Tolna Megyei Népújság, 1978. szeptember (28. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-17 / 220. szám
IO ^fÉPÚJSÁG 1978. szeptember 17. Tersánszky J. Jenő: MECUÍDLEK Tersánszky íróasztalánál CSANADY JANOS: Emlékezés egy rég lehullt esőre — Beborult az ég és eső fenyeget, jólesik kiállni, nézni az eget, várni, hogy a szél jön, bőszen nekiront, csapkodja az udvart, porzik a porond. Az ólajtók nyitva, most mind nyikorog, lendül és csapódik, vén rozsda pörög a sarokvasakról; megriadt a nép, csirke, tyúk és kácsa szalad szerteszét. Ahogy elviharzik az első roham, sorban egymásmellé ülnek a ragon, újra támad a szél, veri a tetőt, nyögeti a fákat taréjuk fölött. Jön a kutya, macska, kapar: bekopog: ki kell nekik nyitni a konyhaajtót, kályha alá ülnek akkor boldogan, mosoly fénylik a szőrös pofájukon. A gazda nyugodt; egy aggodalma van; a kertet is dúlja ez a kis vihar, gyenge borsó, málna, kerti vetemény hogy áll meg, aminek szára nem kemény. „Kár haszonnal jár” — így biztatja magát, az eső meg jól jön, — egy cigarettát varázsol a dózni peremén elő, füstöt fúj és fönt már kopog a tető. Mitjans : Harry Swansson halála IRODALOM # ♦ • DEVECSERI ZOLTÁN; Itt egy madár Itt egy madár fest le lázat, kései szó meddig érne? Csönd lázadó fészkeiből ki vág tűnő tűz elébe — i Sorvad gyökér, vágyik tenyér új televény udvarába, segít ezüst bélű hajnalt legénytelen lány hajára — Nyulak bújnak vesző nászba, titkuktól a Nap se rebben s nyílnak madár-virágágyak arany májusoknál szebben: akác-szerelmeknél lesben — Dunatáj 2. Megjelent Tolna megye tudományos és művészeti antológiája, a Dunatáj. A kiadvány első számát nem sokkal ezelőtt üdvözölhettük a gya- rapodók örömével. Most a második száma van már a kezünkben és az olvasó határozott választ kap arra a kérdésre, hogy friss fórumunk elég erős-e szellemi életünk tükrözésére? Igen, a felelet. Az első számot köszöntve nem írtunk azokról az ünneprontó hangokról, melyek kételkedtek egy helyi — ennek megfelelően sajátos — tudományos és művészeti antológia szükségében és életképességében. Ezek a megnyilvánulások maradhatnának titokban. De a Dunatájnak nincs szüksége erre a titoktartásra, második számának tartalmi gazdagsága jóval több az ígéretnél. Ez a kiadvány már most, ilyen fiatalon alkalmas arra az időt álló jelteremtésre, amire életre hívói útra bocsátói szánták. De alkalmas arra is, hogy a provincializmustól őrizkedve az ország' szellemi életébe kapcsolja helyi fórumot eddig nélkülöző szellemi életünket. Tíz szerző munkáját adja közre a második szám. A szerzők zöme ismert színvonalat fémjelez. Csorba Győzőre, a Pécsett élő Poéta Doctusra gondolok és Tüskés Tiborra, mint hozzánk közelire. Vadas Ferenc Mobilitás és iskola c. tanulmánya megyei tapasztalatokra hivatkozva társadalompolitikánk egyik legégetőbb kérdését feszegeti gondolatébresztésre alkalmasan. Szilágyi Miklós Tam- bovban szerzett élményeire építve töpreng a szocialista festészetről. Csányi László esszéje máris hatalmas átmérőjű történelmi, irodalom- történeti tabló, bár a szerző ezt a publikációját bevezetésnek szánta Fülep Lajos pályakezdéséhez. Sípos Lajos és Gál István írásai pedig még ma is tágítható Babits-isme- reteinket gyarapítják avatottam míg Sz. Bányai Irén és Virág F. Éva azonos, szociográfiai indítással vezetnek munkájukkal napjaink valóságába. Egyszóval... nincs a Dunatáj második számában olyan írás, amelyik ki ne állná az érdeklődés próbáját. — óa — A történet régi. Szereplői éltek. Főhőséről többen is írtak már, saját néven is, álnéven is. Szóval, kulcstörténetet