Tolna Megyei Népújság, 1978. augusztus (28. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-19 / 195. szám
1978. augusztus 19. ^PÜJSÁG 3 Az a drága, ami rossz A TORONYBAN — melyet jelképes tanulságai miatt érdemes e gondolatsor elején fölidézni, s mely Prágában, a Károly-híd közelében emelkedik —, különös rendeltetésű vasT ketrec látható. A minőségvédelem sajátos eszközeként, arra szolgált hajdanában ez a zárka, hogy benne állítsák pellengérre a céhtagot, aki nem átallott az előírtnál rosszabb minőségű vagy kisebb súlyú terméket forgalomba hozni. Nem tudni, mire vezetne, ha ezt a módszert a mi kereskedelmi felügyelőségeink is átvennék; annyi bizonyos, hogy kohászatunk aligha győzné anyaggal a vasketrecgyártást. De hát ne tréfálkozzunk azon, aminek a fele sem tréfa; maradjunk inkább a prágai muzeális emlék mélyebb jelentésénél — annál, hogy a minőségrontással szemben a társadalomnak már évszázadokkal ezelőtt is nyomatékos szankciók alkalmazásával kellett védekeznie. Nos, ilyen védekező intézkedésekben éppenséggel ma sincs hiány: legutóbb 1974-ben szabályozta átfogó határozatban a kormány az áruk és szolgáltatások minőségvédelmével összefüggő teendőket, 1976-ban ugyancsak minisztertanácsi rendelet rögzítette a lakossági javító-karbantartó szolgáltatások minőségi biztosítékait, az anyagi következményeket pedig részint újraszabályozta a Polgári Törvénykönyv. Szabályokat és határozatokat még jócskán sorolhatnánk, ám az olvasó méltán tűnődhetne e szabályok nem éppen vasketrecszigorán, a boltokban szerzett olykor baljós tapasztalataira hagyatkozva. Érdemes azonban most egy olyan szankcióra, következményre utalnunk, amely a minőséget termelői oldalról már ma is nagymértékben befolyásolja, s hatása a jövőben — bizonysággal állítható — mind nyomatékosabbá válik. Ez pedig ama közhellyel fejezhető ki, hogy ami rossz, az egyszersmind — drága is. KÖZELEBBRŐL ez azt jelenti, hogy a nem kielégítő minőség egész sor hátrányos következménnyel jár a termelő- vállalat számára, beleértve bizonyos közvetett következményeket is. Ami a közvetlen hátrányokat, tehát a költségnövelő hatásokat illeti, az ezzel kapcsolatos tények olykor nem fejezik ki elég megbízhatóan a helyzetet. Egy kohó- és gépipari vizsgálat megállapította például, hogy vállalatainak minőséggel kapcsolatos vesztesége — ide sorolva a selejt, a minőségi kötbér, a garanciális költség forinthatásait —, összevetve a nettó árbevétellel 1970-ben 1,86 százalék volt, 1976-ban pedig 1,54-re mérséklődött. A mutató, részint a csekély aránnyal, részint csökkenő mértékével okot adhatna a derűs elégedettségre, ha azok a bizonyos közvetett — és mutatókban aligha kifejezhető — hatások nem csatlakoznának az előbbiekhez. Erről szólva nem árt közelebbről szemügyre vennünk a minőség mai, korszerű fogalmát, mert ily módon kitűnik, hogy a piaci értékesíthetőség tömérdek feltétele sűrűsödik ebben a szóban. A technikai színvonaltól az esztétikai hatásig, a megbízhatóságtól a termék újdonságértékéig, az árral egybevetett tartósságtól a csomagolásig tucatnyi tényező rangsorolja a minőséget. Jellemző, hogy az Európai Minőségi Szervezet számításai szerint ma már az optimális minőség garantálása, feltételeinek folyamatos megteremtése a korszerű vállalatoknál eléri a termelési költségek 12—15 százalékát. A MINŐSÉG egyenetlensége vagy tartósan alacsony színvonala — az imént említett „minőségköltségek” lefaragása — végül is ahhoz a következményekhez vezet, amit a közmondás oly szemléletesen érzékeltet: olcsó húsnak híg a leve... A gyenge minőség ugyanis