Tolna Megyei Népújság, 1978. augusztus (28. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-13 / 190. szám
IO fftÉPÚJSÁG 1978. augusztus 13. IRODALOM Jákói Attila: Szeretem az egyetlen — estű Magányt a tv képernyőjén a világot az egyetlen ANYÁT AKI úgy ölel körül mint ez a csönd és szeretem a megyfalobogású szerelmed is a csillagosat mert behunyták szemeik éppen akkor mikor csók-virágot dobálok FELÉD vagy ölelkezünk Szeretem az elfojtott sírást az autóbuszon az értem dobbanó Szíved piros pacáját s azt szeretném hogyha a párkák még nem közelednének ollóikkal Szeretem a hal ezüst fillérkéit mert az éjszakáimra emlékeztet a hold virágtólmegsemmisültet az alkonyat narancsát mert. ruhácskád azzal szőtte be a Nap Szerethetlek megfestett Búzamezőm s ez is csak Pillanat Gulay István: Bolygót tizek t. Úgy vélnénk, manapság nincsenek oly pusztító tüzek, mint hajdanában, amikor (zsúpról zsúpra) egész falvak leégtek. Szerelemféltésből sem vetnek csóvát a legények a lányos házra, jobban dívik a bicska. Tüzek mostanában gondatlanságból keletkeznek. K. A. termelőszövetkezeti ribádvezető esete azonban kivétel. Afféle szigorú gazda volt ő, aki rövid gyeplőre fogta a családját. Négy fiát korán munkára szorította, a legidősebbet harmincnégy' éves koráig házasodni sem engedte. Hajszolta, törte, dolgoztatta őket s a feleségét, ahogy őt az apja egykor. — Úgy akartam meghalni — mondta a bíróságon —, hogy a két szememmel lássam, milyen birodalmat hagyok hátra. Az apám cselédként kezdte, és tíz-tíz holdat hagyott a hét fiára, mindegyik tanyás birtok volt. Megdolgoztatott ben-« nünket, de volt eredménye. Hát én ebbe, jaj!, belebuktam. — Remegett a lába. a fejét fogta. Az történt, hogy a családot kemény kézzel fogva felépített egy hatalmas, kétszintes házat a falu főutcáján, mely — terve, s álma szerint — az egész nagy családnak, fiáknak, menyeknek, unokáknak otthont nyújt majd. Ebben a házban szeretett volna megöregedni, ebben az általa létrehozott birodalomban. Csakhogy mire a ház elkészült, a négy fia közül egy sem akart sem a házban, sem akarnok apjával élni. Tavalyelőtt tavasz- szal mind a négyen elszállingóztak... A legkisebb fiú Pestre szökött, munkásszállásba. A rákövetkező éjjel K. A. olajjal öntözte meg a házat és felgyújtotta. Ilyen kormos lánggal még nem égett ház a faluban. — Jogom van a saját csűrömet felégetni! — hajtogatta makacsul a tárgyaláson. Ilyenek lehettek a középkori tüzek. 2. Ülnek az öregek a nagydiófa alatt. A tyúkok már visszavonultak az ólba, a kutya a kerítés mellett kódorog, nem érdekli, mit beszélnek azok ott rekedtes, suttogós hangjukon. Orruk megvastagodott, s megnyúlt, bőrük a nyakukon feketésbarna, mint az arabu- soké. Csak az emberi dolgok ésszel alig felérhető jelenségei foglalkoztatják elméjüket; azok, amelyekre az mondható: ki hitte volna?! — Hallotta? — kérdi egyikük a mellette ülőhöz fordulva. — A Pántlikás bácsi meg a felesége éhen akartak halni! A másik kettő csóválja a fejét. Tudják. Mindenki tudja a faluban. Hinni azonban alig képesek. — A fiúk Jugoszláviába ment a feleségével, a tengerhez. Pántlikás bácsiék meg megbeszélték, hogy éhen halnak. Hümmögnek. Bólogatnak. Pántlikás bácsi! Pedig micsoda cifra, jókedvű férfi1 volt! Ilyet!... Furcsa, gondolják, hogy épp a Pántlikás bácsi. — Megetették a jószágot, adtak elé annyit, hogy négy napig se tudja megenni. Aztán megvetették szépen az ágyat, egymás mellé feküdtek... és feküdtek. Ki hitte volna, hogy ilyen is van! — Nem akartak már élni. Gondolták, egymás mellé fe- küsznek, s addig fekszenek, míg éhen nem halnak. A Feri meg oda volt a tengernél. Nagy szállodában laktak, de a Pántlikás