kapnak itt... Behemóth Károly újságíró, író, közíró, társadalom- tudós volt. Óriási, hájas tér-, metére még külön lötyögő ruhákat szabatott. Vagy inkább vett készen. Mert Behemoth nemcsak szegény ördög maradt világéletében, hanem rettentő könnyelmű fráter is. Szerette az eszem- iszomot, a szoknyát, a kártyát. .. Amivel azonban népszerűséget, vagy hát hírhe- dettséget vívott ki magának Behemóth, az nyers ötletessége, vad tréfái, csúfondá- ros modora volt. Hát egyidőtt egy nagyobb vidéki városban újságírós- kodott. Ott elválhatatlan pajtásának csípte fel Sóska Károly kartársát és druszáját. Sóska, ez nyápic emberke úgy föstött Behemóth mellett, mint a bika mellett a bodri kutya. A hasonlat viselkedésükre is illett. Behemóth lomhán mozgott, nagyókat hallgatott, Sóska örökké szájaskodott, handabandázott, ágált, ugrált. A gyilok, a kard, sőt, a revolver sem tudja eltüntetni, vagy kiegyenlíteni azt a felsőbbséget, amit a termet ad a nagy embernek a kicsivel szemben. Azért akad a kicsi emberek között sokkal több hetvenkedő, nyugtalan jellemű. Ez a Sóska Károly például rendszeresen untatta és bosszantotta Behemóth druszáját, félig kitalált, vagy elferdített kalandjaival, amik keretében kegyetlenül megleckéztetett, elagya- bugyált neki kellemetlen alakokat. Nos, egy nap ott halad Behemóth Sóskával a város úgynevezett Templom utcáján. Ennek sarkán állt az újságírók egyesületét rejtő épület. Az utca túloldalán pedig az Ipartestület háza. Előzőleg esett az eső. A keskeny járdáról a járókelőnek a kocsiút tekintélyes sarába kell lelépni, ha leszorul róla. Az Ipartestületből éppen a húsiparosok küldöttsége nyomul kifelé valami ülésről. Erről a foglalkozási ágról aztán éppen nem lehet állítani azt, hogy csupa csimpiszli alak a művelője. Amint a kis Sóska távolabbról észreveszi a derék henteseket, mészárosokat a járdán, elfutja agyát szokott ungorkodhatnékja. Azt mondja Behemóthnak: — No nézd, ezt a sok randa hurkametélőt. Mind úgy halad a járdán, akár az utca, a város, a megye, az ország övék volna. Ez jellemzi a közállapotokat igazán... Én a minap, egy ilyen dögnek, aki nem tért ki nekem... Parádés kiállítású, méreteiben is impozáns kötettel lettünk gazdagabbak. A Tolna megyei Levéltár megjelentette a megye történeti olvasókönyvének rég várt első kötetét. Az 552 oldal és a gazdag képanyag egyaránt dicséri a jó szerkesztői munkát és a Szekszárdi Nyomda szakembereinek kiváló tevékenységét. A szép végeredmény még „a jó munkához idő kell” elv gyakorlati alkalmazását is megbocsátha- tóvá teszi. A kéziratok ugyanis 1976 decemberében érkeztek, a kötet pedig az idén júliusban hagyta el a nyomdát. Amikor egy megye történetéről beszélünk, általában a história szaktudományának képviselőire gondolunk. Az „olvasókönyv” más, és az előbbivel ellentétesnek tűnő fogalom. Nos, nem az. „Az olvasó maga is közel akar jutni a történetírás forrásaihoz” — olvassuk a kötet be— Csatt! — bődült rá Behemóth Sóskára: — Ne folytasd! Nekem is begyemben vannak ezek a pofák. Ha akarod, megleckéztetjük őket. — Hogyan? — hebegi erre Sóska. Mert hát meghűlt benne a vér annak elképzelésére, hogy nemcsak üres fenyegetés marad ezúttal élete fő vágyálma, hogy diadalmasan szerepeljen valóban egy komoly összetűzésben. — Idefülelj! — bömböli Behemóth: — Előremégy és megvárod; tisztességesen utat engednek-e neked a járdán ezek a gaz hentesek? Ha igen? Kendben van! Ha nem? Akkor az elsőnek döfjél egy olyat könyököddel a potrohúba, hogy nyékkenjen! A többitől ne szurkolj! Itt vagyok én! Megyek utánad, és úgy a falhoz kenem az egész