előbb-utóbb mindenképpen korlátozza az értékesítést, vagy mérsékeli az elérhető árat. Átmenetileg bizonyos hiányzó termékek piacán ezt a hatást ellensúlyozhatja a kereslet. Ám ezúttal is közbeszól az a tartósan hátrányos következmény, hogy az ilyen típusú értékesítésre berendezkedő vállalat technológiailag elmarad, korszerűségben megreked, s ezért előbb-utóbb magas árat kell fizetnie. Ami pedig a külföldi értékesítést illeti — s ehhez napjaink exporttapasztalatai bőséggel nyújthatnak példákat — a minőség, illetve az elérhető ár viszonya érzékletes pontossággal igazolja: ami rossz, az drága — más szóval: a gyenge termék- minőség mindenképpen visszahat a bevételekre. S ELŐBB-UTÓBB ez a következmény töltheti be azt a nyomatékosító szerepkört, amit hajdanán, ott a Károly-híd mellett a vasketrec volt hivatott a társadalom védelmében teljesíteni! TÁBORI ANDRÁS Az első vonat 1896-ban érkezett Múzeum lehetne Paks régi vasútállomása teljesen kihalt, kivéve azokat a perceket, amikor átgördül a vágányokon egy-egy vonat, útban az új állomás és az atomerőmű felé. Pontosabban: csak a főtűház néptelen és elhagyatott, az állomás épületének emeletén most is laknak, mellette pedig jószág nevelődik, mint mindig, a régi időkben. Még nem született döntés az épületek sorsáról, de szó van róla, hogy múzeum lehetne a fűtőház, vagy talán az egész terület, tehát az állomás is. Somogyi Géza nyugdíjas, a hírneves vasútmodellező, akinek véleményét kikérik a menetrend összeállításánál és aki sokat tett már a paksi közlekedés javítása érdekében, most is Budapesten járt, a Közlekedési Múzeumban, hogy tárgyaljon a pasi dolgokról. A múzeum vasúti osztályának vezetője, dr. Vaszkó Ákos is járt már Pakson, két hónappal ezelőtt, néhány munkatársával, felvételeket készítettek és elhangzott az a vélemény, hogy lehetne ide hozni két régi mozdonyt. Somogyi Géza biztatónak tartja azt a tényt is, hogy az állomás területén nem bontották fel a váltókat, .Az állomás épülete mögött magasodik a híres paksi löszpart. De közöttük még elfér a 6-os út. amikor a rekonstrukciót megvalósították, a teljes vágányátépítést, az atomerőmű építésének igényei szerint. Pedig a régi váltók nélkül gyorsabban haladhatnának át a szerelvények. így viszont megvan a lehetőség a mellék- vágányokra állítani a múzeumba való mozdonyokat, mihelyt döntés születik és így határoznak. Mindkét épület a legrégibb típusból való, ilyeneket régóta nem készítettek: múlt század végén történt’ a paksi vasút megépítése, az első vonat 1896 december 23-án érkezett az állomásra. Forgalmas út mellett állnak a málló falu, de értékes házak, a 6-os számú fő közlekedési út közvetlen szomszédságában. Pakson elmúlik néhány évtized alatt sok minden, eltűnik a föld színéről is, amire nincs szükség és útban van a fejlesztéshez. Érdemes lenne megőrizni a megtarthatót, például az öreg vasútállomást, gépekkel körülvéve. (gemenci) Fotó: GottvalcL Krikett helyett bútorok Beruházás, exportgyártás azonnal Nehéz helyzetbe került tavaly év végén a Dunaföldvá- ri Fa- és Építőipari Szövetkezet. A korábbi nagy exportrendelést minimálisra csökkentette egy külföldi cég, új termék előállításáról kellett gondoskodnia a szövetkezetnek, mégpedig úgy, hogy a gyártás előtt nagy beruházásra volt szükség. Krikettütőt és hozzá való fagolyókat készített a szövetkezet évekig — egyéb termékek mellett — és 1977 szeptemberében a külföldi partner képviselője' már félmillió ütő és 900 ezer golyó előállításáról beszélt, az idei évre vonatkozóan. Novemberben azonban lemondta a megrendelésket. A