelyben évente 15 ezer tonnát dolgoznak fel. A gépet etetni kell. A placcra targoncával emelik fel az anyagot. Onnét a párban dolgozók a kampóval egyszerre emelik fel a bőrt, egyszerre lendítik a hengerek közé és addig nem indul a gép, míg mindketten nem lépnek — természetesen ismét egyszerre — az indítópedálra. Utána a másik két ember meg- stuccolja az anyagot és ismét a targoncáké a „szó”, vihetik a hasitokhoz. — Az idősebbek kaphatnának könnyebb munkát másik műhelyben, de ennyi idő után már nem hagyom itt a kollégákat — mondja Kovács László. Valamikor protekcióval lehetett a gyárba kerülni, Fulló Lajos is így lett gyári. „Most meg a fiatalok nem akarnak jönni.” Az öreg mellett öltözik Zsolnai Sándor, mindössze 21 éves. „Jobban szeretek az idősebbekkel dolgozni.” Hogy mennyire nehéz, fizikailag is ez a munka, Zsolnai Sándor esete bizonyítja: a húsolón dolgozott, Molnár Károly volt a párja. Életerős fiatalember, könnyen dolgozott. Eltörött a válla, s azóta már nem mehet a géphez. Nem bírja fizikailag. Térmunkás lett, de maradt ebben a műhelyben. A meszesműhelyben dolgozók reggel négykor kezdenek, (a kakas is később kukorékol), délután pedig a másik műszak addig nem mehet haza, míg be nem fejezik, amit a reggelesek elkezdtek. Ezért blokkolni sem kell. Itt keresnek a legtöbbet. A nehéz munka ellenére a többség 20—25 éve ebben a műhelyben dolgozik. HAZAFI JÓZSEF Mozaikok az NSZK-ból A Hotel Ambassador negyedik emeleti szobáinak ablakából a kölni körút egy igen forgalmas szakasza látható. Egyebek között pontosan szemben van a Köln— Bonn villamos vasút innenső végállomása. Ez különösen reggel nyolc óra körül élénk. A tisztviselők ilyenkor mennek a fővárossá avandzsált, valamikor csöndes kis városban lévő kormányhivatalokba. Azt megelőzően jóformán csak az utcát takarító — a helyi lakosságtól már csak a tömött fekete bajuszuk miatt is erősen elütő — török vendégmunkásokat látni a környéken. Aligha irigylésre méltó a helyzetük. A munkanélküliek közel milliósra becsült létszámának igen jelentős hányadát éppen ők alkotják, akik közül nagyon sokan tizenöt-húsz éve az NSZK-ban élnek. A jogaik erősen korlátozottak és a polgári sajtó mesterien ért ahhoz, hogy ellenszenvet keltsen ellenük az átlag németben. Ennek egyik módja, hogy naponta közölnek róluk vagy velük kapcsolatosan vérbosszúról szóló történeteket. Vad, féktelen embernek mutatják őket, akiknél gyorsabban jár a bicska, mint a gondolat. Hátrányos helyzetüket érzékeltetik is velük. Például a Frankfurt—Köln között közlekedő Lufthansa-gép minden utasát megkínálták valamilyen üdítővel, kivéve a három egymás mellett ülő, olajbarna bőrű, fekete bajuszos törököt. Amikor reklamáltak, az utaskísérő — férfi — félvállról vetette oda: „Most már nem hozok semmit, úgyis mindjárt leszállunk.” * Repülőtér: a biztonsági szolgálat emberei még a veséjén is át szeretnének nézni az utasoknak. A kézi csomagokat átvizsgálják, átkutatják, felemeltetik a kedves utas karját és gyors, de igen alapos mozdulatokkal végigtapogatják. A kezükben lévő csipogó szerkentyű az egyetlen doboz cigarettát és az öngyújtót is veszélyesnek minősítette, amíg a fürge ujjú tisztviselő meg nem győződött róla, hogy mindössze a saját egészségem veszélyeztetem. A pályaudvari csomag- megőrzőben a vasutas viszont a bőröndök tartalmára kíváncsi. Igen gyakorlott mozdulattal képes feltúrni az otthon gondosan becsomagolt ruhaneműt. Nem ok nélkül teszik. A terroristák ott élnek, járkálnak és lesik áldozataikat. * Mint például Willy Peter Stoll, ez a 28 éves terrorista, akit az emlékezetes Schleyer- gyilkosság óta körözött a rendőrség, mint a Baader— Meinhof csoport tagját. A fél Európát rettegésben tartó, többszörös ember- és