bandát, hogy... — Jó! — rebegi erre Sóska. — De minek nem tartunk együtt? Minek menjek én előre? —_ Marha! — korholja Behemoth. — Hát ha engem a bivaly alakommal veled látnak, akkor biztos, hogy kitérnek... Hát mégy? Vagy nem? Már itt vannak az orrunk előtt rögtön... Sóska sápadozik, remeg. De leküzdi szívdobaját, sze- pegését, és halálra szántan rohan előre... Amint odaér közvetlen a húsiparosokhoz, hát az első pár közülük nagy tárgyalásban van éppen és észre isem veszi a kis szöcske emberkét maga előtt. Sóska tehát nagyot lélegzik, és könyökét előrefeszítve ront neki a járda közepén az egyik húsiparos pocakjának. — Maguké ez a járda? — makogja harciasán. A húsiparos, véletlen a legügyesebb nagyvágó. Hozzá van szokva a tagló gyors kezeléséhez. A képén még ott az ámulat, hogy: ilyen pukkancs mert a hasába döfni. De óriási mancsa már csap is a Sóska fejéhez. vezetőjében, és ezt még azzal egészíthetnénk ki, hogy szeretné emberközelbe hozni a régmúlt századokat. Ez a mai olvasó számára érthetővé stilizált szövegek hű idézésével szinte krimibe illő részletekig sikerül. Megtudjuk, hogy 1073-ban miként mentette meg Vilmos szekszárdi apát Géza herceg életét egy ellene törő cselszövés során. A Dózsa-szabadságharc eseményei nyomban frissek lesznek, ha arról értesülünk, hogy ki, mennyi kártérítést fizetett a tolnai polgároknak az 1514- ben okozott károkért. Nagy János Rebi ülahir hónap 4-én, vagyis 1553. március 19-én 15 hordó után fizetett vámot Szegény Sóska! Mint rongybábu nyaklik össze és rogy oda a fal tövébe és bámul hülyén a levegőbe... A húsiparosok lassan, röhögve vonulnak el mellette. De hát hol van a derékhad? Hol a mentő kar? Hol a segítség? Hol van a megtorlás? Hol van Behemóth? Behemóth a bajtársiasság örök gyalázatára végignézte Sóska leütését és nemhogy egy tapodtat tenne támogatására, de röhögni kezd, akár a húsiparosok és elhúzódik a sarok mögé... Rettenetes! Szegény Sóska feltápászkodik. Keresi Behe- móthot. Nincs sehol. Hát sárosán, sántikálva, kábult fővel, vérző orral fölhatol az újságíróegyletbe. Ott, képzelhetni, micsoda vad, micsoda vért forraló szónoklatot tart az esetről..'. Amikor éppen a végszónál tart, berobog a klubba Behemóth. Általános felháborodás fogadja. Maga az elnök kéri számon lovagiatlan, kartár- siatlan eljárását Behemóth- tól, amit Sóskával szemben, a testület szégyenére tanúsított. Behemóth azonban nyugodtan legyint és hirtelen komoly képet ölt, hogy a következő beszédet tartsa: — Tévedés! Sóska Károly nekem hálával tartozik cselekedetemért és tőletek sem illet gáncs érette. Nem vettétek-e észre, hogy ez az ember tűrhetetlenül tele egészségtelen és oktalan gyilkolódási hajlamokkal? Elhatároztam, hogy kigyógyítom ebből. Remélem, használt a gyógymód és nem fog visszaesni. Lelki orvosának tekinthet engem, valamint a nagyvágót testi orvosának... Ne vitatkozzatok! Inkább adjon valame- lyiktek öt koronát, hogy beülhessek az alsósba, mert Sóskától egyelőre nem kérhetek... íme a történet! (Kilencven éve született Tersánszky Józsi Jenő) a palánki átkelőhelynél. Tuj- gun budai pasának 1554-ben az okozott gondot, hogy Tolnánál Dersffy Farkas kifosztott egy török hajót és elrabolta női utasait. Egyébként „nagyságos urának, figyelemre 'méltó barátjának” Malvé- siüs követnek „jó egészséget kíván”. Ámhát aga, tolnai emin 1640-ben Vida Mihály özvegyének segélyezésével foglalkozik. II. Rákóczi Ferenc 1706-ban Bátáról kapott levelet, melyben „alázatos egyigyű szolgálója, szekszárdi zászló alól rabságra jutott Kovács Pál házas társa Angyal Eörzsébeth” férje