Tolna Megyei Népújság, 1978. augusztus (28. évfolyam, 179-205. szám)

1978-08-01 / 179. szám

A ^PÚJSÁG 1978. augusztus 1. Moziban ABBA'FI LIUI A svéd—ausztrál filmet, amelyet a svéd Abba pop- együttesrQl készítettek, a ma­gyar mozik sztárolják. Szek- szárdon is. Nem akartam hinni a szememnek, amikor láttam a plakátot: a szoká­sos három-négy nap helyett hét napig tartja műsorán nagymozink, a Panoráma, rá­adásul két délelőtti és egy éjszakai kiilönvetítést is tar­tanak Abbából. Ennyire hatott az a felsőbb szervtől érkezett ejnye-ej- nye, miszerint Szekszárdon nem hagyják „érvényesülni” a sikerfilmeket? Avagy eny- nyire kitűnőnek ítélték mo­zis szakembereink az Abba- produkciót? Azon a délelőtti előadáson, amelyre jegyet váltottam, mindenesetre telt ház volt. És ha helyem elfoglalásakor még csodálkoztam is rajta, hogy a sorokban túlnyomó- részt tíz év alattiak és negy­ven felettiek ültek — midőn a film végét jelző stáblista lefutott, már tudtam, hogy semmi sem véletlen. A kerettörténetben szerep­lő hatodosztályú pályakezdő rádióriporter interjúiból ugyanis megtudtam, hogy az Abba fantasztikus sikereit máshol is ezekben a korosz­tályokban aratja. És hogy miért szeretik a két fiút és két leányzót? (Akik melles­leg apák és anyák, egy, illet­ve két csemete szülei.) Mert hercigek, aranyosak, tiszták, szépen öltöznek, mosolygósak. Mert mi sem áll távolabb tő­lük, mint az erőszak, dalaik egyszerűek, szövegeik még inkább. Polgári érdemeik so­rából pikánsan lóg ki az a sokat emlegetett valami, amiben — egyéb híján — az ausztrál szexsajtó lát témát: Agnetha Fälstkog formás fe­neke. (Az érdekelt elnézően mondja erre: Itt senkinek sincs feneke?) őszintén szólva, úgy in­dultam el Abba-nézőbe, hogy azt gondoltam, nem hallot­tam még soha Abba-nótát. Elképzelhető a megrökönyö­désem, amikor kiderült, bi­zony ismerem mint a huszon­ötöt. Vagy hallottam őket, vagy olyanok, mintha hallot­tam volna már... (A „déja vu” popzenei változata ...) Az Abba-zene az a zene, ami akkor is megragad az ember fejében, ha esze ágában sincs odafigyelni rá. Ez a varázsa is, amivel 1974 óta sikereit aratja. Az emberek szeretik azt, ami semmi különös, de kellemes, s hogy Anni-Fried, Agnetha, Benny és Björn ze­néje ilyen, ezt egyik dalszö­vegükben is büszkén vállal­ják. Mit tehetünk ehhez hozzá? Isten éltesse Abbáékat, slá­gerzenét kedvelő közönségük­kel együtt. De ha lehet, attól azért tartózkodjunk, hogy a Beatles trónfosztóinak nevez­zük őket. Mert siker és siker között nagy a különbség, még popzenében is. Az Abba-filmről, mint filmről, nincs mit mondani. A filmes megjelenítés egyér­Anni-Fried az Abbából telműen eszköze csak a pop­zenei üzletnek. Erről jut eszembe, tudomá­som szerint mozijaink törté­netében először, egy film pla­kátjait árulják. Borsos áron. De mit meg nem ér a ra­jongónak, ha Anni-Fried, Agnetha, Benny és Björn ott mosolyog az ágya fölött. V7RAG F. ÉVA Könyv Egy életrajz ürügyén... Bakács Tibor: Egy életrajz ürügyén című posztumusz könyvecskéjének megjelente­tése a Kossuth és Zrínyi Ki­adóktól okos dolog volt. Min­den póz nélkül, pusztán a té­nyeket felsorakoztatva és egy kissé didaktikusán megma­gyarázva, páratlanul érdekes életút bontakozik ki az olva­só előtt. Miként lett egy bu­dapesti tüzelőanyag-kiskeres­kedő fiából fogorvos, majd a spanyolországi nemzetközi brigádok főhadnagya, francia internált, később a németek ellen küzdő francia katona, illegális pártmunkás itthon, emberfelétti szenvedéseket túlélő munkaszolgálatos a ke­leti fronton, Budapest tiszti­főorvosa, a János-kórház fő­igazgatója, a koreai magyar kórház vezetője, egyetemi ta­nár, a Higiénikus Társaságok Világszövetségének elnöke, a fél világot beutazott nagy hí­rű tudós. Mindebből vaskos kaland­regényre is elegendő anyag telne, de ez a szerzőnek alig­hanem eszébe se jutott. Ö „csak” a tényeket akarta megmutatni és azt, hogy mindennapinak egyáltalán nem mondható életútja során milyen segítséget nyújtott számára az emberré válásban és embernek maradásban a párt. Ez maradéktalanul si­került is neki...