Tolna Megyei Népújság, 1978. szeptember (28. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-17 / 220. szám
A KÉPÚJSÁG 1978. szeptember 17. Meddig érünk rá? Tímárok a tímárságról Hatszögletű kerekasztal Hatan ülünk az asztal mellett. Fodor Tiborné, Takáczi János, Csóka Ferenc, Szarvas Lászlóné és jómagam. Házigazdánk, Szabó Sándor tanácselnök kissé távolabb foglalt helyet. így jelzi, hogy szíve szerint sok a köze a bőrös szakmához, de éljenek a szó jogával a szakma fiataljai. Lehetne másutt is ilyen szenvedélyes eszmecsere tárgya a tímármesterség, mint Simontornyán? Itt kevés embert hagy hidegen a szakma vonzásának elapadása, rangjának devalválódása. A borkészítés a legrégebbi foglalkozások egyike. Emberősünk csak a paradicsomban viselt fügefalevelet. A valóságban táplálkozott az elejtett vadak húsából és öltözködött azok bőrébe, szőrméjébe. Fodor Tiborné személyzeti és oktatási előadó, Takáczi János tímár szakoktató, Szarvasné szakmunkásból lett meós. Az üzemben tímárként csak Csóka Ferenc dolgozik. Nem tudom, csak ezzel magyárázható-e, hogy nem azonos a nagyjából kortársak optikája és amit óvatosan fogalmaz a többi, Csóka Feri csomagolás nélkül rakja az asztalra. Pedig, nem neki fáj egyedül Simontornyán, a bőrgyáriak nagy családjában, hogy a tímárokra régen lenéznek inkább, mint föl. Szeresse a bőrt! A rokonszenves arcokat nézve azt találgatom, hogy ugyan melyikükből lesz — ha ugyan lesz — dinasztiaalapító? Valamikor arról volt nevezetes ez az üzem, hogy felvételre apák hozták ali^ felcseperedett gyerekeiket és a tímárból lett gyártulajdonos Fried Salamon úr tudta, nem fizet rá a szülők protek- torkodására. Fried úr persze egyebet is tudott. Azt nevezetesen, hogy a szülők árnyékában megszerzett szakmai tudás önmagában nem elég. Az kell, hogy a munkás szeresse amit csinál. Szeresse a bőrt akkor is, ha készítésének számos fázisában nincs szépség, csak cudar küzdelem mocsokban és bűzben — az anyaggal. Sokáig élt a családi utánpótlás hagyománya. Legutóbb a Baum család tagjaival emlékeztünk erre. Jóval a felszabadulás után is hozta még egyik nemzedék a másikat. Aztán egyszercsak, vége. Kisfröccsök mellett mélázga- tó, idős bőrgyáriak a világ dolgait tárgyalva ma is elbúsulnak ezen a végen. Nincs ínyükre a szakma rangjának fogyatkozása. Vártunk ide idősebbeket is. Nem jöttek. Belefáradtak volna annak sorolásába, hogy miben látják a bajok gyökerét? Beszélnek pedig róla! Közülük aki világot járt, láthatta a berlini múzeumnak azt a 4000 éves gránittábláját, mely munkálkodó tímárokat ábrázol. Van aki most is hibátlanul fújja még a szakma történetét és hivatkozva az inkák és egyiptomiak bőrkészítési tudományára, büszkén mondja föl, hogy eleink már akkor kiválóan értettek a bőrök és szőrök készítéséhez, amikor az őshazából a maiba érkeztek,. „Hát persze később se volt ám másként! Pedig nálunk az ipari bőrgyártás 'kezdetét 1799 és a pesti Kem- nicz János neve jelzi!” Nem jöttek öregek. Megértem. Az, hogy a 78—79-es tanévre csak öten jelentkeztek tímártanulónak és azok is a környező községekből, nem könnyű beszédtéma. Hivatkozások kétezerre Fodor Tiborné: — Nem hiszen, hogy az üzem korábban olyan sokat tett az utánpótlás toborzásáért, mint az utóbbi években. Mi magunk is sok helyen jártunk és hívásunkra több általános