repülő- géprabló csoport tizenhét tagja már vagy rendőrgolyó, vagy öngyilkosság révén fejezte be életét, amikor a tizennyolcadikat Düsseldorfban egy kínai étteremben, a „Shanghai”-ban egy asszony felismerte. A naponta tucatszámra érkező bejelentések ellenőrzésének mintájára két fiatal civil rendőr ment ki a megadott helyre és a vacsora utáni sörét iszogató terroristát igazolásra szólította fel. Stoll a dum-dum golyókkal töltött pisztolya után kapott, de a rendőrök voltak a gyorsabbak. Négy lövéssel ártalmatlanná tették és rövidesen el is vérzett. A nyomravezető megkapta az 50 000 márkát, a rendőrök pedig a dicséret mellé a gratuláló levelek és táviratok között az egyik szállodatulajdonos meghívóját kéthetes ingyenes pihenésre. Az újságok négy-öt centis betűkkel szedett címek alatt rekonstruálták az eseményeket, az újságírók valósággal ellepték a kis éttermet. A hivatalos kiküldetésben aznap éppen Düsseldorfban járó jómagam pedig vakarhattam a fejem búbját, hogy miért nem ott vacsoráztam. Hisz akkor a szemtanú hitelességével az egészet frissiben közölhettem volna. * így meg kellett elégednem más helyszínnel. Például a kölni dóm környékével. Itt nem terroristát láttam, hanem olyan giccsparádét, amihez hasonlót aligha lehet a mi körülményeink között találni. Gondolatban máris megbocsátottam minden pamutgombolyaggal játszó hazai cicusnak és kerti törpének. A giccskoronát egy félreérthetetlenül kacsingató japán szépséget ábrázoló fénykép és a dóm rajzával díszített sö- röskancsó között lévő, a keresztre feszített Krisztust térhatásban megjelenítő kép vitte el. Azon ugyanis, szemből nézve kinyitja — oldalról nézve pedig behunyta a szemét. A rafinéria abban volt, hogy a japán gésa viszont olyankor kacsintott. * A giccs máshol is kísért az NSZK-ban. Jártam egyszerű emberek lakásán. Megdöbbentő, hogy a korszerű gépekkel, kényelmes, célszerű bútorokkal berendezett házakban mennyi ízléstelenség férhet be. Nem is olcsón vásárolt szörnyűségek. Pedig a pénz helyét ott is meg kell ám gondolni. Először is az adóhivatal csapolja meg a jövedelmet. Itt van például M. M., a stuttgarti Mercedes-gyár esztergályosa. 1978 augusztusában húsz munkanapon 185 órát dolgozott. A bruttó jövedelme 2528 márka volt. Hóközben kapott 690 márka előleget, a hónap végén 1109 márkát vitt haza. A többi levonás, adó. Igaz, az összehasonlítások torz képet adnak, de egy tény: egy kiló kenyér 3,60 márka és az élelmiszerek ára ehhez mérten megközelítőleg úgy aránylik egymáshoz, mint nálunk. * Egy délután a Hohenzol- lern Ringen hatalmas fekete zászlók jelentek meg. Az újságok egyetlen neves személy halálhírét sem közölték, a rádió, a tv sem mondott semmit, de á Ring gyászba borult. Az érthetetlennek tűnő ügyet a kirakatokban megjelenő plakátok magyarázták meg. A plakátokról ugyanis öklömnyi betűk szólítottak fel: „Kölniek védjétek me| magatokat!” A hátborzongató felhívás magyarázata is ott volt: a városi tanács garázsokat akar építeni a Ringen lévő házak alá. Ez tovább szennyezné a levegőt, tiltakozni kell hát és azt követelni, hogy tiltsák ki a gépkocsikat a kőrútról. A tiltakozás módja: két egymást követő estén fél hétkor mindenki kapcsolja ki a világítást az üzletekben, a lakásokban. A jelzett időben direkt arra mentem. Sehol, semmi nem volt leoltva. A plakátokat két-három nap múlva levették. Újat raktak a helyükre. Azon is tiltakoztak — mert nem épült meg egy múzeum az előirányzott összegből. És különben is: csak nem bolond a kereskedő leoltani a villanyt a kirakatában, amikor ott van kitéve egy valódi jaguárbunda 14 900 márkáért. FEJES ISTVÁN Fulló Lajos és Kovács László Botos László a cserzőkádból már a „holt”, a feldolgozásra alkalmas bőrt emeli ki.
