Tolna Megyei Népújság, 1978. augusztus (28. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-11 / 188. szám
1978. augusztus 11. H közmííuelödes kérdéséi Didaktika és metodika Lengyel műkincsek A mogyor gyűjteményekben található lengyel műkincsekből rendezett kiállítást az Iparművé szeti Múzeum A m űvelődéselméletí nyári egyetemről „KULTURÁLIS módszerekkel az emberi kiteljesedésért!” volt a mottója a TIT Csongrád megyei szervezete által 1978. július 25-től augusztus 3-ig szervezett VII. művelődéselméleti nyári egyetemnek, amely minden eddiginél nagyobb érdeklődést váltott ki. A nagy létszámú hallgatóság között 15 Tolna megyei népművelő és könyvtáros is ott volt. Szocialista társadalmunkban a közművelődés munkásaival szemben az az alapvető elvárás, hogy segítsék felismerni a kultúra igazi értékeit, a személyiség fejlődésének, önmegvalósításának útját, és állandóan fáradozzanak a legadekváltabb módszerek felfedezéséért, azok terjesztéséért. Ez azonban nélkülözhetetlenné teszi szakterületük didaktikai, metodikai és oktatáslélektani problémáival való foglalkozást: ismereteik korszerűsítését, a tudományos kutatások eredményeinek megismerését, az új koncepciók megvitatását. A továbbképzés és az önművelődés lehetőségét adta a nyári egyetem programja, amelynek összefoglaló címe: A közművelődés didaktikai és metodikai kérdései. A program magában foglalta kulturális életünk legalapvetőbb kérdéseit. A megvitatásra került témák: — kultúrpolitikánk időszerű kérdései, — a korszerű szocialista műveltség tartalma, — a művelődési anyag kiválasztása, — a társadalom, a csoport és az egyéni érdek egyeztetése, — a közművelődés üzemi kérdései, — a felnőttoktatási folyamat törvényszerűségei, • — a művelődési tevékenység módszertani kérdései. — a könyvtár közművelődési és módszertani tevékenysége, — a közművelődés irányításának kérdései. A PROGRAM aktualitását az adja meg, hogy a közművelődés különböző területei és formái általában újkele- tüek. Nincs mögöttük az iskolarendszerű oktatáshoz hasonló több évszázados tapasztalat, a kutatások által feltárt törvényszerűség. Még az általuk hagyományosnak tartott formák is szinte évtizedenként átalakulnak, megváltoznak. A közművelődés tartalmi értékrendszere és formái gyorsabban követik a társadalmi szükségleteket, mint az iskola. Ezért a közművelődés különböző területeinek didaktikai és módszertani rendszere csak részlegesen alakulhatott ki, nem integrálódott egységes egész- szé. A népművelés mindennapi gyakorlata számára azonban szükséges az eddig összegyűlt tapasztalat és kutatási anyag, a feltárt legfőbb tendenciák vizsgálata, a módszertani kérdések, törvényszerűségek fokozatos feltárása. Erre nemcsak törekedtek a nyári egyetem szervezői, hanem az előadók — a témák legkiválóbb művelői — és a hallgatók — lelkes közművelődési dolgozók — aktív közreműködésével meg is valósították. Az előadások és viták sorából kiemelkedtek azok. amelyeket dr. Vonsik Gyula, a filozófiai tudományok kandidátusa, a Propagandista felelős szerkesztője, dr. Dur- kó Mátyás, a neveléstudományok kandidátusa, dr. Kormos Sándor, a filozófiai tudományok kandidátusa, az Országos Közművelődési Tanács helyettes titkára, dr. Kö- peczi Béla akadémikus, az MTA főtitkárhelyettese tartott. Valamennyiük munkáját pedig dr. Veczkó József egyetemi docens, a JATE bölcsésztudományi kar dékánhelyettese, a