Tolna Megyei Népújság, 1978. június (28. évfolyam, 127-152. szám)

1978-06-09 / 134. szám

1978. június 9. A közoktatás kérdései Hátrányos helyzetűek Divatos téma a gyaKorlatban Szabadtéri mozi Balatonföldváron látható a Balaton-part legszebb film­színháza. Ragasztott favázas szerkezetből készült a tető- szerkezet és a hagyományos építési módnál rövidebb idő alatt, olcsóbban épült fel a szabadtéri mozi. (MTI fotó — Bajkor József felv. — KS) Coppélia - magyar módra Pedagógus szájából hang­zott el — nem éppen indulat nélkül —, hogy manapság divat a hátrányos helyzetű gyerekekről beszélgetni. Csakhogy ami a társalgás­ban divat, az az iskolában gyakorlat... — Hogyan néz ki ez a gyakorlat? — kérdezzük a kurdi általános iskola né­hány pedagógusát: Gálos Béla igazgatót, Rédei Kor- nélné igazgatóhelyettest, va­lamint Madár Józsefné, Gá­los Csaba és Lencse Sándor nevelőket. — Először is azt kéne tisz­tázni, hogy mit értünk a hátrány osság fogalmán? A sokgyermekes családból jö­vőket, a veszekedő szülők gyerekeit, vagy az elválta­két és a válás előtt állóként soroljuk-e ide? Az a cigány tanuló, akinek nem magyar az anyanyelve, vagy az a gyerek, aki süketsége miatt a padtársa szájáról olvassa, hogy mit mond a tanár — szintén besorozható a hátrá­nyos kategóriába. Hol a határ? — Esetleg azt is el kell döntenünk, hogy a hátrányos helyzet és a veszélyeztetett­ség között hol a határ. A 430 tanulónkból 15 került ilyen helyzetbe. Hozzánk tartozik a gyulaji iskola, ahol a tanu­lók 48 százaléka cigány, a csibráki felső tagozatosok és a csurgópusztai gyerekek pe­dig bejárnak Kurdra. — Szomorú tény — külö­nösen a csurgópusztaiaknál —, hogy a gyerekek egy ré­sze rosszul öltözött, a tisz­taság alapkövetelményeinek sem felelnek meg sokszor. A szülők Békés megyéből és az elnéptelenedő baranyai fal­vakból költöztek Csurgópusz­tára és Csibrákra. A Dal- mandi és a Hőgyészi Állami Gazdaság lakást biztosított számukra, a havi fizetésük öt-hatezer forint körül mo­zog — és a gyerekeik mégis hátrányos helyzetűek. Mond­hatnánk, hogy törvényszerű­en, mert az anyagi támoga­tás nem jelenti egyúttal a tudati elmaradottság felszá­molását is. A dalmandi gaz­daság kifizeti a napközis dí­jat, könyvet vásárol a gye­rekeknek. Ritka kivétetek — A fizikai dolgozók gye­rekeinek aránya nálunk ma­gas, jóformán alig akad né­hány értelmiségi gyerek. A hátrányos helyzet itt nem anyagiakban, hanem tudati szinten mutatkozik meg. Vol- .tak tehetséges tanulóink — fizikai dolgozók gyerekei — akik még gimnáziumban sem tanultak tovább, mert otthon azt sulykolták beléjük: „le­gyél szakmunkás, fiam, ke­vesebb felelősség — több pénz!” Akad azért példa az ellenkezőjére is: az egykori veszélyeztetett gyerekünk most érettségizik Palánkon, egy régi cigány tanulónkból hadmérnök lesz... Dehát, az ilyesmi ritka. — Hogyan próbálják fel­zárkóztatni a hátrányos hely­zetű gyerekeket a többihez? — Igyekszünk csökkenteni a bukások számát, a túlkoros gyerek ugyanis károsan hat az osztályközösségre. Korre­petálással segítjük a tanu­lásban elmaradottakat az alapismeretek szintjére. Meg­látogatjuk a családokat, mi­vel a pedagógusnak tisztá­ban kell lennie azzal, hogyan és mennyit követelhet meg az illető tanulótól. Annál is inkább szükséges a családo­kat