-s. -n. Akvarellek a képcsarnokban Zilahy Lajos: A lélek kialszik Amolyan szenzáció volt már kiadása is. A hivatalos irodalomkritika a szerzőt a konzervatív irodalomhoz tar­tozónak vélte és véli, s ez olykor minősít is. Magáról a szerzőről egyébként sem tudhat sokat a ma ifjabb vagy középnemzedéke (eset­leg az idősebbek), hisz Zila­hy 1891-ben született, s 1974- ben hunyt el. Arany János szülőfalujában látta meg a napvilágot. A 20-as években híres re­gényeket írt (Halálos tavasz, Valamit visz a víz, Két fo­goly), ezek jobbára a magyar középosztályról, a társadalmi életről szólnak. Közönségsi­kert aratott, bestseller-szerző lett. Ugyanakkor — s talán nem is ennek ellenére — nem állt tőle távol a hatáskereső fordulatosság és manír sem. A politikában reformer tí­pus kompromisszumokat köt mintegy a maga szakállára; hol a kormányhű író, hol a lázadó értelmiségi szerepében, valamiféle egyensúly-keresés reményében — talán őszintén, talán a kétségbeejtő és kiszá­míthatatlan jö^ő miatt. 1945 még itthon éri, aztán kül­földre távozik. Külföldön an­golul írt tovább. Arisztokra­tikusan elegáns és finom stí­lusa fájdalmas-önironikus nosztalgiával keveredik, érté­kében nem, de jellegét tekint­ve magyar Th. Mann-ként. írásai igényesek (nem vé­letlenül lesz azért valaki jó értelemben vett közíróvá), s A lélek kialszik is ilyen. E mű későbbi fogantatású a Hí­res műveknél, 1931-ből datál­ható. Magyar sors — a kisza­kadás, s korában nem is min­den általános érvény nélkül. A cím is egyértelműen a a hontalan, otthont kereső, de csak pótlékot találó honfibú elmesélése, az óhaza fel-fel- sejlő sziluettjével. A lélek harca ez — a kialvásig, az utolsó szálak elpattanásáig. A fizikai távoliét szellemi­lelki gyötrődéssel jár, sokan érezték ezt a híres három­millióból. Én-regény A lélek kialszik, főhőse maga meséli el há­nyattatásait, a felsejlő re­mény, a csalódás, a megra­gadható szerencse és az új érzelmi kötődés lehetőségének kálváriáját. Utolsó sorai egye­nesen szentimentálisnak tűn­nének, ha nem hitelesítené őket a tapasztalat, hogy ezt érzi minden kiszakadt lélek. A honvágy az utolsó mene­dék, a lélek utolsó hajléka, melybe behúzódhat a hazát- lanság felhője elől, s az óha­zában maradt szülő láthatása. Más világban él már. más­ban vert álgyökeret, s más az is, amit hazatérve talál a régi otthonban. Életének új szálai, új kapcsolatai, érzel­mi vegyértékei az új hazá­hoz kötik már, ha fájón, csi­korogva is... DRESCHER ATTILA A Képcsarnok szekszárdi kiállítótermében harminc ak- varellt állítottak ki, jobbára fiatal művészek alkotásaiból. Rendkívül friss, hatásos — és árban is hozzáférhető — al­kotások, amelyek minden bi­zonnyal sok örömet szerez­nek a grafikát kedvelők nö­vekvő táborának. Elsősorban tájképek, néhány — csak Iván Szilárdra utalunk — kitűnő­en példázza az akvarellben rejlő festői lehetőségeket. A már öt év óta hagyomá­nyossá vált „szekszárdi ze­nélő nyár” szabadtéri hang­versenysorozata egyre na­gyobb érdeklődésre tart szá­mot, hisz évek óta emléke­zetes zenei élményt nyújta­nak városunk zeneszerető kö­zönségének a régi megyeháza kitűnő akusztikájú, hangula­tos udvarán megrendezett zenei esték. Az 1978. évi nyári hang­versenysorozat negyedik s egyben utolsó előadása augusztus 2-án, szerdán este 8 órakor lesz, remélhetőleg ezúttal a jó idő segítségével a megyeháza udvarán. A hangversenyen két fia­tal, immár világhírű művészt köszönthetünk: Stefán Ruha hegedűművészt és Jandó Je­nő zongoraművészt. Stefán Ruha román hege­dűművész 1931-ben Kolozs­várott született, művészi ok­levelét a kolozsvári konzer­vatóriumban szerezte. 