gyerek nem tudott aludni. Hallották? A másik kettő nem szólott semmit. A Pántlikás bácsi válogatott legtovább a lányokból, jutott eszükbe. Nagy szál, asszonyroppantó férfi volt. S ni csak! — Azt mondja a Feri a feleségének: „Menjünk haza! Rossz érzésem van!” Nem bírt magával. Otthagyták a drága szállodát. Ki volt előre fizetve. A Pántlikás bácsi meg Eszterke akkor már három napja feküdt. Nem ettek, nem ittak. Aztán hallgatott, hallgatott mind a három öreg. Csuklójukon akkora bog volt. mint a térdükön, úgy érezték, kaszára érettek már maguk is. Forgatta agyuk a históriát. Forgatta, forgatta, de helye nem került az észben sehol. Az éhhalált választókat sem érteni, sem sajnálni, sem elítélni nem tudták. Ültek a hűs estében a forró nap után, s egyre az járt a fejükbe: mit érezhetett a Feri, mikor belépett a házba. Mert ő még fiatal, épp hogy ötvenes, az ilyen még nem szokott hozzá a fájdalomhoz. S akkor a harmadik, aki eddig nem is beszélt, azt mondta: — Nem érdemelte ezt a Feri, akármilyen öregek is. Élet s érdem, ím így összetartozik. Régi porta Hehler László rajza Ihász-Kovács Éva: Mese az üvegfúvóról Darabokra-tört prizma a csönd s az üvegfúvó aki ezt a valaha-pompás szivárványt fútta: halott. Magam vagyok, nézem a ledobhatatlan hótakarót, sosem olvad el a szívemről. Csillagok esedeznek, fakult ezüstjük utolszor odavetve, a nap és az éj pontatlan mérlegén megméretik mindenki tette. Egyszer az üvegíúvóhoz-hasonlatosan távozom én is... ESŐ A Nap felizzott és csak nekem fénylett. (Egyetlen könnycseppben úszik el az élet.) Ne légy közömbös! ehúzták rólam a keresztvizet. Az egész magyar sajtó. Megint megírták, hogy közömbös, antiszociális lény vagyok. Felőlem a szemem láttára agyonverhetnek valakit, a kisujjamat sem mozdítom. Fényes nappal az orrom előtt kirabolhatják a Nemzeti Bankot, zsebre vághatják a Lánchidat, undorral elfordítom a fejemet, vállrándítva megyek tovább. Pirultam a dorgálásért. S önkritikát gyakoroltam. Igazuk van a tollforgató moralistáknak. Ez így nem mehet tovább. Tűrhetetlen, hogy csak maflán nézzem, ha valaki fölnégyeli a nejét, megkéseli az apját, agyonveri a gyerekét. Ezen változtatni kell. Fogok is. A jövőben maradéktalanul teljesítem emberi és állampolgári kötelességeimet. Mindig és mindenütt föllépek ott, ahol meg kell védeni a gyengéket, a közrendet, a közvagyont. Nem leszek többé közömbös. Sem gyáva. Másnap kora reggel harcba indultam. Vonattal. De valahogy elszöszmötöltem az időt, későn értem ki a pályaudvarra. Mire jeggyel a kezembe loholtam a peronra, már indult a vonat. Majdr nem nekiiramodtam, de eszembe jutott a fogadalmam. Nem ugrálhatok, magamat is fegyelmeznem kell. Állva néztem, hogyan gyorsul föl a kocsisor. Éppen megdicsértem az akaraterőmet, amikor úgy oldalba taszítottak, hogy majd fölbuktam. Testes atyafi vágtatott el mellettem, lúdtalpa- san trappolva. Lökdöste az útjába kerülőket, szemmel láthatóan föl akart ugrani a mozgó szerelvényre. Utravaló jókívánságra nyílt az ajkam, amikor belém hasított: nekem most mulaszt- hatatlan kötelességem van. Ez a szerencsétlen a csattojó kerekek alá kerülhet! Utánavetettem magamat. Sikerült abban a pillanatban visszarántanom, amikor fölugrott volna a lépcsőre. — Ne tegye! — rivalltam rá, föltartva intőn a mutatóujjamat. — Gondoljon a családjára! Hazavárják! Leírhatatlan pillantást vetett rám. Ez ráébresztett, hogy az életmentésen túl itt népnevelő föladataim is vannak. — Emlékezzen Cybulskira, a híres lengyel filmsztárra. Halálra gázolta a gdanski express. Pedig fiatalabb volt önnél. És fürgébb — mosolyogtam le a tekintélyes pocakjára. A hajszál híján rajtavesztett arca