iskolából jöttek el üzemlátogatásra a végzősök. Tetszett nekik amit láttak. A későbbi eredmény mégsem ezt igazolta. Ezért gondolom, hogy alapvető baj van a pályaválasztási tanácsadás, irányítás összehangoltságával. Szoktuk mondani, hogy a szakmunkásképzés ma már az ezredforduló munkásságát neveli. Van ebben valami riasztó szólamszerűség. Megesett, hogy egyik közeli iskola igazgatója csak többszöri sürgetésünkre volt hajlandó nyilatkozni és indulatosan hozta tudtunkra, hogy az ő gyerekeik „jó képességűek, továbbtanulnak. Nincs olyan a végzősök között, aki tímárnak lenne alkalmas.” Szóval olyan gyönge képességű nincs Takáczi János: — Szerintem is van több tisztázandó félreértés. Szakmunkásnak sem jó tudniillik akármilyen képességű gyerek. Nevetségesen időszerűtlen manapság azzal ijesztgetni a tanulással hadilábon álló nebulót, hogy mehet suszternak. Hát nem mehet! Az ipar művelt szakmunkásokra tart igényt. Mi több, egyik-másik iparág már most megköveteli az elődöknél sokkal képzettebb szakmunkásokat. Okkal. A népgazdaság nagy áldozatok árán korszerűsíti az ipart. A bőripar rekonstrukciója keretén belül csak a mi gyárunk 524 milliót fordít fejlesztésre. Üzemünk máris az ország egyik legélesebb profilú termelőegysége, alkalmas a nagy szériák gyártására. De hiába a korszerű gépek, a tudományos haladást reprezentáló modern eljárások, ha nincs elég megfelelő szakmai tudással rendelkező ember. — Úgy tudom, 1976-ban 1400 volt az üzemnek és székesfehérvári telepének a létszáma. Ma, mennyi? — Ha nem tévedek, 1663. Ebből a termelőüzemben dolgozó bőripari szakmunkás 127. Fizikai állományban az összes szakmával rendelkezők száma 378, míg a betanított és segédmunkásoké valamivel meghaladja a hatszázat. Csóka Ferenc: — Mindezt szükséges ismerni, de hát az volt a kérdés, miért veszített vonzásából a tímárszakma. Ferit nem zavarja a többiek majdnem rosszalló hom- lokráncolása. Babos bácsit juttatja eszembe, akivel évekkel ezelőtt fél délelőttöt beszélgettem végig, mi vitte arra, hogy három szakmát is kitanuljon. Az öreg mérgelődött Feriéhez hasonló indulattal azon, hogy egyesek manapság úgy váltogatják a munkahelyüket, ahogy a fehérneműt szokás. — Folytassa csak! — Szóval a teljes foglalkoztatottság, meg a munkaerő ide-oda áramlása... Jól van, állampolgári jog a munkában keresni a jobbat. Ha valahol több pénzt helyeznek kilátásba az embernek, ma még felkerekedik és nem érdekli, hogy nem azzal keresi a kenyérre, meg a kalácsra valót, amit szakmájának választott. A bőriparban dolgozók bérezése lemaradt. Aki tehette, máshova szabadult. Termelni kellett, jöttek a betanított munkások. Na jól van, szükség volt és szükség van ma is rájuk. Node á végtelenségig úgy, hogy a közben megvalósított bérrendezés sem nyitott különbséget a szakmunkás és betanított fizetése között? Ez nem tetszik sok embernek. Nekem se tetszik, noha belátom, hogy nem állhat le a termelés emberhiány miatt. Én, szeretem a szakmámat és nem jutott eszembe odébb állni. A gyerekemet se beszélem le, ha bőrös akar lenni, de technikumba küldöm, hogy meg tudjon felelni a század- fordulónak is. A szakmunkásképzéssel — ezt már évek óta mondjuk — alapos baj van. Vegyük a képzés elméleti anyagát. Úgy taksálom, hogy a tímárképzésben ma használatos könyvek körülbelül 40—50 eves késésben vannak a mai gyakorlathoz képest. A könyvek a szakma múltját hordozzák, a gyakorlat a jelent. Sokszor még hátul a kiszuperált masinák között se tudunk már olyat mutatni a tanulóknak, amilyet a tankönyvük leír. A legtöbb bőrgyári szülő lebeszéli a gyerekét, hogy idejöjjön szakmát tanulni. Ezzel a ténnvel szembe kell néznünk mindaddig, amíg egyensúlyba nem került a szakma anyagi és erkölcsi megbecsülése és a képzés, majd a munka melletti rá- képzés — amin sokat fáradozik az üzem — tartalmában meg nem újul. Én nagyon bízom abban, hogy a rekonstrukció teremtette korszerű termelési feltételek lépés- kényszert diktálnak végre ezen a téren. — Elnézést a kitérőért. Tételezzük fel, hogy van IV. általánosom. Jelentkezem betanított munkára. Lehetséges, hogy pár hónap múlva nem sokkal kevesebb pénz csörög az én borítékomban, mint a magáéban? — De még mennyire! Ráadásul az is előfordulhat, hogy magából hamarabb lesz például munkacsoport-vezető. Nálunk a szakmunkások a szükség szerint átcsoportosítható emberek. — Úgy értesültem, hogy az üzem dolgozóinak 25 százaléka bejáró és az összlétszám 23 százaléka nem rendelkezik általános iskolai végzettséggel. Ha nincs a bérezésben húzóerejű különbség a szakmunkások javára, mivel lehet ösztönözni a tanulásra, a szakma munka melletti elsajátítására? Hárman is válaszolnak. Ez az első teljesen egybehangzó válaszuk. Szegények az ösztönzés érvei, eszközei. Pedig a legragyogóbb technika mellett se lehet nélkülözni a jól képzett bőripari szakmunkásokat. Gondoljom csak meg! Milliós értékű gépeket kezelnek olyanok, akiknek halo- vány fogalmuk sincs ezeknek a működéséről! Igaz, a gépkezelés itt még nem szakmunka, de a technikai színvonal emelkedésével, a technológia folyamatos korszerűsödésével előbb-utóbb ez is szakmai tudást követel. És egy újabb kitérő. Ugye a szocialista mezőgazdaság születésekor — amikor kevés volt még a munkagép — nem volt mód nagy válogatásra, hogy ki üljön traktorra. Más a helyzet ma a nagy értékű gépekkel. Egyébként, már mérséklődött a korábban nagy fluktuáció. Ez bizakodásra adhat okot, akárcsak az, hogy az üzem vezetői, ezért felelős szakgárdája mind nagyobb figyelmet szentel a belső tartalékok feltárására. Mi kellene még? A szakmunka javára történő differenciálásán túl az, hogy jusson több megbecsülés a törzsgárdának, mert a rekonstrukció lázában mintha csorbát szenvedett volna az ember rangja, fontossága. Egy „hogy van János bácsi?” — mondják —, sokszor többet ér párszáz forintos jutalomnál. Közel két óra telt el. Nem váltottuk meg a szakmát, mégis az a véleményem, hogy nem fölöslegesen. Az együtt töltött idő ismét jogot ad elcsodálkozni azon, hogy a szakminisztérium olyan ráérősen kezeli az intézkedést sürgető jelzéseket. — Nem lenne itt semmi baj — véli Takáczi János —, ha felemelnék végre a tímárképzés színvonalát. A mondat most is a fülembe cseng. Ugyan, hány fórumon hangzik még el és hány pályatársam írja még ezután le? LÁSZLÓ IBOLYA Artner Margit illusztrációja A szélben kacaj kajtatott. Az öreg felnézett, lányt látott és fiút, a fűben, meg két biciklit. A lány a kőtöltésre ült, lábát lógázta. A fiú is melléült, hanyatt feküdt, fejét a lány ölébe fúrta. A lány ég felé fordította arcát. Az öreg is a kőtöltésen ült, lába páros függőón. Kalapjának karimája besatírozta homlokát, mégis gyöngyözött. Tenyerébe törölte, tenyerét meg a nadrágjába. Megcsinálta ezt a mozdulatot még vagy ötször, aztán nehézkesen lecsúszott a kőről. Testét alig bírta el a lába, mégsem ült vissza, mennie kellett tovább, „így sosem lesz meg!”, és különben is, jólesett a menés megint. Pedig innen-onnan... „hány órája is? Nyolctól éjfélig négy, meg tizenegy az tizenöt”, tizenöt órája talpon van, járja a várost, hátha. „Köllött az a fröccs! Most aztán kereshetem... Tíz percnél nem voltam tovább, biz- isten nem! Még addig se! Beugrottam, a sor se volt hosszú, kértem a nagyfröcs- csöt, kétszerre ittam ki, persze, hogy nem volt tíz perc! Még nyolc se nagyon... De ki a rossebnek kellett az a csatragány? A küllők is hiányosak, a nyereg meg fé- zsódéros...” Megint a kocsmánál. „Talán visszahozta! Csak elug- rott vele tegnap este, vonathoz vagy hova, ma meg vissza!” Senki sem hozott vissza semmiféle biciklit a kocsmához. Az öreg a könnyeivel küszködött, gyűrögette visz- szafelé, mert mégiscsak hogy néz ki, ilyen világos nappal, egy öreg ember... ..Most mivel megyek éjjeliőrködni a majorba?” A kocsmamoraj csábítgatta, szippantotta volna magába az öreget, de ő inkább a szomszédos kapualjakat járta, ki tudja hányadszor. „Hátha tréfálódott valaki.” De senki sem tréfálta meg, pedig már nem is bánta volna. Újból kiballagott az állomásra. Nézegette a várakozó bicikliket, a sajátját azonban nem lelte közöttük. „Ez lenne még olyasforma. Fényesebb, igaz, de nem gurulhat úgy, mint az enyém.” Hogy hogyan keveredett megint a kőtöltéshez, maga sem tudta. Végignyúlt a fűben, öt perc sem telt bele, elszunyókált. Álmodott is. Azt álmodta, hogy az állomás előtt keresi a biciklijét, meg hogy rendőr közelít. „Biztos úr, szabadjon egy percre!” — szólt a szolgálatoshoz. A rendőr tisztelgett, „erőt-egésséget” mondott az öregnek. „Erő is volna, biztos úr, meg egészség is, csak biciklim nincs. Ellopták tegnap este, azóta egyfolytában...” A rendőr közbeszólt: „Ja papa, az fogyóeszköz máma már.” Az öreg nem hagyta annyiban: „De nekem köll a bicikli, azzal járok. a majorba.” Erre a rendőr: „Magának fogalma sincs, mennyit ellopnak egy nap. Tudja mit? Szerezzen helyette, aztán lesz!”... Nevetésre ébredt. A lány és a fiú szaladt el mellette. Az öreg felkeomergett a kőhöz, kalapját maga mellé ültette, elnézett arra, ahol tizenegykor a fiú meg a lány... Csák a két biciklit látta a fűben. Az álom szavai rágcsálták a fülét: „szerezzen helyette...” Nem sokkal később újból nevetés gurult hozzá. Hátrafordult, a nevetés a Duna felől jött. A parton kergetőzött a fiú és a lány. Az öreg tekintete a bicikliken. Az öreg tékintete a fiún és a lányon. Megint a bicikliken. „Szerezzen helyette!” A Duna felé nézett, majd vissza. „Ha a fiúét viszem el, gyalogolhatnak hazáig. Messze lakhatnak? Hát persze! Ha közel, nem jöttek volna biciklivel. Ha a lányét viszem el, a fiú hazavihetné, de mit kezdek én lánybiciklivel?” Felállt, elindult. Messziről még visszanézett, a bicikliket már nem látta, a fiút se, a lányt sé. Csak a nevetésük kísérte a kőtöltés végéig az öreget. A kocsma előtt. „Szerzek is helyette!!? Nézelődött, ki is választott egyet, de az le volt zárva. „Nekem is azt kellett volna, lezárni! De ki hitte volna, hogy másnak is jó az a..Lesben állt a szemközti kapu alatt. Várta, hogy valaki bemenjen a kocsmába, hacsak egy fröccsre is... Nem kellett sokáig várnia. Egy fiatalember érkezett, járdához illesztette a pedált, a táskáját 'is a kormányon hagyta. „De mit csináljak a táskájával? Lehet, hogy pénz is van benne, igazolványok, papírok. Nekem csak egy bicikli kell. Felülök rá, fél perc. Elhajtok a sarokig, megint fél perc. A másik utcában ledobom a táskát, és megvan a bicikli. De ha keresi? A táskát is? Lehet benne olyan irat, ami fontos!” Fekete túra érkezett, lezárta a gazdája. Aztán egy női bicikli parkolt, lezáratlanul. „Nőii nem kell! De hol marad ilyen sokáig a fiatalember? Szerencséje, hogy figyelem a táskáját, így nem viheti el senki. Hacsak én... Rá kéne akasztani a nőire! És ha pont akkor jönne ki? Mit mondok neki? Hogy ne haragudjon, eltévesztettem... Nem, nem jó! Na, talán az. Nem zárta le, nagyszerű! Menj csak be, pajtikám! Úgy ni! Most állsz sorba. Hányán lehetnek előtte? Bemegyek, megnézem, kijövök, ráülök, mintha az enyém lenne...” Magára hagyta a kapualjat, át az úttesten, be a kocsmába, nyakát nyújtogatta. — Nicsak, az öreg Jagi! — újongott valaki, bele is karolt és húzta a csapos felé. — Mit iszol, öreg? — Semmit-semmit — dadogta az öreg. — Meg akarsz sérteni? — Hát jó — mondta megadón, s akkor már érezte, hogy fuccs annak a biciklinek. — Egy kisfröccsöt, pirosat! — Velem nem lehet kicsit inni. Egy nagyfröccsöt a pirosból — szólt ismerőse a csaposnak. Míg itta a fröccsöt, nézte a lezáratlan bicikli gazdáját. „Rendes embernek látszik, kár lett volna pont az övét...” — Mi az, öreg? Nem ízlik? Hallod? Az öreg odakapta a fejét. — De, dehogyis nem. Csak a gyomrom... — Akkor igyál valami felest! — Nem, dehogy. Jó ez. Tényleg fájt a gyomra. Az idegességtől, öt is elmúlt már, hatra kellett mennie a majorba, és bicikli még sehol. Kiitta a fröccsöt, elbúcsúzott. „Másik kocsmát kell keresni!” Újból egy kapu alatt. „Az is lezárta, pedig rozzantabb, mint az enyém. Most már az sem érdekel, ha női.” Férfikerékpár érkezett. Gazdája letámasztotta a fal mellé, s bement. „Ez az! Indulj öreg! — bíztatta magát. - — Ezt már nem hagyhatod ki! Szerezzen helyette...' Szerezzen helyette...” Aki látta az öreget, meg nem mondta volna, hogy hetvenkilenc éves, úgy tekert. A harmadik utcában lelassított, eligazította magát az ülésen, mert fura volt neki, hogy nem olyan ferde a nyereg. Hat előtt két perccel ért a majorba. Váltótársa már indulásra készen várta. Egyedül maradt. „Szegény ember! Már biztos keresi. Bemegy a kapuk alá, hátha valaki viccelődött, aztán az állomás is eszébe juthat, talán bejelenti holnap és keresik. Mi lesz, ha nálam találják meg? Le kéne festeni. A lámpát ledobni róla, a nyeregre svejcisapkát húzni... Nem! Visszaviszem reggel. És ha akkor is ott keresi? És meglátja, hogy én... Rendőrt hív... Mit mondok? Visszaviszem, de nem oda, hanem a másik utcába.” Soha ennyire nem várta a reggelt. Aludni sem tudott, egyfolytában a másikra gondolt. Hatkor felült az egyenes nyergű biciklire, és tekert a kocsma felé. Ahogy elgondolta, falnak támasztotta a szomszéd utcában, és elsomfordált onnét. Harmadnap elnézett arrafelé, a bicikli még mindig ott árválkodott. A lámpáját valaki már letörte róla, a dinamó is hiányzott. A b f c i k I i