1958- ban a moszkvai Csajkovszkij- versenyen. a bukaresti Enes- cu-versenyen, majd a párizsi Long—Tibaud-versenyen dí­jat nyert. Sokat hangverse­nyezett a népi demokratikus A kiállítást valamiképp kapcsolatba akarták hozni a folklórfesztivállal, de ehhez legföljebb annyi köze van, hogy magyar tájakat ábrázol­nak a képek. Sokkal inkább kapcsolódnak a megyei ese­ményekhez azok az érmek, amelyeket a képekkel együtt itt állítottak ki, s amelyek el­sősorban népi témáikkal tűn­nek ki. államokban, köztük hazánk­ban, ezenkívül Párizsban és más nyugati városokban. Ja­pánban 22 alkalommal adott hangversenyt nagy sikerrel. Jandó Jenő zongoraművész 1952-ben Pécsett született, ta­nulmányait szülővárosában, majd a Budapesti Zenemű­vészeti Főiskolán végezte, ahol 1974-ben szerezte meg a diplomáját s még az évben tanársegédi kinevezést nyert ugyanott. 1970-ben az MRT Beethoven-zongoraversenyén III. díjat nyert. Ebben az év­ben Versailles-ban a Cziffra- versenyen döntőbe jutott, 1972-ben ugyanezen a verse­nyen II. díjat nyert. 1973-ban Milánóban a Dino Giani nemzetközi zongoraversenyen II. helyezést ért el. Rendsze­resen hangversenyezik itthon és külföldön, sikeres szerep­lései egyre jobban megala­pozzák nemzetközi hírnevét. Rossz idő esetén a hang­verseny a Babits Mihály Me­gyei Művelődési Központban le^z. Jegyek előadás előtt egy órával a helyszínen kapha­tók. TUCSNI LÁSZLÓNÉ Stefán Ruha és Jandó Jenő hangversenye TV-NAPLÓ Eseteink Z. szerkesztővel 1932-ben történt. Móricz Zsigmondhoz bekopogta­tott „egy hosszúlábú egyéniség”, földije és atyjafia, s így szólt hozzá: „Azér gyüttem Zsiga bátyámhoz, hogy elmondanám az életemet, tessék írni belőle egy sziep regényt.” A „hosszúlábú egyéniség” Joó György nevet kapott a könyvben, melynek Móricz ezt a címet adta: A boldog ember. Nemcsak a Móricz-életműből emelke­dik ki, az egyik legszebb magyar könyv. Joó György története azt példázza, hogy az „emlé­kezetes esetek” itt vannak előttünk, minden ember éle­te kész regény, s még csak arra sincs szükség, hogy a valóság rikító színeit illesszük egymás mellé, mert az élet mindig érdekes, s mindenkivel történnek „emlé­kezetes esetek”. Csakhát az az igazság, hogy A boldog emberhez nemcsak egy Joó György kellett, hanem egy Móricz Zsigmond is, aki remekművé formálta az öreg magyar szavait, csak így kerekedhetett belőle egy „sziep regény”. A jelek szerint H. Barta Lajosnak csak emlékeze­tes esetei vannak, .amivel nemcsak a szerkesztők ren­delkeznek, hanem az újságolvasók is. Ez pedig kevés. Amikor indult a sorozat, az öngyilkosságba kergetett lány történetével, még nem gondoltuk, hogy ennyire érdektelenné fog válni, ott ugyanis legalább a törté­netben volt valami érdekes, még akkor is, ha az élet nem ilyen. A folytatásokból azonban egyre jobban megvilágosodott, hogy H. Barta Lajos nem tud mit kez­deni emlékezetes eseteivel, még az is érdektelenséggé válik kezében, ami önmagában esetleg megérdemelné figyelmünket. Ezekben a filmekben ugyanis sztereotip szövegeket mondanak a szereplők, egy közepes riport színvonalán, tényeket közölnek papírmasé figurák, ez pedig tökéletesen alkalmatlan arra, hogy történetükből dráma kerekedjék. Annak mások a játékszabályai, ott jellemeket kell ábrázolni, céltudatosan szőve a cselek­ményt. Pedig — s ezért idéztem Joó György történetét — a tények mindig magukban hordozzák a művészi megformálás lehetőségét, sőt az is kétségtelen, hogy újságírás és irodalom nincs oly távol egymástól, mint gyakran hiszik, csak