nyári egyetem igazgatója kapcsolta egységes folyamattá. MEGYÉNK hallgatói nagyfokú érdeklődéssel és aktivitással vettek részt az előadásokon és a konzultációkon, amelyek a MTA Biológiai Központjának légkondicionált előadótermében zajlottak. A sok-sok új, tudományos információn kívül Szeged, „a napfény városa” a művelődés és a kellemes pihenés megannyi lehetőségét is nyújtotta. Kár, hogy megyénk üzemei nem használták ki a lehetőséget és nem küldték el az üzemi kulturális munkát, a munkásművelődést irányítóikat. Hiszen népművelőink gazdag ismeretekkel tértek haza, s a szerzett tapasztalatok felhasználásával végezhetik tovább munkájukat. ILLÉS LÁZÁR osztályvezető, megyei művelődési központ Kabinetszekrény. A galíciai rendek ajándéka Rudolf trónörökösnek és Stefánia hercegnőnek 1881-ből. Sok időnk volt még a vonat indulásáig, hát csavarogtunk egyet a környéken. A telepet egy-két éve építették, csupa nyírott pázsit, díszbokor és vaskerítés volt. Engem szórakoztat az ilyen flanc, Zsuzsa azonban méregbe jön tőle. Egyébként minden apróságtól rögtön a plafonon van, büszke rá, hogy mindig mindenkinek megmondja a véleményét. Nekem is, de én már ismerem, és nem törődöm vele. A meleg enyhült egy kicsit, az emberek kezdtek kiszállingózni az utcára. Nem figyeltem rájuk, fáradt voltam, a sportszatyor majd leszakította a karomat. — Te ezek megbámulnak minket — mondta hirtelen Zsuzsa. — Esetleg téged. Szűk farmer volt rajta, a blúzát meg visszagyűrte, hogy a hasa csupaszon maradt, nem tudom, hogyan csinálják ezt a nők, éppen csak a mellét takarta be. — Nem úgy bámulnak, én megérzem. Kinéznek innen, mintha kellemetlen volna nekik, hogy itt vagyunk. A szerelésünk nem valami fényes, de nyáron mindenki ilyenben jár: farmer, színes iné, strandpapucs, meg a sporttáska a szappannak, fogkefének, törülközőnek, sőt még könyvet is tettem bele, hogy ha valahol hosz- szabb időre letáborozunk, és kedvem támad rá, kéznél legyen. Most aztán cipelhetem, ráadásul Zsuzsa nem tud lassan menni, a nyelvem lógott, ahogy igyekeztem a nyomában maradni. — Miért néznének ki? Kezdtem únni a Zsuzsa szövegeit, a rohanás is idegesített, miért nem tud valaki tisztességesen sétálni? — Azért néznek ki — mondta —, mert idegenek vagyunk. Itt mindenki ismeri a szomszédait, és gyanús, akiről nem tudják, hogy hol van a nyaralója. Ha nagyon felmérgesít, nem válaszolok neki. Belebetegszik, ha nem az övé az utosó szó. — Legalább nézz körül! — mondta. — Magad is láthatod, hogy bámulnak ránk. Jobban szétnéztem, hát túlzás, hogy mindenki minket bámult, de keltettünk némi feltűnést. Főleg a táska, pedig semmi különös nincs rajta, kicsit szakadt, és ráférne egy alapos mosás. Zsuzsa már éppen nyugtázni akarta az igazát, amikor kiértünk az élelmiszer- bolt elé. Ez is új volt, csupa üveg meg beton. A bejáratnál, színes ernyő alatt jégkrémet árult egy fiatal nő. — Veszek neked jégkrémet — mondtam Zsuzsának. Ez békejobb volt, nem tudok sokáig haragudni rá, de nem is hallotta, amit mondtam. — A Szikszai kocsija! Szikszai évfolyamtársunk az egyetemen, otthonról tömik pénzzel, apja egy menő szövetkezet elnöke. — Ha szerencsénk van — mondta Zsuzsa —. legalább egy darabon elvisz, nem kell a vonaton zötyögnünk. A hátsó ülésen tényleg ott volt a Szikszai kalapja, meg az oltári rendetlenséget is megismertem. Egy pár sáros cipő hevert a kocsi alján, pedig