Tolna Megyei Népújság, 1978. június (28. évfolyam, 127-152. szám)
1978-06-11 / 136. szám
1978. június 11. \ Képújság 5 Van annak már húsz éve, hogy elhatároztam: riportra megyek a bikácsi erdőbe, amikor ott „legel” az évről évre visszatérő 1500—2000 méhcsalád. De valahogyan mindig lekéstem. Egyszer az idő volt rossz, máskor későn kaptam észbe, amikor már elvonultak, több alkalommal egyszerűen elfeledkeztem ígéretemről, amit a bikácsi erdészeknek tettem. Most végre sikerült. A hét elején tudtam meg, hogy már szállingóznak ide a méhészek, „letáborozott” vagy húsz, de még nem érdemes kimenni hozzájuk, mert esős, szeles az idő, mérgesek, és ha még egy kotnyeleskedő újságíró is közéjük merészkedik, ki tudja, mi lesz a vége. ígéretem így feltételes: Ha a hét második felében napos, csendes idő lesz, akkor érdemes meglátogatni őket. Kertai Laci barátom, az erdész kalauzol. Nem nehéz kiválasztani a helyet, hiszen a bikácsi erdészet területének egyharmada — 1300 hektár — akácos és tudvalévő, hogy a méz legnemesebbike, legértékesebbike az akácméz. Ezt egyetlen méhész sem hagyhatja ki. Befordulunk az erdei útra. Tábla figyelmeztet: Vigyázat, méhek! Addig nem is tartunk semmitől, amíg zárva vannak a kocsi ablakai, ám amikor egy hosszú kajj- társornál megállunk, bizony mindhármónknak (eljött az erdész Zsuzsa lánya is, mert még ő sem látott méhészeket), inába száll a bátorsága. Hangos, monoton zümmögés, hol a hajunkba, hol a kezünkbe ütközik egy-egy „munkás” a hárommillióból. — Nem csípnek? — kérdezzük a Vas megyei Guta- töttősről jött méhésztől, Bu- day Istvántól. Az imént még mosolygós arc elkomorodik: „Tessék tudomásul venni, hogy a méh nem csíp, hanem szúr.” No de a tárgyra térünk. Budayék — István és Károly — otthon kezdték a repcével. Aztán fogadtak egy teherautót és hozták a hetvenöt családot. Az idén már tizedszer. Mert jó „méhlegelő” a bikácsi erdő. A báty 63 éves — ötvenötnek nézem — tsz- nyugdíjas. Úgy látszik, a méhészek lassabban öregszenek. Az öcs hatvanegy, ő jövőre megy nyugdíjba, most, az akácszezonra szabadságot kért. Károly húsz éve méhész, úgy indult a dolog, hogy a fiának volt egy kis spórolt pénze és vett két család méhet — igen olcsón — Varga bácsitól, a falubeli öreg méhésztől. A papa is kedvet kapott, megtoldotta két családdal. Ma negyven család dolgozik neki. öccsé- nek harmincöt. Szakmai kérdések kerülnek szóba. Hogy ilyenkor fel vannak ajzva a méhek, minden gondjuk a gyűjtés, azért nem csípnek (bocsánat, szúrnak). Reggelenként mérik a kaptárakat, megnézik a kereteket, ha egyik családban tele keret van, a másikban sovány az eredmény, az utóbbit átteszik az előbbibe, hadd teljék minél gyorsabban. És nem veszik észre a méhek a cserét? Hiszen a szag után talál „haza” mindegyik, és ha eltévedne, agyonszúrják a betolakodót. — Mondtam már, hogy ilyenkor a legfőbb „gondjuk” a hordás. Még ha kirepül is egy raj, össze lehet „házasítani” egy gyengébb családdal. — Mennyire számítanak? — Tíz-tizenöt mázsára. Akkor megérte. Ezerötszáz forint volt a fuvar, ugyanany- nyi lesz vissza, de megállunk a geregyei erdőben, ott később virágzik az akác. Jó lenne, ha ugyanazt a sofőrt kapnánk, .idefelé megtanítottuk, mire vigyázzon, hogy ne rázkódjanak nagyon a kaptárak. És főképp karambol ne legyen. Egy méhest szállító teherautó karambolja veszélyesebb, mintha kigyulladna. A „szomszéd” az úrkúti Nagy Palócz László. Ö „kon- téneresítette” méhészetét, így könnyebb, egyszerűbb a szállítás, a letelepedés, a kaptárak kezelése. Másodízben van itt. — Tavaly Németkéren voltam, volt egy tízkilós nap (egy-egy család ennyit „hordott”, aztán vége. Most jobban sikerült, tegnap hat-hét kilót hordtak — állapítja meg a mérésnél. Búcsúzunk és holnap, holnapután ők is búcsúznak a bikácsi akácosoktól. A következő állomás: olyan hely, ahol később nyílik az akác. Meheszek caz akácosban A tizenhármas család tegnapi teljesítménye 7,5 kiló akácméz — állapítja meg a reggeli méréskor Nagy Palócz László Szépen hordtak tegnap — mondják az egyik keret kiemelésekor Budayék Pörgetés, (e művelettel szedik ki a lépekből a mézet) Fel nem ismert különbség Az azonosulás hiánya A lányok nevetnek „Nem gondolkodásmódjukat kell megváltoztatni, hanem helyzetüket. De vaq gondolkodásmód, amelyet meg kell változtatnunk: azt a gondolkodásmódot, amely a vesztest teszi felelőssé vereségéért.” Az idézet a Cséplő Gyuri című film forgatókönyvéből való. A