felkeresni, mert a szü­lők jelentős része nem jár a szülői értekezletekre, elha­nyagolja a gyerekét, minden­ben az iskolára hagyatkozik. Ha néha mégis megjelenik az iskolában, akkor többnyi­re csak a jogait ismeri, a kö­telességeit nem... Aki mást tud — Arra törekszünk, hogy tanulóinkat valamilyen té­ren hozzásegítsük a siker­élményhez. Ha a tanulás­ban nem remekel, van még lövészklub, sportolás, fúvós- zenekar, úttörőmozgalom is. Olyan gyerek, aki írni-olvas- ni alig tud, és szépen farag, most vett részt a Dombóvár környéki napok alkalmával rendezett népművészeti ki­állításon. (Mellesleg, a szü­lők nem kíváncsiak a kiállí­tásra...) — Elvünk, hogy ne min­denhova ugyanazokat az eminens gyerekeket küldjük versenyezni, minél többen szerepeljenek, s inkább le­gyen kevesebb a látványos siker... A sokat vitatott, ha úgy tetszik, divatos témáról hosszan írhatnánk méCg. A hátrányosság kérdése a leg­több iskolában nem kerül úgy előtérbe, mint Kurdon, mert maga az objektív hely­zet kedvezőbb. De az bizo­nyos, hogy mindenhol vár­nak még' feladatok az isko­lákra és a társadalmi szer­vekre egyaránt. Mindannyi­unk közös érdeke, hogv ez a „divatos téma” minél hama­rabb kimenjen a divatból. KOVÁCS MÁRIA Filmjeink a világban A következő hetekben szá­mos alkotás képviseli ismét hazánk filmművészetét a nemzetközi filmélet rangos fesztiváljain. A június első felében megrendezésre kerü­lő sydney-i nemzetközi film- fesztivál közönsége Mészáros Márta „ök ketten” című já­tékfilmjét és Szórády Csaba, Huszárik Zoltán, valamint Macskássy Kati egy-egy rö­vidfilmjét: a „Rondino”, az „A piacere” és a „Nekem az élet teccik nagyon” című al­kotásokat ismerheti meg. A sydney-i fesztivállal egy idő­ben Ausztrália másik nagy­városa, Melbourne is nem­zetközi fesztiválközponttá válik. Ezen a sydney-i film­seregszemle versenyébe be­nevezett négy magyar filmen kívül bemutatják Rózsa Já­nos „Pókfoci”-ját, valamint Szabó István: „Várostérkép”, Jankovics Marcell: „Küzdők” és Olasz Ferenc „Mária kútja Názáretben”, „Velejnér” és „Fejfák” című filmjeit is. Az írországi Corkban jú­nius 10-e és 17-e között sor­ra kerülő nemzetközi film- fesztivál versenyprogramjá­ban három filmünkkel — Reisenbüchler Sándor: Hold­mese, Huszárik Zoltán: A piacere és Gyarmathy Lívia: Magányosok klubja című al­kotásával — veszünk részt. A Karlovy Vary-i nemzet­közi filmfesztivált az idén június 29-e és július 12-e kö­zött tartják. Hazánk film- művészetét itt András Fe­renc Veri az ördög a felesé­gét című filmje képviseli, s a fesztivál információs vetíté­seire meghívták Fábri Zol­tán Magyarok című alkotá­sát is. Felvétel A Nemzeti Színház stúdió­ja felvételt hirdet a színészi pályára készülő 18—23 éves lányok és 18—26 éves fiúk részére. A felvételizőknek verseket, monológokat, nép­dalokat és -táncokat kell elő­adniuk. Jelentkezni lehet jú­nius 12-től 15-ig, délután 2— 4 óra között, a Nemzeti Szín­ház titkárságán (VII. kér., Hevesi Sándor utca 4.). A moszkvai Sztanyiszlavsz- kij Nyemirovics-Dancsenko zenés színház régóta jó kap­csolatokat ápol Magyar- országgal. Ez a színház mu­tatta be Kodály Háry János című dalművét — a szerző jelenlétében. Nem sokkal később Buda­pest vendége volt Lev Mi- hajlov, a színház rendezője, aki Sosztakovics