szövetkezet rendkívül gyorsan valósította meg a termékváltást, ötmillió forint hitelre pályázott, ezt elnyerte és kapott hozzá még ötmilliót a KI- SZÖV-től. A tízmillió forint felét a központi telephely üzemi épületének korszerűsítésére fordították. Építettek hozzá étkezdét, fürdőt, mosz dókat is. A másik ötmilliót gépi berendezésekre kellett fordítani. Az építkezés elkészült tavaly december végéig, a gépeket megvásárolták és beszerelték az idei első félévben úgy, hogy a korszerű berendezés nagyobb részével, már termelhettek. Teljesítették a félévi exporttervet. Nem kis munkáról van szó, bár a szövetkezet a kicsik közé tartozik. Húszmillió forint értékű exportterméket kell előállítania az idén, 82 dolgozóval. Igaz, most már egészen más körülmények között: az új gépek segítik, könnyítik munkájukat, és egészséges körülmények között dolgozhatnak. A fényezőműhelyben például megszüntették az ártalmas munkát, illetve gázelszívással védik a dolgozók egészségét. Nemes Ferenc elnök elmondta: növekvő termelési tervüket nem az alapanyag mennyiségének növelésével akarjak teljesíteni, értékes fából nem is áll rendelkezésre korlátlan mennyiség. Munkaigényes terméket szeretnének előállítani. Jelenleg kisbútorokat gyártanak, a jövőben pedig nagyobb tételben kerti bútorok készítését tervezik. Már készülnek a minták. A kereslet igen nagy külföldön a kerti bútorok iránt. Határozat született a szövetkezetben arról, hogy belső tanfolyamon továbbképzésben részesítik a dolgozókat felületkezelő, gépműhelyes és csiszoló munkakörben. Igényes munkára alkalmasak lesznek a jelenleginél sokkal többen. Ä tematikát a szövetkezet műszaki gárdája állítja össze, az oktatást is maguk valósítják meg. Régi gond a káderképzés. Az elnök, aki büszkeséggel említi, hogy szakember, asztalos, szeretné megvalósítani: aranykezű mesterek csoportja alakuljon ki a szövetkezetben. Az exportra való termeléshez egyre inkább szükség ez. A korszerű gépek nem helyettesíthetik a szakmai tudást és ügyességet. Tamás Józsefné, a pincehelyi I. számú orvosi körzet ápolónője az idei Semmelweis-ünnepségen kapta meg a Miniszter- tanács által 1977-ben alapított Kiváló Munkáért kitüntetést. egyedórája sincs, hogy Rózsika, a körzeti ápolónő dr. Lukovits Istvánnal becsukta maga mögött a rendelő ajtaját. Ez az ajtó arról nevezetes nagyon sok évtizede, hogy hiába van kiírva rá, mettől meddig tart a rendelés. Annyiszor nyílik ki. ahányszor kell. Akkor van vége ott bent a rendelésnek, amikor már senki sem ül váróban. Lukovits doktor hajlott kora ellenére mindig szolgálatban van és úgy látszik, az a természetes, hogy aki vele dolgozik együtt, foglalkozását csak hivatásként tudja gyakorolni. Fél kettő. Rózsika szívesebben mutatná be Mártírok utca 8. szám alatti lakóházuk szépen gondozott kertjét, mint sietős beszélgetésünk során — magát. Kettőkor kezdődik a tanácson az egészségügyi és szociális bizottság ülése, amin részt kell vennie. Legfel- jekb fél órát késhet. Az alkoholizmus elleni küzdelem helyi tennivalóiról lesz szó és neki is van mondanivalója. Méghozzá tapasztalatokkal megalapozott. — Mindenkit ismer a körzetében? — Az egészen friss jövevényeken kívül már mindenkit. — Úgy hallottam, szakályi születésű. Hogy került ide? — Mikor ’59-ben az ápolónőképzőt Szekszárdon elvégeztem, a kórház lett az első munkahelyem. Nem féltem idetelepedni. mert édesanyám pincehelyi születésű volt és nem sokkal később, hogy idejöttem, a férjem is pincehelyi fiú lett. Szeretünk itt élni. Csak a férjemet hazahelyeznék már az itteni vasútállomásra, hogy ne kelljen annyit utaznia. Tibikém Szekszárdon tanul, a szakmunkásképzőben. Tizenhat éves és most éppen a Gemencben van szakmai gyakorlaton. . — Szakács lesz? — Felszolgáló. Persze más is érdekli azért. Például a főzés. A múltkor, hogy mi is megkóstoljuk ezt a különlegességet, sörlevest készített. Érdekli a főzés. — És ízlett a sörleves? — Elfogyasztottuk. Csak az anyósom, a mama mondta, hogy nem emberbe való étel. — Tibi egyedüli gyerek? — Sajnos, igen. Pedig mindig azt mondtam, hogy lesz legalább öt gyerekünk, de megbetegedett a szívem. Ezt az egyet is nehéz volt világrahozni. — A körzeti ápolónők munkája nem tartozik a kímélő foglalkozások közé, sokat kell járni-kelni. Hogyan bírja? Elneveti magát. — Nincs benne ördöngösség; tempósan. Nyojcra járok dolgozni, előtte meglátogatom azokat a betegeket, akik közel laknak, vagy útba esnek. Délután folytatom az utamat a doktor úr utasítása szerint. — Meddig? — Ameddig kitart. Még nem volt, hogy nem jutottam el oda, ahova el kellett mennem. — És mit szól a család, ha elmarad kicsit? — Mi akkor örülünk egymásnak zavartalanul, ha ki-ki elvégezte már a munkáját. — Ellátják magukat szükség esetén a „fiúk”? — Hát, nem jönnek zavarba, de itt van az anyósom. Ö rengeteget segít. Ma is, megfőzte az ebédet és kiment öregyántba, a szőlőnkbe. — Az egyedül az ő birodalma? — Hova gondol! Mindegyikünknek van ott munkája. Jól is érezzük ott kint magunkat. — Mit szólt a család a kitüntetéséhez? — Nem is tudom. Ök talán még boldogabbak voltak, mint én. Ünnepi vacsorával vártak haza, nagyon megdédelgettek, körüludvaroltak. — Csak ők? — Mások is gratuláltak, de először a család, aztán a Pista bácsi — a doktor úr —, meg a betegek, ismerősök, rokonok. — Igaz lelkére, nem nehéz olyan ember mellett dolgozni, aki ugyanazt követeli a környezetében dolgozóktól, amit több, mint négy évtizede saját magától? — Inkább öröm. Tizenöt éve dolgozom Lukovits doktor mellett, de még egy rossz szó el nem hangzott közöttünk. — Mondták nekem, hogy a körzetükben sok az idős ember és ezeket maga akkor is látogatja rendszeresen, ha semmi bajuk. — Szeretem az öregeket, és szívesen járok hozzájuk. Rám is kiabálnak az utcán, hogy mikor jövök, jöjjek már. A csak beszélgetésre várakozóknak az is „rég”- nek számít, ha tegnapelőtt jartam náluk. — Mivel tölti legszívesebben a szabad idejét? — Nem mivel, inkább kivel? A családommal. Van egy Trabantunk. Sokat megyünk rokonlátogatásra, meg kirándulni. Mindig együtt nyaralunk. Az idén például Mezőkövesden. A szőlőre is idő kell. Szeretek olvasni és amikor érdemes, televíziót nézni. Ez a szórakozásom. — Elégedett? — Ami az emberek szere- tetét és az abban is megnyilvánuló erkölcsi megbecsülést illeti, igen. A hangsúly további kérdezésre késztet: — És az anyagi? — -Tizenkilenc éve vagyok ápolónő, havi fizetésem 2200 forint. Pénzért én soha sem szóltam. Valószínű, ezért felejtettek ezen a bérszinten. — Haragszik valakire ezért? — Azt nem! De szeretném már valahogy utolérni magamat. Egyszerre pillantunk az órára. Letelt a késésre engedélyezett félóra. Tamásné magához veszi azt a táskát, amiben az ágybanfekvők ellátásának kellékei vannak, mert az értekezlet után még öt beteghez kell elmennie. , A tanácsháza előtt válunk el. Már belép a kapun, amikor eszembe jut egy elszalasztott, talán nem is szokványkérdés, ami így hangzik: — Ha tárgyiasulni tudna az a rengeteg köszönöm, amit 19 év alatt betegektől és azok hozzátartozóitól kapott, mekkora helyen férne el? Elférne egyáltalán a házukban? Legközelebb megkérdezem. LÁSZLÓ IBOLYA Az öreg fűtöház