filmről már írtunk, de írni kell a film közönségéről is. Olyasmik történtek a vetítés alatt a szekszárdi mozi nézőtérén, amin gondolkodnunk kell, közösen töprengenünk. o Vannak menthetetlen mosolyok. Egy öregember mesél a filmvásznon, azt meséli, hogy kilenc gyermeke közül a legidősebb, egy huszonkét éves fiú, váratlanul meghalt. A ráncos ábrázatú, aszalódott kicsi ember elcsukló hangon, szűkszavúan mondja, csupa könny a szeme. Hatalmas zsebkendőt halász elő a zsebéből, előbb a szemét dör- zsölgeti, aztán kifújja az orrát. Ekkorra ér a fülemhez a kuncogás, de mire odafordulok, már nevetőssé erősödik. Azért nem mondom, hogy röhögés, mert teljesen nyilvánvalóan fiatal lányoktól származik, üde, fiatal hangok. Gurgulázva nevetnek. A jelenet folytatódik, az öreg cigány már tréfálkozik a munkásszálló konyhájában, ahol az imént még a tragédiáról esett szó. A lányok továbbra is vidámak. A vetítés után megvárom őket: négyen-öten vannak, csoportosan indulnak haza, ahogy hangos társalgásukból kiderül, a „koleszba”, a kórház felé. Viselkedésük mást is megdöbbentett, egy fiatal férfi jegyzi meg keserű hangon mellettem, hogy „Ráadásul egészségügyi dolgozók lesznek”. Igen, ez különösen lehangol engem is: ebben az irányban csak két „kolesz” van, az egészségügyi szakiskoláé és az egészségügyi szakközépiskoláé. Mielőtt az iskolák vezetői bizonyítékokat követelnének, elmondom, hogy a lányokat nem kísértem el, foglalmam sincs, hogy hová mentek, és nem iskolájukat kívánom pollengérre állítani. A lányok úgy érdekelnek csak, mint annak a bizonyos kacajnak a gazdái. Az érdekel, hogy tizenhattizenhét éves, jóltáplált, otthon és iskolában pallérozott, a külcsínre gondosan ügyelő teremtésekből hogyan hiányozhat ilyen végletesen az azonosulás, együttérzés képessége. Hiányukat nem viselik szemmel láthatóan magukon, s ez — megkockáztatom — kár. így úgy tűnnek, mintha ép, egészséges mai fiatalok lennének, olyanok, mint a többiek. Pedig nem olyanok. De vajon miért nem? Ki a hibás? Mit tehetne és ki — értük? e Cigányokról van szó, embertársainkról. Társadalmi és egyéni gondok hordozóiról, akikről sok beszéd esik, és akik, ha nem is igénylik, de rászorulnak az országnyi közösség figyelmére és gondoskodására. Rászorulnak és jár nekik az együttérzés is, a türelem. A filmen egy cigányfiú álmodozik. „Ha valahol háromezer forintot kereshetnék...” — sóvárog. A mellettem ülő szakállas férfi felháborodottan csettint az ujjával: „Mit szól hozzá?!” — kérdi ingerülten, miután nem sietek egyetérteni, az előttünk ülőknek ismétli meg kérdését. Az idősebb házaspár bólogat, és visszasuttogják: „A rendes embernek is nehéz annyit...” Hát igen. A fiúról, aki álmodozni „mert”, nem tudunk semmit, csak azt, hogy cigány és cigánytelepen él. Ezenkívül nem követelte a háromezret, csupán ábrándozott róla. A házaspár szomszédságában nylonkendős cigánynő ült — talán az egész moziban az egyetlen cigány. A vetítés után lesütött szemmel oldalazott ki a széksorok között. Az idősebb házaspár nyílt tekintetű, tiszta pillantással kísérte. o Sok mindent megkönnyít az emberi tulajdonság, amit nyelvünk több szóval közelít meg: együttérzés, együttgondolkodás, azonosulás. A mi társadalmunkat többek között az különbözteti meg a kapitalista államoktól, hogy nálunk a társadalom közös állásfoglalásai, az állam intézkedései minden esetben rendelkeznek ezzel a különben emberi vonással. Az emberek között sokan vannak, akik nem. Ismét idézek abból a bizonyos forgatókönyvből: „...a cigánykérdés valójában magyar kérdés; elsősorban nem faji vagy etnikai, hanem szociális probléma. Nem faj, nem az etnikum, nem a mentalitás választja el a cigányok többségét a magyar társadalom közepén élő többségtől, hanem a szituáció, az, hogy nehezen élnek. Meg akarjuk mutatni, hogy mentalitásuk nem nagyban különbözik azokétól, akik nem cigányok, de szintén nehezen élnek.” Munkatársammal beszélgetünk az azonosulás kérdéséről. Jó tíz évvel idősebb, igyekszik ehhez mérten bölcs lenni: — Te sem azonosulsz a lányokkal, a szakállas férfival sem! Pedig azonosulhatnál, megérthetnéd, hogy a tizenhat évesek olyankor is vihognak, amikor nem akarnak, és hogy szakállas szomszédod gondolkozását számodra ismeretlen körülmények alakították így! — mondja, de ő nem látta a filmet, és az öregember sírása, a lányok nevetése is csak az én fülemben visszhangzik. VIRÁG F. ÉVA Három „munkás” a Buday testvérek hárommilliójából