Katyerina Izmajlova című operáját ál­lította színpadra az Opera­házban, a 60-as évek elején. A balettegyüttes is vendég­szerepeit már Magyarorszá­gon, a Szegedi szabadtéri já­tékokon Pugni „Esmeralda” című balettjének új változa­tával és Pejko szovjet zene­szerző „Jeanne d’Arc” ba­lettjével. Alekszej Csicsinadze, a színház vezető koreográfusa elmondotta az újabb vendég- szereplésről, hogy idén a ma­gyar közönség teljesen meg­fiatalított balettegyüttessel találkozik. A színház egyébként 1928- ban alakult, s születésétől szellemi kapcsolatban állt az orosz színház reformátorai­val, Sztanyiszlavszkijjal és Nyemirovics-Dancsekóval. Két lelkes fiatal, Nyikolaj Holin koreográfus és Vikto­rina Kriger magántáncosnő olyan kollektívát szervezett, amely elsősorban szovjet szerzők műveit tűzi műso­rára. — Most Magyarországon — folytatta a koreográfus — a klasszikus balett egyik leg­ismertebb alkotását,, Delibes Coppéliáját mutatjuk be. A klasszikus műveket soha nem a maguk „múzeumi” formájában idézzük fel, min­dig újat keresünk bennük, úgy, hogy az eredeti mű el­gondolásait megtartsuk. — Talán meglepetést szer­zünk a közönségnek, mert Coppéliánk alapvetően ma­gyar előadás. Úgy találtuk, hogy Delibes zenéjében eh­hez megvannak az utalások, hiszen, a zeneszerző a diver­timento központi témájául csárdást választott. A cselek­ményt áthelyeztük Magyar- országra, és az egész előadást ebben a szellemben állítot­tuk színpadra. E. Sztenberg díszlettervező tanulmányozta a magyar építészetet, visele­tét, életmódot. Koreográfus­ként jómagam lehetőséget kaptam arra, hogy ebben a balettben bemutassam a nagyszerű és eredeti magyar táncokat. A folklórt termé­szetesen nem közvetlenül al­kalmazom, de alaposan meg kellett azt ismernem. Az ÖfeO brigadéros azon a napon kitartóan ásott az------------------— én gödrömben. Nem volt nagybeszédű az öreg, és nem is volt feladata, hogy egész nap mellettem nyomja az ásó rugóját. De hát tett már ilyet máskor is Pista bácsi. Nem is tűnt fel. Bizonyosan siettetni akarja a dolgot, hogy mielőbb földbe kerüljenek a venyigék. Vagy mit tudni, miért? Hanem, ahogy a szél elől az árokba húzódunk rá­gyújtani, azt mondja: — Nyilván nekem már ez az utolsó vermelésem. — Ide jutunk mindannyian, ha megérjük. — Nem is erről van szó. Mert aki nem akar megöreged­ni, annak fiatalon kell meghalnia. így aztán válogathatunk a vanban. De mondom, nekem január elsejével kitellett. Mit mondhatok én erre? Nekünk is kitelik, ha kitelik. Ilyenkor megpróbál okosan hümmögni az ember, és aztán döfjük az ásót, mert nagyon sok venyige megfázhat,, ha el- lustáljuk a dolgot. December elején már olyan csalfa az idő, hogy egy éjszaka megfordítja a szelet. Az pedig, ha elkezd dudálni, elfagy a százezernyi bújtás. De az öreg nem mozdult. Elszáradt ágdarabbal piszkálta kiszolgált csizmája talpát Látszatra minden gondjával mozdulatait kísérte, aztán, mint­ha meg sem állt volna a beszédben, folytatta: — Tudod, hogy nekem kitellett, terád gondoltam. Már hogy legyél te a brigádvezető. A vezetőség is megmondta, hogy úgy válasszak embert a bandámból, hogy lyuk ne ma­radjon utánam. Tégedet figyellek régen. Nyolc esztendeje együtt öltögetjük a földet. Rád gondoltam. Ismered már itt a rögöt, a fákat is mind