rákvörösből lassan lilára vált, levegő után kapkodott. Gondoltam, jobb, ha most megyek. Hadd szálljon magába, eméssze meg a dolgokat. Emelt fővel, a teljesített kötelesség büszke tudatával indultam a restibe, hogy megjutalmazzam magamat egy pohár sörrel. Alig tettem néhány lépést, artikulátlan üvöltés harsant föl mögöttem. Aztán óriási rúgás ért. Alul. Két pályamunkás fél óráig egyengette az árkot, amit az orromon csúszva túrtam a peronon. Dagadt orrómon sajnálkozó ismerőseimnek eldicsekedtem: életet mentettem. Többen röhögtek. Mások célozgatták. hogy legközelebb mibe üssem az orromat. Attól nem jön le róla a zománc. Lajos, a barátom azonban kijelentette: követni fogja a példámat. Hiába, mindig rendes gyerek volt. Hogy buzgalmam követőre is talált, továbbra is éber figyelemmel jártam a világot. Csakhamar ismét alkalmam nyílt a kötelességteljesítésre. Két bögyös kis csitri verekedett a suli előtt. Vadul tépték egymást, mocskolódó szidalmakat kiabálva. Közbeléptem. — Ejnye, ejnye! Nem szégyelljek magatokat! Lány létetekre úgy viselkedtek, mint a legneveletlenebb ut- cakölykök. Hát illik ez? Ahelyett. hogy szépen megbeszélnétek egymással, ha valami bajotok van. Rajta, mondjátok el nekem, miről van szó. min vesztetek ösz- sze. ígérem, hogy igazságot teszek, pártatlanul. — Ezt nem lehet dumával elintézni! — üvöltött az egyik kis vadóc. — És a bácsi ne avatkozzon bele. Ha mindenáron a száját akarja jártat- ni, használja arra a nyelvét, amire én gondolok. És megmondta, mire gondol. Elfutott a méreg. Karon- ragadtam, és az iskolakapuhoz vonszoltam. — Gyere csak, te haszontalan! Majd ad neked az igazgató bácsi, ha megtudja, hogyan beszélsz velem! Rángattam a foggal-körömmel védekezét. Rúgott- csípett-karmolt-harapott. És ordított. Torka szakadtából. Csakhamar csődület támadt. — Vén szatír! Mit akar attól a gyerektől! — dörgött egv sztentori hangú, tagbaszakadt fiatalember. — Liliomtipró! — sipított egy vénasszony. Valaha mezei futó voltam, játszva elmenekültem a lin- cselés elől. A kis vadmacska visítása sokáig elkísért. A félsikerek és balsikerek nem szegik kedvemet. Továbbra is teljesíteni fogom a kötelességemet. Engem többé nem szerkeszthet ki a sajtó. Legföljebb példaképül állíthat. Sajnos, ma szüneteltetnem kell áldásos tevékenységemet. Lajos, a követőm miatt. Kötelességtudattól áthatva tegnap beavatkozott . a Bicska csárdában egy verekedésbe. Délután temetjük. HOMORÖDl JÓZSEF írok, akik nem eltek írók, akik nem éltek? Lehetséges ez? Ha valaki nem élt, hogyan írhatott könyvet? A könyvtörténet azonban több ilyen esetet ismer. Nézzünk néhány példát! A múlt század végén több filológus tagadni kezdte Homérosz létezését. Szerintük az Iliász és az Odisszea népköltemény, sok névtelen író közös munkája. A költőről, akinek születési helyéért egykor hét város versengett, semmi biztosat nem tudunk. Élete teljesen ismeretlen. Az évtizedekig tartó vitában kialakult vélemény szerint lehet, sőt valószínű, hogy a két eposz egyes részei népi eredetűek, azonban a szerkezet annyira művészi, hogy ezt csak egyetlen nagy költő alkothatta. Homérosz tehát feltétlenül élt. Időszámításunk I. és II. századából 42 egyiptomi eredetű könyv maradt ránk görög fordításban, közülük 4 orvosi, 4 csillagászati és 32 filozófiai tartalmú. Szerzőjüknek Hermes Trismegisz- tont tartották, egy egyiptomi istent, akinek neve ebben a görögös formában szerepelt. Ki írta a könyveket, ezt ma már lehetetlen megállapítani. Biztos csak az, hogy nem az egyiptomi isten művei. A XV. században sok kiadásban jelent meg egv beszédgyűjtemény a következő címmel: Sermones Meffreth alias Hortulus reginae, magyarul: Meffreth