kiváltásáért könyörög. Ahogy az időben előre jutunk (a kötet a honfoglalásSwanssonné a következőképpen kezdte vallomását: — Éppen lefelé készültünk az ebédlőbe, amikor belépett az inas és jelentette, hogy egy úr kíván beszélni a férjemmel. Harry megkérdezte, hogy hívják, mire az inas azt felelte: „Az úr nem mondta meg a nevét, csak annyit közölt., hogy élet-halál kérdésről van szó.” — Akkor a férjem megkért — folytatta Swansson- né —, hogy kísérjem le a könyvtárba. Amint beléptünk, az ismeretlen felugrott a karosszékből, zsebéből pisztolyt rántott elő és háromszor lőtt. Harry holtan esett össze. — És maga nyugodt maradt, asszonyom? — kérdezte a felügyelő. — Nem. özvegy maradtam — felelte méltóságteljesen Swanssonné. Foster felügyelő folytatta a kihallgatást: — Hozzányúlt valaki valamihez a könyvtárban? — Igen. A lányom. Mint mindig, most sem tudta türtőztetni magát és megfogta... — Mit.? — A felügyelő felállt az asztaltól. — A holttestet. Mikor látta, hogy az apja mozdulatlan, kivett a zsebéből egy pár bankjegyet. Ez már egy olyan reflex nála, érti? — Ön telefonált a rendőrségnek? tói 1849-ig terjedő dokumentumokat tartalmaz) az írott emlékek száma természetesen gyarapszik. Olvashatjuk az OTP korelődjének, a Szekszárdi Takarékpénztárnak alapszabályait éppúgy, mint Kajdacs elöljáróinak igazolását, mely szerint a kölesdi legelő régen a község jobbágyainak tulajdona volt. Sűrűn szerepel a később cseppet sem dicső pályát befutott Augusz Antal alispán, a derék Csapó Vilmos nemzetőr őrnagy. 1849. augusztus 7- én, az osztrák megszállás idején Hegyessy János főjegyző így búcsúzik főispánjától: „Az ember nem elég okos magának tanácsot adhatni, — Nem. Amikor az ismeretlen lőtt, az első dolgom volt, hogy bevegyek két nyugtatót. A dörrenéstől szörnyen megfájdult a fejem. — Hát akkor ki értesítette a rendőrséget? — A bátyám. Éppen nálunk volt ebédelni. — És most hol van a kedves bátyja? — Azt mondta, rögtön jön, mihelyt végez a desszerttel. Mivel gyermekkora óta nincs úgy oda az édességért, gon- Golom, hamarosan itt lesz. Meglehet, hogy már jövőre... Tudja, olyan ideges szegény. „Húgocskám — mondta —, jobb lesz, ha nem most, hanem egy kicsit később beszélek a felügyelővel.” És elutazott. Most már útban van Mexikó felé. Apropó, nem tudja véletlenül, mikor zár a bank? — Mi dolga a bankkal, asz- szonyom ? —r Ö, csak azt szeretném megtudni, mikor kapom meg a szegény férjem után járó pénzt. Képzelje, még két hete sincs, hogy félmillió dolláros életbiztosítást kötött — és milyen szörnyű véget ért! A felügyelő gondterhelten vakargatta az állát. — Nem akarok szomorúságot okozni, asszonyom, de eddig semmi gyanús szálat nem látok... Legalább lenne valami nyom, amin elindulhatnánk! Zahemszky László fordítása legjobban cselekszik azonban az, ki magát mindentől visz- szavonja...” Ezzel, a későbbi passzív rezisztenciát sugalmazó levéllel zárul a gazdag kötet dokumentumainak sora. Az érthetőséget és áttekinthetőséget segítik az egyes korszakokat bevezető, tanulmánynak beillő jegyzetek. Mint arról már korábban hírt adtunk a Tolna megyei Levéltár helytörténeti tevékenységéről szóló beszámolónkban, a kiadványból minden iskola kap. Ami persze magában kevés, ha az igen jól sikerült összeállításban szinte példátlan értékű forrásanyagot a szakemberek nem használják fel a közoktatásban és közművelődésben. A bevezetőben jelentettekkel ellentétben az Évszázadokon át első kötetét nem egy. hanem két további követi majd, elvezetve az olvasót napjainkig. ORDAS IVÁN Évszázadokon at Tolna megye történetének olvasékönyve