azon múlik a dolog, hogy mi lesz a tényanyagból kiemelkedik-e a puszta közlés egyhan­gúságából. Mit tudtunk meg például a fagylaltmérgezőkről? Azt amit eddig is tudott az egész ország a napilapok híradásaiból, megspékelve egy törvényidézettel, amely szerint kacsatojásból nem szabad fagylaltot készíteni. Még egy közhely próbálta emberközelivé tenni, az ugyanis, hogy vannak kapzsi, pénzsóvár alakok, de hát ez nem valami nagy felfedezés. Z. szerkesztő eseteinek sorozata egyenesen lefelé mutat, az új folytatások folyamatosan érdektelenebbek lesznek, a fagylaltmérgezők után ugyan kérdés, hogy lehet-e továbbmenni? Az Élet és irodalom kritikusa el­játszva a mióimal art fogalmával, már zero artot em­leget. Neki lenne igaza? CSANYI LÁSZLÓ Rádió Körmikrofon Pontosan egy hete ugyanitt azt tettem szóvá, hogy a Rádió és Tv Újság programjának címei nem mindig serkentik az embert rádióhallgatásra. Nem rokonszen­ves dolog önigazolást keresni, hiszen ez eléggé elterjedt szokás. Most mégis találtam. Méghozzá egy múlt heti, kitűnő adás formájában, melyről a műsor pontosan ennyit árult el: „17.07: KÖRMIKROFON . Mester Ákos és Vértes Csaba vitaműsora.” Mindkét kollégám más műsorait élvezettel hallgat­tam már, ezért nyitottam ki a rádiót, de egyáltalán nem azért mintha sejtelmem lett volna arról, hogy kik­nek és mi okból adják majd körbe a mikrofont. Azt még ennyire se tudtam, hogy egy már korábban meg­kezdett vitának leszek fültanúja. Nem valamiféle csep­pet sem ritka álvitának, hanem igazinak, pergőnek, melynek során a vitatkozók egymás szavába is vágtak, sőt uram bocsá’ nem átalltak kevéssé irodalmi szófűzé-, sekre vetemedni. Éppúgy, mint „igaziból”. Tehát a semmitmondó gyűjtőcímű műsor már csak ezért is tet­szett. Tartalma miatt még sokkal jobban. Az „igény és igényesség” szinte kimeríthetetlen té­makör. Néhány mondat az elhangzottakból: „Az igények korlátozott kielégítése később na­gyobb problémához vezet.” Ami úgy értendő, hogy a jelenlegi túlságosan kis alapterületű lakások építése emberileg belátható időn belül „a lakáshiány bővített újratermeléséhez vezet.” A hazánknál a háborúban sok­kal jobban elpusztult NDK-ban, a romok eltakarítása után lényegesen nagyobb lakásokat építettek. Igényte­len a tervező éppúgy, mint az átvevő, vagy maga a munkás. Utóbbi úgy érvel, hogy „ezért a pénzért ne várjanak tőlem igényes munkát...”, míg előbbiek a „le­hetőségekkel” takaróznak és az ésszerűséggel. Felme­rül a kérdés, hogy olykor „az ésszerű gazdálkodás nem a kisstílűség takarója-e?” Egyáltalán miért végzünk igénytelen munkát? Pénz, vagy öntudat hiányában, ne­tán rejtélyes „hormonális okokból”? Aligha. A két műsorvezető, továbbá Bor Ambrus, Lázár István és Rózsa József vitájában sok figyelemre érde­mes apróság hangzott el. Például az, hogy „az igényes­ség és az igénytelenség egyaránt fertőző”. A magasabb műszaki színvonalú NSZK-ból Jugoszláviába hazatérő vendégmunkások nem végeznek igényesebb munkát, hanem egy kézlegyintéssel napirendre térnek az otthoni viszonyok fölött és dolgoznak: — gyatrábban. Más. A székesfehérvári VIDEOTON nem vesz fel VIII. általá­nos iskolai osztálynál alacsonyabb végzettségű mun­kást. Ezért sokan az alkotmányra és a munkához való jogra hivatkoztak. Tévesen, mert más, igénytelenebb munkahelyeken (sajnos) ettől még lehet dolgozni. Az alkotmánnyal a fejlődés kötelessége függ össze és nem kinek-kinek, esetleg a harminc év előtti színvonalon elért butaságának konzerválása. A Rádió és Tv Újság álcázása ellenére kitűnő mű­sor volt, ezért is foglalkoztam a szokásosnál hosszab­ban vele. Egész biztos, hogy a következő Körmikrofon meghallgatására is szakítok időt. ORDAS IVÁN Fáber Gabriella: Balaton

Next

/
Oldalképek
Tartalom