beszédek vagy A királynő kertecskéje. (A középkorban szerettek a könyveknek hangzatos címeket adni, mint Rózsakért. Az üdvösség kocsija.) Ezeknek a prédikációknak névtelen szerzője kettős címet adott. A Meffreth keleti szó, jelentését nem ismerjük, valószínűleg ezért lett belőle szerző. Minden katalógus annak tartja, sőt egy régi német lexikon többet is tudni vél róla, amikor Johannes Meffreth XIV. századi német szerzetesről beszél. Hozzá hasonlóan egy másik prédikációskötet állítólagos szerzője sem élt, Paratus, akinek sokan még a keresztnevét is „tudják”: Paulus Paratus. A munka két részre oszlik, vasárnapokra és ünnepekre szóló szentbeszédekre és mindkét rész a paratus szóval kezdődik. Innen a gyűjtemény címe: Sermones Parati. A paratus latin szó, felkészültet, valamivel pl. bölcsességgel rendelkezőt jelent. 1761-ben nevezetes irodalmi esemény történt, James Macpherson angol fordításban verseskötetet jelentetett meg. Szerzője Ossian, az I— II. században élt kelta költő, kelta bárd. aki öregkorában, megvakulva költötte verseit. Pár év múlva ugyancsak Macpherson fordításában újabb, addig ismeretlen Ossian művek kerültek ki a sajtó alól. A gyönyörű költemények az egész világirodalomra nagy hatást gyakoroltak. Róluk szól Arany János jól ismert refrénje: „Jer Ossian ködös, homályos énekeddel!” A legtöbb európai nép sietett lefordítani. Nálunk az első fordítások Kazinczy nevéhez fűződnek. Akadt azonban egy tudós, aki már 1764-ben kételkedni kedett Ossiaji szerzőségében. Hosszú, szenvedélyes vita keletkezett. Macpherson az eredeti kelta (gael) nyelvű kéziratokat, amelyből „fordított” nem tudta felmutatni, állítása szerint elvesztek. Azóta bebizonyosodott, hogy Ossian sohasem élt, Macpherson felhasználta az ír nép ajkán a XVIII. században is élő költői, mondái elemeket, ezeket kiegészítette, összefűzte, átdolgozta és úgy fordította le. Magyar szellemi rokonát Thaly Kálmánnak hívták. Ő egyes, kuruckorból származó verstöredékek felhasználásával művészi, a Rákóczi-kor hangulatát idéző balladákat költött. Annyira lelkesedett a kurucokért, hogy inkább lemondott a szerzői dicsőségről, csakhogy minél több „eredeti” költeménnyel növelhesse a Rákóczi korabeli irodalom fényét. 1913-ban Riedl Frigyes bravúros nyomozással bizonyította be, hogy ezeknek a balladáknak csak a tárgya, egy-egy sora, néhány kifejezése származik a XVIII. század elejéről, a többi Thaly munkája. 1850-ben egy kötet portugálból fordított szonett jelent meg Angliában. Tárgyuk: egy beteljesedett szerelem lírai hangon megírt története, a szerelmes asszony diadaléneke. Az irodalomtörténészek azonban kiderítették, hogy a szonettek állítólagos portugál szerzői sohasem éltek, a költeményeket a „fordító” írta, Elisabeth Barret- Browning. Abban a korban nem illet nőnek nyíltan írni szerelmi boldogságáról és ezért félt a költőnő, hogy a puritán Anglia kitagadja. A nyomozás azonban nem mindig vezet sikerre. Kom- lós Aladár irodalomtörténész például évtizedek óta nyomozza egy magyarul az Olcsó Könyvtárban századunk elején megjelent állítólagos Anatole France-novellának, A rózsafa bútornak a szerzőjét. Francia „eredetije” ismeretlen. Valóban Anatole France tollából származik a szellemes, a nagy francia tehetséghez mindenben méltó írás? Egyelőre nem lehet eldönteni. Könnyen adhat okot tévedésre ai az eset, amikor az író története hősét első személyben beszélteti, mert a kitalált személyt tarthatják szerzőnek. A múlt század elején sokan kételkedtek abban, hogy Kármán József valóban írója volt a Fanny hagyományainak. Azt hitték, hogy csak kiadója, egy a szerelmi bánatába belehalt leány naplójának. VÉRTESY MIKLÓS
