Tolna Megyei Népújság, 1978. július (28. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-30 / 178. szám
io Képújság 1978. július 30. Sztefan Zajcarov: Furcsa látogatás Gutoranszki, aki a szomszéd lakásban lakik, az ablakon át jött hozzám. Nem kedves gyermekkori emlék űzte, sem bűnöző hajlama, csupán csak úgy vélte, ha a megszokott módon, az ajtón át akar bejönni, nem talál odahaza. Ott ült, és itta a kávéját, és hosszas szóakrobatika után, amely semmivel sem maradt el amögött a mutatvány mögött, amellyel hat emeletnyi magasságban az erkélyről az ablakomig eljutott, kinyögte, hogy éntőlem függ egyetlen fiacskájának, Makszimiliánkának a sorsa, pontosabban az, hogy felvegyék az oligofrének (fejlődésben elmaradottak) iskolájába. A gyerek különben intelligens, és tehetséges volt a korához képest, vadászkürtön játszott, és három nyel. ven is tudta mondani, hogy „jónapot”, meg „viszontlátásra”. A kávé cigányútra ment, köhögve nyúltam a vizeskancsó után. Gutoranszki szolgálatkészen hátbaverege- tett és vizet töltött a poharamba. Megittam, és megkértem, hogy ne mondjon butaságokat, akárminek is néz engem, én csupán közönséges áruforgalmi tisztviselő vagyok a „Limlomimport- nál”, az oligofrének (fejlődésben elmaradottak) iskolájához pedig semmj közöm sincs. Gutoranszki fürkészőn tekintett rám a szemöldöke alól, és az ujjaival megkopogtatva a homlokát „marslakónak” titulált, (ezzel valószínűleg azt akarta a tudomásomra hozni, hogy a Marsról pottyantam ide). Szó sem lehet olyan iskoláról, amelyikbe csak úgy, támogatás nélkül be lehet jutni. És ha egyéb kapcsolatom nincs is az oligofrének iskolájával, itt vagyok én magam, a múltkor a saját szemével látta, hogy kéz a kézben sétáltam a parkban egy hosszú szőke hajú, műszem. pillás nővel, aki megerősített értesülései szerint — az iskola igazgatóhelyettese másodunokatestvérének a sógornőjének a legjobb barátnője. Ekkor már felfortyantam, és beleüvöltöttem a képébe, ahelyett, hogy abba ütné az orrát, amihez semmi köze, és az utón nyomozna, mikor és kivel sétálok a parkban, jobb lenne, ha fogná Mak- szimiliánkája papírjait, és haladéktalanul bevinné azokat a fejlődésben elmaradottak iskolájába. A legjobb ajánlólevél pont egy ilyen atya... Gutoranszki két-három percig pislogott, mire felfogta a szavaim értelmét, hirtelen felpattant, és kiabálni kezdett — hogy minden világos, nemcsak hogy segíteni nem akarok egy tehetséges gyereken, de még az apjának a becsületét és eszét is megsértem. De majd ő leszámol velem máshol, különösen a szőke, műszempillás hölgynél. És ugyanazon az úton távozott, ahol jött, csörömpölve csapta be maga után az ablakot. Szorongva néztem, hogy veti át magát az erkélyen, egyensúlyoz gyakorlott mozdulatokkal a szárítókötélen, és azon töprengtem, mikor jövünk rá végre, hogy egy lakásba — és máshová is — az ajtón keresztül kell bemenni. (Migray Ernőd fordítása) Kultúra helyből vagy „importból”? i irdetést olvastam minap egy poros pesti fa törzsén. Egy lemezlovas hirdette magát azzal a mottóval, hogy „vidékre is elmegyek.” Persze csak alkalmasint, egy-egy estére. Színházak is, előadóművészek is rendszeresen járnak vidékre. Missziót vállalnak egy-egy előadással, szép missziót. Szépet és nélkülözhetetlent. Távoli falvakba, kisvárosokba viszik el a művészetet. Legjobb tehetségüket, legfrissebb gondolataikat. Ha azt viszik el! Mégis — anélkül, hogy a befeléfordulást, a provincializmust akár egyetlen szóval is támogatnám — megkérdezem : ráhagyatkozhat-e egy kis város, egy nagyközség csupán néhány