kitanultad, a munkát nem féled, hát azt gondoltam... Hát mit szólnál te ehhez...? Én erről sem szóltam semmit, mert egyszeriben kékítős lett előttem a világ. De nem az örömtől. Mert azt még az én feleségem sem tudja, hogy én... én... Én arra kelek, fekszem, hogy én nem vagyok ura a betűnek. De ezt az asszonynak sem kell tudni, mert kiutálná magát belőlem. A kerek vilá­gon senki sem tudja. De minek mondjam. Nem jártam isko­lába. Hol tanultam volna? Amikor éreztem, hogy tudnom kellene, akkor már késő volt. Akkor már szégyelltem... Ki­nevetnek! Másra nem is volt gondom egész életemben. És más takargatnivalóm sem volt egész életemben. Csak az, hogy az emberek meg ne tudják. Énrajtam ne kacagjanak, énrám ne mutogassanak, hogy analfabéta! Én előttem ez a szó majd olyan fekete, mint az, hogy rablógyilkos. És Pista bácsi sem tudja, hogy én csak a nevem rajzolgatom alá a papíroknak. Számolni azért tudok, mert azt megtanulja az ember akkor is, ha bújócskát játszik gyerekkorában. De a brigadérosnak írnia kell! Meg néha felolvasni a vezetőség intézkedéseit. És én inkább megszökök innét, de nem mon­dom meg, hogy nem vagyok ura a betűnek. Kinevetnek! Nyolc év után kell elmeneküljek innét, mert nem tudom be­tűre kormányozni a ceruzát! Feszített normára röhögnének körül az emberek, és azt mondanák, nézzétek, ez egy anal­fabéta ! Betyárul tekertem az eszem, hogy most ebből hogy mász- szak ki. Mert ha azt mondom, hogy nem, a vezetőség meg­kérdi, hogy miért? Kényszerüljek hazugságra? Vagy nevet­tessem ki magam? Inkább húzzanak föl! Hogy énrám ujjal... Hát mindenki azt hiszi, hogy egy harminckilenc éves ember... Hát manapság az a ritka, ha valaki nem tud biciklizni. Azt is kinevetik. Pedig soha életemben nem volt egyéb takar­gatnivalóm. Fájlaltam, meg fájlalom is én. De hát hol ta­nuljam meg? Az exkocsis A feleségem is tud olvasni. No, nem nagyon töri vele magát, mert van egyéb gondja is. Úgy kerültünk össze, mint az ujjam. Én harmincegy éves koromig kocsis voltam. Olyan kocsis, aki más kocsiját üli, más lovát hajtja. Koplalós ko­csis voltam, mióta a disznópásztorságot kinőttem. Hol ta­nultam volna? Pista bácsi meg azt mondja, hogy legyenek utána a bri­gadéros. De hogy legyek én brigadéros, amikor sem az írás­nak, sem az olvasásnak nem vagyok tudója? Hogy ez milyen betegség, azt manapság kevesen tudják. Csak a rádióból hal­lom, hogy vannak még az országban, akik ebben a bajban hemperegnek. Mert a rádiót megfülelem erősen. Nékem ab­ból kell megtudnom mindent. A fülem után megyek. Meg észnél is kell lennem, hogy azért a rakétakorban el ne adjam magam a butaságommal, amit nagyon szégyellek. Amúgy nem felejtek én el semmit, amit egyszer megfog a fülem. Sokszor felmérgesedek, mert az emberek mindent le­firkálnak. Amerre néz az ember, mindenütt betűk. Plakátok, táblák, könyvek, újságok. Nekem fejből kell tudni az utca­neveket, mert tábláról nem tudom lebűvölni, hogy merre is járok. És a buszokra is írás után tud az ember felszállni, írás nélkül már Tápéra sem lehet kijutni. Mert annyi busz van, hogy nem tudom, melyik merre fordítja az orrát. A lakásunkról nem tudja meg senki, hogy itt a bajszos analfabéta. Uj konyhabútorunk van. Meg rekamién hálunk. Az emberek szeretnek mindent leírkálni és