három hete nem esett az eső. Az ajtók zárva voltak, Szikszait meg nem láttam a közelben. — Egyszer úgyis előkerül — mondta Zsuzsa — addig üljünk le az árnyékba, legalább pihenünk egyet. Lerogytam a fűbe. Jó az ilyen nyári kóborlás, csak fárasztó egy kicsit. Megint eszembe jutott a jégkrém, s ahogy odanéztem, már két nő volt a színes vászon ernyő alatt, pusmogtak, és majd kiesett a szemük, úgy bámultak ránk. Az egyik hirtelen sarkon fordult, és eltűnt az áruház bejárata mögött. Rossz érzés fogott el, nem mondom, hogy félelem, inkább valami szorongás. Legszívesebben hagytam volna Szikszait, meg az autóját, de Zsuzsa már végignyúlt a füvön, és nem volt kedvem elmagyarázni, hogy mi bajom van. Sőt, ha akartam volna, se sikerül, mégsem mondhattam, hogy csúnyán néztek rám ezért tűnjünk el a környékről. A nő visszajött a jégkré- mes pulthoz, és megint minket bámultak. Egy darabig farkasszemet néztünk, azután nem bírtam tovább, szóltam Zsuzsának. — Szórakoznak — mondta. — Hagyd a fenébe őket! Felült, kinyújtotta a nyelvét, és szamárfület mutatott nekik. Messziről is látszott, hogy zavarba jönnek, a fiatalabbik elpirult. Hallgattunk egy darabig, azután Zsuzsa hirtelen felállt. — Körülnézek, hátha megtalálom valahol Szikszait. Nem szóltam semmit. Ha megtalálja, gyorsan továbbállhatunk. Nem mehetett messzire, mindent a kocsiban hagyott. Vizes fürdőnadrág lógott az első ülésen. Alig tűnt el Zsuzsa a sarok mögött, megjelent egy rendőrautó. Az ernyő előtt állt meg, két rendőr szállt ki belőle. Néhány szót váltottak a nőkkel, majd nyílegyenesen odajöttek hozzám. Egyikük a sapkájához emelte a kezét, és már közben mondta: — Kérem az igazolványát! Persze a táska legalján volt, a kezem is reszketett, pedig nem volt okom az izgalomra, percekbe tellett, amíg előkotortam. A rendőrök nem sürgettek, úgy álltak mellettem, mintha semmi közük nem lenne hozzám. Felálltam és átnyújtottam az igazolványt. A rendőr kinyitotta, előre-hátra lapozott benne. Egy kicsit megnyugodtam, volt időm körülnézni. Az út túlsó oldalán, az élelmiszer- bolt bejárata körül gyorsan összeverődött egy kisebbfajta csődület, mint mindig, ha az utcán valami látványosság készül. Megnéztem a rendőrök váll-lapját, aki az igazolványomat nézegette, az törzsőrmester volt, a másik meg tizedes. A törzsőrmester végigkérdezte az adataimat, azután összecsukta az igazolványt. Nyúltam érte, de hirtelen zsebrevágta. — Velünk jön az őrsre! — Miért? — Majd megtudja. Átvonultunk az úton a rendőrkocsihoz. A tömeg egyre nőtt. Az emberek fenyegetően méregettek, halk mormogás támadt, végigfutott a hátamon a hideg. Beültünk a kocsiba, és hirtelen megenyhült a légkör. A rendőrök nagyokat fújtak, törölgették az izzadtságot az arcukról, azután kérdezgették, hogy merre jártam, hol aludtam az elmúlt napokban. Kérdeztem volna én is, de nem válaszoltak, illetve a vége felé a törzsőrmester annyit mondott, hogy majd az őrsön minden kiderül. Először is kipakoltatták a táska tartalmát az íróasztalra. Jó nagy halom lett, ott volt a Zsuzsa összes cucca is, kérdezték, hogy az honnan van. A rendőrök elégedetlenül hümmögtek. A zsebemet is kiüríttették, alig volt benne valami, a szűk farmernadrágok zsebébe kevés holmi fér. A törzsőrmester intett, hogy rakjak vissza mindent. Nehezen ment, mert sietségemben csak bedobáltam a cuccot a táskába, persze kétszer annyi lett. Megtapostam, hogy összébb menjen, a rendőrök mosolyogtak, azt hittem, most szépen elbúcsúzunk egymástól, de a törzs- őrmester hirtelen rám kiáltott: — Miért feszegette az autó ajtaját? — Nem feszegettem az ajtót, csak megnéztem, hogy nyitva van-e. — Talán a magáé az az autó? — Ha az enyém volna, kulcsom is lenne hozzá. Egyébként az egyik barátomé. Pattogtak a kérdései, de mindegyikre tudtam válaszolni. Bár a törzsőrmester nem kérdezte, azt is megmondtam, hogy Sziklai hol lakik, mikor született, mi az apja foglalkozása. Egy kicsit locsogtam is, mindent aprólékosan körülírtam, nemcsak azért, hogy a tájékozottságomat bizonyítsam, inkább a felengedett feszültség miatt. Elég nyomasztó hely volt az iroda, a falai szürkék a portól, vagy tíz éve festhették utoljára. Egy barna irat- szekrény, szék, tintafoltos asztal, zöld páncélszekrény volt a berendezése, a falon semmi, a bekeretezett rendőreskün kívül. A por- és a dohszag szúrta az orromat, azt hiszem, a derékmagasságig felszögezett rafiaszövet alatt vizesek voltak a falak. Felírták az adataimat, és felírták azt is, amit Szikszai- ról meg Zsuzsáról mondtam. A törzsőrmester egy kicsit zavarba jött, amikor Zsuzsa került szóba, nem tudta, hogyan említse, de kivágta magát, úgy beszélt róla, hogy a „barátnője”. Tulajdonképpen igaza volt. Jó háromnegyed órát töltöttem az őrsön. Szerencsére jegyzőkönyvet nem vettek fpl, legalábbis hivatalosan nem, az ilyesmi végtelenül elhúzódik. Onnan tudom, hogy egyszer tanúként kihallgattak egy gázolás ügyében. Megint beültünk a kocsiba, a rendőrök mérgesek voltak, hiába vesztegették az idejüBistey András: Az üdülés utolsó napja két. Az élelmiszerbolt előtt álltunk meg. — Kiszálljak? — Naná! — mondta a törzsőrmester. — Mit gondol taxiban ül? Kikászálódtam. Az emberek megint összefutottak, észrevettem a két eladónőt is a jégkrémes pult mögött. A rendőrök megint nyersebbek, pattogóbbak lettek. Szikszai közben megkerült, Zsuzsa mellett támasztotta a Polski oldalát. A törzsőrmester igazoltatta őket, és közben irkáit valamit egy kis noteszbe. Zsuzsa dühös lett, kérdezgette, hogy miért éppen minket szúrtak ki, de a rendőrök nem feleltek neki. Szikszai hülyéskedett, alig fért a bőrébe, jó heccnek tartotta az egészet. A tizedes rá is szólt egyszer, hogy ne szórakozzon, mert beviszik az őrsre, és reggelig ott tartják, de látszott, hogy ezt maga se gondolja komolyan. Visszakaptuk az igazolványainkat, beültünk a Polskiba, Szikszai keményen tisz- télgett a volán mellől, de a rendőrök már visszafelé mentek a kocsijukhoz, hátat fordítottak nekünk. A tömeg lassan szétszéledt, látszott az emberek arcán a csalódás, a színjáték véget ért, és nem volt túl izgalmas. A törzsőrmester a jégkrémes pulthoz ment, és mondott valamit a nőknek. Az egyik elpirult, a másik meg elsom- fordált mellőle. — Jól letolja őket — mondta Szikszai. — Ezek hívták ki a rendőröket. — Indíts már! — mondtam. — Tűnjünk el innen! I persze föl- pattant, hogy miért kellene eltűnnünk, nem csináltunk semmit, inkább mi lehetnénk fölháborodva, és egyáltalán, mi a fenét akartak tőlem az őrsön? Rákiáltottam Szikszaira, hogy indítson, vagy gyalog megyek. Indított azonnal. Nagy csend támadt, valami furcsát vehettek észre a hangomon. Arany, ezüst tárgyak a XIX. századból Brokát dalmatika a XIX. század elejéről Kaftán, a hagyomány szerint Sobieski János királyé volt