vendégjátékra? Lehet-e kulturális életet, szellemi atmoszférát teremteni csupa-csupa importált erővel és eszközzel? Aligha lehet. Már pedig erre, tudniillik a sajátos, a saját eszközökkel kialakított szellemi világra van, vagy inkább lenne szüksége minden településnek. Azért, hogy élni is igényesebben lehessen ott, ahol esetleg lakni, vagy dolgozni jó. Soha ilyen belső erő nem állt rendelkezésre ahhoz, hogy egy-egy vidéki település megteremtse a maga kulturális életét, hogy a belső normák és értékek kialakításával, a példaadók erejével másokat is, mindenkit elindítson a szellem napvilága felé. Mondhatom ezt joggal, hiszen ennyi képzett, diplomás szakember még soha nem dolgozott vidéken, mint manapság. És ki tagadná, hogy a kulturális élet fellendítésének motorja, követendő példája elsősorban a szellemi igényeit kielégíteni akaró értelmiség lehet. Mégis, sok kisváros és község szenved értelmiségi lakóinak szenvtelenségétől. Attól, hogy a művelődési házak rendezvényein fehér hollónak számít egy-egy helybéli diplomás. zt a körülményt, hogy W l kisvárosban, vagy íj falun laknak és dol- goznak, sokan úgy vélik ellensúlyozni, hogy kihívóan közömbösek a helyi ügyek iránt, hogy következetesen lakóhelyükön kívül töltik szabad idejüket, és kulturális-szellemi igényeiket is csak a fővárosban vagy a megyeszékhelyen akarják kielégíteni. Más szóval: nem élnek ott, ahol laknak. Igényeiket autóba teszik és elviszik oda, ahol nekik a kultúrát nem megteremteni, csak befogadni kell. Kétségkívül kényelmes álláspont. És egyben furcsa is. Azért furcsa, mert vannak diplomások, akik vállalják az értelmiség hagyományos küldetését, és a maguk igényeinek kielégítése közben másokban is szellemi igényeket támasztva alkotnak. És nem csupán befogadnak. Megteremtik egy község, vagy akár egy város sajátos szellemi arculatát, a joggal vágyott kulturális életet ott, ahol ezt náluk jobban senki sem tudja megtenni és ahol náluk senki sem hiva- tottabb erre. gisiga rőszakkal senkit sem I I lehet meggyőzni arról, | hogy szellemisége iga- jgsssil zán csak akkor bontakozhat ki, akkor hasznos, ha azokra is átsugárzik, akik rá egyéb okból is föltekintenek. MISKOLCI MIKLÓS Albert Valentylnov: Veszélyes kísérlet — Jó reggelt, elvtársak! — mondta Ivan Ivanovics, mire a beosztottjai összerezzentek és lélekben felkészültek az előttük álló nehéz napra. — A trösztigazgatóság utasítására egy lélektani kísérletet kell elvégeznünk — kezdte Ivan Ivanovics, miközben furcsa pillantást vetett a beosztottjaira. — A célja az, hogy a vezetők megismerjék, milyen túlzásokat kell levetkőzniük a beosztottjaikkal való érintkezésben. A jelen utasítás sikeres végrehajtása érdekében valamennyiünknek úgy kell beszélni a közvetlen felettesével, vagyis velem, ahogyan a felettesük, vagyis én szoktam beszélni magukkal. Szóval ideiglenesen maguk lesznek a vezetők, én pedig a beosztottjuk. A kísérlet időtartama egy hét. Mindenki érti, mi a feladat? A tisztviselők hallgattak. — Nos, akkor kezdjük — mondta síri hangon ivan Ivanovics, s mély sóhajjal, mint egy hordó, begördült az irodájába. Baljós csend támadt, ám kisvártatva kitört a ricsaj. — Agyára ment a munka — jegyezte meg Szupoumov. — Vagy lagziban volt az éjszaka. — Nyilván próbára akar tenni! — vetette ellen Paf- nyukob idegesen borzolva az üstökét. — Biztosan új beosztást kapott és most azt mérlegeli, kit vigyen magával. — Esetleg tényleg úgy van, ahogy mondta? — suttogta Zolotyikova, — Valóban: miért ne láthatná magát egyszer a főnök az alárendeltjei szemével? — No én megpróbálom — szólalt meg váratlanul Szlá- vin. Felállt, megigazította a zakóját és az ajtó felé indult. De hirtelen eszébe jutott valami, mert visszafordult, és feltárcsázta a főnök számát: — Jöjjön be — vetette oda foghegyről. — Parancsoljon, Borisz Mi- hajlovics. — A^főnök minden erejét összeszedve azon igyekezett, hogy méltóságteljesen viselkedjék, ám ez szemmel láthatólag nem nagyon sikerült neki. — Adjon egy cigarettát! — parancsolta ellentmondást nem tűrő hangon Szlávin. Ivan Ivanovics úgy gondolta, hogy fokozatosan leszokik a dohányzásról, ezért már időtlen idők óta nem vett cigarettát. — Nincs nálam, nem volt még időm venni — mondta panaszosan. — Máskor szakítson magának időt! — vágott a szavába Szlávin. — Megírta a levelet, amit magára bíztam? — Igen. — Nem kellett volna. Ostoba levél. Szükségtelen. Fel kellett volna emelni a telefont, és egy perc alatt elintézni az egész dolgot. De nem, maga erre képtelen, maga csak tenyészti itt a bürokráciát! Gondolkodni kell, Ivanov elvtárs, mozgatni ezeket a., hogyishívják... agytekercseket — bökött a fejére. — Mellesleg ezért kapja a fizetését. Na menjen már, tépje szét azt a levelet, és tegye, amit mondtam. Ivan Ivanovics észrevétlenül felszívódott. Pár perc múlva Szlávin újból felvette a kagylót: — Jöjjön csak be! — Tudja mit? — mondta szórakozottan, miközben utál- kozva tanulmányozott egy tintafoltot a kisujján. — Mégiscsak küldje el azt a levelet. Mit fogunk mi telefonálgatni, mintha könyörögnénk nekik?! Nem vagyunk az alárendeltjeik! Meg aztán a hívást nem csatolhatjuk az aktához. Mit gondol, miért nem?... Mert nem fogja a tűzőgép. He-he-he!... Ivan Ivanovics tisztelettudóan és láthatólag nagy igyekezettel kacagott. De aztán savanyú képet vágott: — Én azt a levelet... eltéptem... Ahogy parancsolni tetszett. — írja meg újra. De szaporán! Már- réges-régen el kellett volna intézni ezt az ügyet, de maga csak piszmog vele. Dél felé Ivan Ivanovics el- kéredzkedett az SZTK-ba, de Szlávin nem engedte el, mondván, hogy sok a munka. Persze nem hagyta ki a ziccert, hogy egy félórás prédikációt tartson neki: nem jó, ha valaki göthös, mivel a táppénz veszteség az államnak, de ha már rád jött a nyavalyoghatnék, munkaidő után eredj az orvoshoz. így folyt ez egészen ebédidőig. Akkor azonban felpattant az ajtó és mint a szélvész, rohant be Ivan Ivanovics. — Lefújták! — rikkantott örömmámorban úszva. — Mivel kiderült, hogy nem gondolták át alaposan. Ez a kellőképpen elő nem készített kísérlet oda vezetett, hogy a főhatóság egyik vezetőjét infarktustünetekkel kórházba szállították, egy másik pedig megsértette az ideiglenes főnököt és ezért fegyelmi eljárás indult ellene. Minekutána azonnal határozatot hoztak a kísérlet elnapolására. Diadalittasan Szlávinra tekintett és vészjósló hangon elbődült: — Na jöjjön csak be hozzám ! Fordította: Zahemszky László Martyn Ferenc kiállítása A Budapesti Történeti Múzeumban Martyn Ferenc életművét bemutató kiállítást nyílt meg. Képünkön írországi emlék című, 1950- ben festett műve. Tolsztoj-jubileum Lev Tolsztoj arcképe. N. N. Ge alkotása (1884) Az egész világ készül, hogy az idén szeptemberben ünnepélyes keretek között emlékezzék meg Lev Tolsztoj 150. születésnapjáról, de természetes, hogy a nagy orosz író jubileumát a legszélesebb körben, szülőföldjén ünnepük meg. A szovjet színházak új, az író művei nyomán és az író életéről készült darabok bemutatására készülnek, a filmszínházak Tolsztoj életének szentelt filmeket és műveiből készült alkotásokat tűznek műsorukra, sor kerül műveinek felújított nagy példányszámú kiadására. A vége felé közeledik a Hamovnyikiben lévő moszkvai lakásmúzeum és a Jasz- naja Poljanában — az író születési helyén —, álló emlékmúzeum restaurálása. Munkálatok folynak a moszkvai L. N. Tolsztoj Állami Múzeumban is, ebben a régi, Kropotkinszkaja utcai házban, ahol kilenc teremben helyezkedik el a Tolsztoj életét és munkásságát ismertető, a nagy jubileum tiszteletére felújított kiállítási anyag. A vitrinekben az író kéziratai láthatók. Pl. az egyik, egy megsárgult, rengeteg javítástól tarkálló papírlap a nagy sikerű „Háború és béke” elejének 15. (!) variációja. Ez is mutatja, hogy milyen igényes volt önmagával szemben a nagy író... A másik, a „Feltámadás” korrektúrája, a dühödt hivatalnok ceruzája által áthúzott fejezet a cári cenzúra működéséről tanúskodik. A regény forradalom előtti kiadása e fejezet nélkül jelent meg... Tolsztoj kéziratai képezik a múzeum legnagyobb értékét és büszkeségét. A raktárban — egy acél, szobanagyságú széfben — 170 ezer, Tolsztoj keze vonását őrző ívet tartanak, — csaknem valamennyi művének eredetijét. Ugyancsak itt található 10 ezer levél és az író naplói. A múzeum képzőművészeti anyaga is igen gazdag. Mindenekelőtt említést érdemelnek a Tolsztoj-portrék, amelyek életének különböző periódusaiban örökítették meg. így, pl. Tolsztoj első arcképe, amelyet az ismert orosz festő, Ivan Kramszkoj készített. A Tolsztoj-portré- gyűjteményt elsősorban az ismert orosz művészek, Ilja Repin, Nyikolaj Ge, Mihail Nyesztyerov, az író kortársainak művei alkotják. A látogatók figyelmét rendszerint magára vonja egy szép fiatal nő portréja, amely Marija Gartungot, a nagy orosz költő, Alekszandr Puskin lányát ábrázolja. Gartung hatása alatt alkotta meg Tolsztoj Anna alakját (az „Anna Kareniná” című regény hősnője.) Nagy érdeklődésnek örvendenek az író műveihez készült illusztrációk is, amelyeket maga Tolsztoj is látott és igen nagyra értékelt: Leonyid Paszternaknak, a „Feltáma- dás”-hoz és Mihail Basilov- nak a „Háború és béke” hőseihez készített sorozatai. A múzeum utolsó terme egy, a közelmúltban felújított kiállítással foglalkozik, „Tolsztoj és a szovjet kultúra” címmel. Itt, a Szovjetunió népeinek nyelvén megjelent Tolsztoj-művek, a híres regényekhez készült szovjet grafikák és szovjet íróknak, — Konsztantyin Fe- gyin, Leonyid Leonov, Eduard Mezselajtisz, stb. — Tolsztojról szóló munkái láthatók. A múzeum gyakran rendez kiállításokat a Szovjetunió határain túl is. Kincseit bemutatta már Japánban, Angliában, Csehszlovákiában és Bulgáriában, idén pedig Olaszországban, Portugáliában és Belgiumban tervez bemutatókat. A jubileumi ünnepségekre a múzeum új kiállítással is készül: „Tolsztoj a képzőművészetben” címmel. A kiállítást a Művészeti Akadémián rendezik. Egyik része abból a több mint 400 portréból és képből áll, amely az író életében készült, és amely egyúttal Tolsztoj koráról és környezetéről is szól. A tárlat másik részének címe: „Tolsztoj napjainkban”. Itt a szovjet festőművészek, szobrászok és grafikusok alkotásaival találkozhatnak majd a látogatók. ERLEN A ARDAJEVA, az Állami Tolsztoj Múzeum kiállítási osztályának vezetője TAKÁTSGYULA: Csak azt látom Ki jár a nádas folyosóján? Ki fürdik csendes öblibe? Csak azt látom, remeg a nád és csattog hinaras vize... Csak jár a nád... Remeg... Lesem, reszket a folyosó s a varsák, mint eltűnt vén halászok, arcuk lent is iszapra hajtják. Hallgatják, mérik, hol lakik? Ki jár a nádas folyosóján s hiába vár fölöttük a ladik s tornyok titkán a néma gólyák...