elolvasni. Mintha mindenki az ellenségem lenne. Mintha a hátam mö­gött sugdosnának. Mintha minden titokban menne. Azért dolgoztam, mint az állat, hogy szép lakásom legyen, hogy kü'önb lakásom legyen, mint száz olvasni tudónak. A neve­met megtanultam leírni, mert apámat is úgy hívták, mint engemet. Lerajzoltam a nevét. Azt behunyt szemmel is akár­mi alá odarajzolom. Mert száz könyvbe is belelestem, de csak mérgesebb lesz tőle az ember, mert annyi betű van a világon, hogy az nem is igaz, hogy az olvasni tudók azt mind ismerik. És Pista bácsi azt mondja, hogy legyek én a brigádvezető. De hogy legyek én brigádvezető, amikor én nem tudom kormányozni a ceruzát, hogy valakinek a nevét, meg a normáját beírjam. Milyen brigádvezető az? A fákat ismerem, a dolgot nem fé­lem, de hát... nem elég az! Nem, nem maradhatok itt a gazdaságban. Úgy néznének rám, mint az állatkerti apamajmokra, amikor éppen veri a feleségét. És kacagnának. Nini, ez az ember analfabéta! Az emberek szeretnek a másik számlájára röhögni. Pénzbe sem kerül. Január elsejével én is leszámolok, aztán valamerre át­teszem a posztot. Nehéz lesz. Itt már tudtam, kitől kell tart­sak, kinek mit mondhatok. És mióta Pista bácsi azt mondta, hogy legyek én a brigadéros utána, úgy rágom magamat éj­szakánként, mintha öltem volna. Miért van az, hogy ebben a betűtudó világban kireked az ember, akárha falakkal lenne körülrakva? Analfabéta vagyok! És senki sem tudja. De nem is tudja meg senki. És december 9-én, soha nem felejtem el azt a napot, már nem tudtunk a földben dolgozni. A szerszámokat istá- poltuk, én meg egyre nézegettem a szépen alvó fák kékjét, mert tudtam, hogy nékem innét menekülnöm kell. Pedig szerettem ezt a munkát, értettem is. Azért akarnak brigád­vezetőnek. Menekülnöm kell, utolsó módon, mint a sváb­bogárnak, ha rávilágít a lámpa. Hát miért kell, hogy úgy érezzem magam? Miért nincs, aki felírná a bajomat, mint a receptet és kész? Sorra szedtem ismerőseimet. Kinek mond­hatnám meg... Senkinek. Mindenki kacagna. Azt mondaná, hogy nahát. Pedig nekem senki se mondja, hogy nahát, még ilyet! Az asszonynak is pengettem, hogy elpártolok a gazda­ságtól. Nem nagyon tapogatta az okát. Mert mondom, na­gyon rideg foglalkozás ez. Mindig az ég alatt tesz-vesz az ember. Elmegyek már tető alá, valahová. Muszáj nekem örökké a földet nyögetni, ázni-fázni? KOCSIS koromban éveken át hordtam a tüzelőt egy öreg----------------- tanítónak. Annak a képe is az eszembe szökkent egy ilyen álmatlan éjszakán. Akkor is nyugdíjas volt és magányos. Soha nem éreztette velem, hogy én kocsis vagyok. Mindig megkínált valamivel. Le is ültetett és nem félt, hogy ruhámtól piszkos lesz a huzatos szék. És beszélt hozzám, mintha a rokona lettem volna. Csak olyankor rebbent ki be­szédéből, amikor a lovak rángatták unalmukban a kocsit. Soha nem ütött vállon, és nem mondott kedveseket, de érez­tem, hogy ez az ember valamiért szível engem. Annak el­mondanám, ha még él! Az nem nevet ki! Meg az ki is ne­vethet. Ö egyedül kinevethet. De ő megért engem. * Január másodikén zsinórírással szedtem sorba a banda­tagok neveit. Kicsit remegett a kezem, de hát harminckilenc éves ember keze remeghet az ásó nyelétől is. Nem?

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom