Tolna Megyei Népújság, 1978. május (28. évfolyam, 102-126. szám)

1978-05-19 / 116. szám

u Í^PÜJSÁG

1978. május 19.

A közművelődés kérdései

"jiU! ogy a népművelés heft" lyett ma már a közműig : velődés fogalmát hasz- náljuk és a közművelődés gyakorlatát valósítjuk meg, ez gyakran még tisztázatlan nézeteket, s ennek alapján zavaros munkát eredményez. Szükségesnek látszik tehát a munkánkat meghatározó elvek alaposabb értelmezése, hogy hatásuk ereje tevékenységünkre meghatározóbb legyen. Gyakori még az olyan nézet, amely a körülményekre hivatkozva nem változtat eddigi szemléletén, s önmagát igazolni véli még azzal is, hogy az elmúlt években alapvetően megváltozott közművelődési feladatokat hosszú távon kell megvalósítani.

Mi a tévedés ezekben az érvelésekben ?

A népművelés közművelődéssé válása nem azt jelenti, hogy a népművelés eddigi gyakorlata közművelődéssé vált, ahol is népművelésnek neveztük azt, amit ezután közművelődésnek kell mondanunk. Ha csupán erről volna szó, nyilván közművelésről beszélnénk, ahol a „nép” helyett a majdnem ugyanazt jelentő „köz”-t tettük a külső ráhatásokban megnyilvánuló művelés alanyául. A fogalom megváltozását azonban lényegibb okok, szocialista társadalmunk fejlődése tette szükségessé; ahol is a közművelődés lényegesen többet jelent, mint az ennek idestova történelmi előzményének tekinthető népművelés jelentett. Csak egyetlen szempontot kiragadva próbáljuk ezt szemléletessé tenni.

A népművelés feladatait legfőképpen a népművelési intézményekre rótta ki az akkori koncepció. Az volt a fő feladat, hogy a népművelők, a népművelési intézmények, minél szélesebb körű szervezéssel, propagandával, stb. minél nagyobb tömegek érdeklődését felkeltve juttassák el hozzájuk a kultúrát. Az ezen az elven működő gyakorlat így nemcsak a népművelést értelmezte szűkén, hanem a terjesztésre kínált kultúrát is: tudjuk jól, hogy az intézmények a kínálatot forgalmazták — s ebből is azt, ami falaik közé befért — csináltak kis színházat, kiállítást, író—olvasó találkozót, tudománynépszerűsítést, stb., vagyis lehetőségeik és képességeik határozták meg, hogy mit ajánlottak a közönségnek, nem pedig a közönség (és közösség) igényei, szükségletei határozták meg, hogy azt mivel elégítik ki, fejlesztik tovább. Ami telt házat hozott, arra azt mondtuk: ezt azért csináltuk, mert ez a közönség igényeit szolgálta, és még fejlesztette is.

Ennek a „kívülről a tömegekre” erőltetésnek két következménye is lett. Az egyik, hogy az emberek egy idő után nem jöttek el az irodalmi estre, (a nagy név már nem vonzotta őket), nem érdekelte őket a képzőművészeti tárlat, a kivezényelt tanulók alig várták a fennkölt hangú — tehát leggyakrabban életidegen — megnyitók végét. Vagyis tapasztalható volt, hogy az embereknek egyre kevésbé kell • az, amit a művelődési házak ajánlanak nekik. (Persze, a televízió elvonja őket a művelődéstől — mondogattuk, miközben a televízió sokszor értékesebb, közösségibb kultúrát juttatott el nagy tömegekhez, mint amire mi akartuk becsalogatni őket.) S az elnéptelenedő programok szülték a másik következményt: azt, hogy a sikertelen rendezvények fölötti elkeseredésben a népművelők még elszántabb, még hangosabb szervezésbe, agitálásba, lótás-futásba fogtak (és engedményeket tettek tovább az érték és a színvonal rovására), és így akarták elérni, hogy visszacsábítsák a művelődési házba az embereket, több és nagyobb hírverésű olyan programot ajánlottak nekik, amelyikből már a kevesebb sem érdekelte őket. A betegség súlyosbításával akartunk gyógyítani.

„A népművelés szervezés kérdése” — hallottuk sűrűn ekkor a kinyilatkoztatást, és aki olyan programot tudott nyújtani, amire „még volt igény”, az dicséretet, elismerést is kaphatott. Nem volt oly régen mindez, emlékszünk rá jól, hogy ekkor szaporodtak meg a — sok helyen még ma is túltengő — magyarnóta- és operettestek, személytelen kiállítások (ahol a nyitva tartás huzamosabb ideje alatt csak-csak megnézték páran a bemutatót és ezt sikernek lehetett elkönyvelni, noha a nézők semmit sem kaptak ahhoz, hogy a műveket megértsék, az élményt magukban kiteljesítsék), aztán jöttek a beat- és diszkóprogramok, az (ahol-mindig- mindenki-nyerhet) vetélkedők, a művelődés látszatérdekének' illúzióját adva az „aktív” résztvevőknek, stb.

j'.' dőközben — a hatva- § nas évek közepétől — erőteljes társadalmi változások hatása vált mind meghatározóbbá. A falu szocialista átszervezése, az ipari létszám földuzzadása, a gazdaságirányítási rendszer új mechanizmusának bevezetése, az államirányítási, államigazgatási tevékenység decentralizálása, majd a művelődési, műveltségi, életmód kérdések gyorsuló előtérbe

^Vegyük számba a változásokat

kerülése jellemezte ezt a korszakot. A szocializmus alapjainak lerakása után a fejlett szocializmus építésének programja vált időszerűvé, s ennek politikai és elméleti követelménye sürgette a változásokat.

Ezeknek a változásoknak a fókuszába is — mint társadalmunk minden lényeges intézkedésében — az ember és az emberek közösségei álltak. Gazdasági és politikai eredményeik fényénél egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a fejlődés intenzív szakaszába csak fejlettebb világnézetű, reálisabb öntudatú, sokoldalúbban művelt, a kisebb- nagyobb közösségek gondjai, feladatai iránt fogékony, dinamikusabb szakmai tudású, önmaga társadalmiasulását cselekvőén formáló emberek és közösségek aktív közreműködésével, öntevékenységével juthattunk.

kívülről és felülről kapott és számon kért feladatok helyett a társadalmi, 'gazdasági élet minden területén terjedt az önállóság és önigazgatás, a tervezésben, programozásban és végrehajtásban a demokratizmus, s ezzel együtt az egyéni és a kollektív felelősség követelménye. Ebben a történelmi folyamatban — ezek által a gazdasági, politikai körülmények által meghatározva — szélesedett a népművelés fogalma és tevékenységének határa szükségszerűen közművelődéssé, s került egyszersmind az őt meghatározókkal azonos elvi és elméleti alapokra. A köz- művelődés tehát leginkább abban több a népművelésnél, hogy:

— nem „kívülről bevitt”, felülről szervezett-irányított művelése az ezt „elszenvedő” népnek — hanem a nép, a közösségek és egyének tudatos és permanens művelődése a magasabb rendű társadalmi és ezzel öszefüggő egyéni célok érdekében;

— nemcsak intézmények és főhivatású népművelők feladata e célokért való munkálkodás, a közművelődésbe való „mozgósítás” — hanem a társadalom valamennyi gazdasási és egyéb tevékenységet folytató munkahelye, intézménye, szervezete együttes kötelessége a közművelődés kibontakoztatása, társadalmi érdek voltának érvényesítése, stb.

Röviden úgy foglalhatjuk össze a változást, hogy a köz- művelődésben a művelődésnek társadalmi indíttatásúvá, társadalmilag szervezetté, társadalmilag biztosítottá és közösségi célúvá kell válnia, mert csak így szolgálhatja a társadalom érdekeit.

A közművelődés — meny- nyiségileg is megnövekedett — intézményei között a művelődési otthonok feladatát napjainkban így fogalmazza meg a velük szemben támasztott korszerű követelmény:

— legyenek a közösségi élet terei;

— nyújtsanak lehetőséget' alkotóműhelyek működéséhez;

— s továbbra is vállaljanak szerepet a kultúra terjesztésében és közvetítésében.

Amit — a változásokat némiképp leegyszerűsítve — úgy is fogalmazhatunk: nem beszervezniük, rábírniuk, forgalmazniuk, szolgáltatásként széles tömegekhez eljuttatniuk kell elsősorban a kultúrát, hanem az emberek legátfogóbb tevékenységéből — a munkából — fakadó érdekeltségük mentén melléjük állva segítsék őket önmaguk lehetőségeinek maximumán, a kor színvonalán való értelmes élethez.

Ez a feladat a népművelőktől mindenekelőtt tudományosan megalapozott világnézetet, állandó önnevelési, önképzési készséget és tevékenységet, társadalmi, filozófiai, politikai, jogi, szociológiai, nevelési, vezetési, szervezési, pszichológiai ismeretet és ezek tettekben megnyilvánuló cselekvő erővé váltásának képességeit követeli. De a kör, a meghatározott irányú fejlődés — a szocialista társadalom magasabb szintje — a közművelődést bármely szinten irányítóktól sem követel kevesebbet. Mert az, hogy a közművelődés ez idő szerint kiszélesedő feladatai hosszú távra érvényesek, nem azt jelenti, hogy megvalósításukat elkezdeni még ráérünk, hanem csak azt, hogy távlatokba nyúló elveink és céljaink helyesek, alkalmasak arra, hogy sürgető munkánk eredményeit hosz- szú távon — folyamatos, de mindig teljességre törekvő cselekvéseink során — töretlenül vonzzák.

: ; Közművelődési intézméH

nyek népművelőire a változások felismerésé- UäSää nek, sürgetésének — lótifutiságot várók-követelők miatt nemegyszer kilátástalannak látszó — feladata nehéz és felelősségteljes munkát ró. De a szemléletváltozás, az elvek és eszmék pontos megértése és a közműve- • lődés gyakorlatának mindenütt ezeknek megfelelő korszerű kialakítása ma már nem feltételek és elhatározások kérdése — hanem szükség- szerű.

BALIPAP FERENC

Mezőtúron a művelődési központ kiállítócsarnokában megnyílt Morelli Edit budapesti festőművész tűzzománc kiállítása. A bemutatott csaknem ötven tűzzománc nép- művészeti motívumok feldolgozásával készfiit.

Morelli Edit tűzzománcai

Múzeumban a rokkák, tilók

Értékes, a rábaközi emberek életmódját bemutató 18. és 19. századi tárgyi emlékek, munkaeszközök kerültek a közelmúltban a csornai múzeum birtokába. A Rábaköz gazdag kendertermő vidék volt, az itt élő emberek a múlt század végéig maguk termesztette kenderből apró házi műhelyekben fonták a kenderfonalat. A múzeum szakemberei évszázados házak padlásain, pincéiben akadtak rá a kenderfeldolgozás régi eszközeire, a tilókra, a gerebenekre és a rokkákra.

A múzeumnak ma már teljes anyag van birtokában a kenderfeldolgozás és a kelmeszövés eszközeiből.

Kacsázó gyerekek

A víz színére ügyesen dobott lapos kő, pattogva — kacsázva — fut tova. A játék ma is kedves a gyermekeknek. Fotó: Czakó

Állati barátaim

A szilárd egyéniségű macskák sosem tudták megnyerni a szívemet, a hajlékony természetű és tagadhatatlanul szolgalelkű kutyák viszont igen. Ebből a tényből akár terhelő következeteté- seket is lehetne levonni jellememmel kapcsolatban, ha nem szeretném mindenek felett a megvesztegethetetlen lovakat. Több ló barátom volt, egyikükben se kellett csalódnom, amit az emberekről nem minden esetben le-, hetett elmondani.

Állati barátaim sorát mégis egy kutya nyitotta meg. Nagyanyám bátyjának családjához tartozott a Színész, hosszú szőrű foxi volt és ku- tyátlanul magas kort élt meg. Huszonegy éves korában tért az örök velőscsontok tányérja elé, amely kor emberi léptékre azt hiszem át se számítható. Színész még foxik k;Özt is feltűnően ronda volt és azzal vette be gyermeki szívemet, hogy tudott mosolyogni. Líra következett, egy kávébarna német vizsla, majd Misi. Misi szintén vizsla volt, de magyar fajtából. Galambszelíd és talán éppen ezért teljesen alkalmatlan a vadászatra. Gyűlölte az egyenruhát és a római katolikus egyházat. Előbbi Szépszámú, uniformist hordó rokonom érkezésekor okozott komplikációkat. Utóbbi a kemenessömjéni katolikus templom harangjának kon- dulásakor mutatkozott meg, kétségbeesett vonyítás formájában. (Misi gazdája evangélikus volt.)

Saját kutyáim közül Jim- myt említhetem, „akinek” ősei között minden bizonnyal szerepelt egy ezüstróka és egy prérifarkas is. Előbbitől páratlanul szép bundáját örökölte, utóbbitól a természetét, mely arra késztette a nagy Budafoki úti bérház lakóit, hogy egyöntetűen lázadjanak fel Jimmy budai illetősége ellen. Mesterberek pusztára kellett ajándékoznom, ahol a juhászok rövidesen agyonverték, mert nem akart különbséget tenni a görény és a birka közt. Utóbbiakból vagy háromezer volt a pusztában, de korántsem kutyaeledelül. Jimmy tagadhatatlanul társadalmon kívüli élőlény volt, a zord remeték és az A1 Caponék fajtájából. Utódja Toncsi (szintén foxi, de ezúttal drótszőrű fajtából) pompás egerésző képességével feleslegessé tett

Mezőfalva-Selyem-majori otthonunkban minden macskát. Judit lányom különös

kegyben állt nála, akit órákig egyedül hagyhattunk gyerekkocsijában a tornácon levegőzni, idegen a közelébe se férkőzhetett. Ide értve második szomszédomat, a gépállomás igazgatóját is, aki iránt tökéletesen egyforma érzelmekkel viseltettünk Toncsival. Mindketten utáltuk, én korábban, de ezt az érzést Toncsi a maga finom belső radarjával hamar megérezte és sietve átültette kutya-szívébe. Ennek több, mint húsz éve, amikor fiatalabb és a mainál harapósabb voltam, de igazgatóm a kutyám harapósságától — teljes joggal — inkább tartott.

Magasabb termetű négylábú barátaim közül az első Gedi volt, az anyjavesztett szamárcsikó. Cumis üveggel kezdtem nevelését, ami nem sikerült túlságosan. Gedi agresszív szamárcsődörré fejlődött és előszeretettel igyekezett kiszakítani a kapáló lányok, asszonyok szoknyáját. Ez nem növelte népszerűségét a faluban. Mégis,

tőle tanultam meg, hogy mekkora szamárság szamárnak nevezni a szamarat. Hangját ma is tökéletes élethűséggel tudom utánozni, ami nem költői túlzás, mert amikor egyszer együtt mentünk málnázni, a helybeliek nem csekély megrökönyödésére a málnás két széléről hosszú ideig válaszolgattunk egymásnak. Szamárhangutánzó képességem később sok örömet okozott a gyerekeimnek.

Ló barátaim sorát egy gyönyörű fenevad nyitotta meg: Rovátka nevű. Rovátka harapott és mind a négy lábával képes volt rúgni. Amikor négyéves fejjel bemásztam a jászolába, erről persze sejtelmem se volt Mindenki legnagyobb megdöbbenésére barátságosan rám fújt és hagyta, hogy megvakargassam a homlokát. (Lámpáshóka volt.) Rovátkát később behívta a m. kir. honvédség, de sürgősen leszerelték, mert szétrúgott egy géppuskás szakaszt, ö

tanított meg arra, hogy a lovak nehezen felejtenek. A kocsisát, Cseke bácsit, és engem később is megtűrt maga mellett. Egyébként egyidősek voltunk, amikor tizenhat éves korában vérmérgezést kapott, én lőttem agyon. Ló barátaim között emlékezetes még egy Kofa nevű koromfekete kanca és Kígyó, amelyik olyan szelíd volt, hogy még engem is megtűrt a hátán. Kerteskőn találkoztam a lovak lovával, Imperiállal is, de ezt nagyképűség lenne barátságnak nevezni. Kegyesen elfogadott tőlem egy kockacukrot. (Itt hívom fel a figyelmét mindenkinek, aki a kerteskői angol telivérek közé látogat, hogy ne resteljen legalább fél kiló mokka cukrot magával vinni.) Név nélküli ló barátaim tömege él még Regölyben, ahová felüdülésül ismét el kellene már látogatni a ménesbe. Nem mindennapi érzés, amikor az embert minden oldalról érdeklődő csikófejek veszik körül és alig győzi a kabátgombjait védeni tőlük. Egyik kollégám tapintatos véleménye szerint csikók társaságában határozottan van bennem valami emberi.

A szárnyasok tollától mindig undorodtam (a húsúkat se eszem meg) és előbb szúrok le egy disznót, semmint hogy egy csirkének átvágjam a torkát. Első szárnyas barátomat ennek ellenére szeretem. A fiam tulajdona, hullámos papgáj és — hasonnevű barátaim bosszantására — Gyurika a neve. Ezt jobb pillanataiban maga is tisztán mondja. Nyelvpedagógusi dicsőségem virágait Rockenbauer Pál her- visztotta le, aki Uj-Guineában ezrivel találkozott Gyurika rokonaival. Ott is tiszta magyarsággal mondják a nevüket, sajnos ebből az egyből áll teljes eredendő szókincsük.

Volt még egy aranyhörcsögünk is, de Tibit hatalmi szóval Harcra exportáltam, mert éjszakai ragcsálásától nem lehetett aludni. Állítólag harci mezei egerekkel lépett bűnös kapcsolatra, ami minden bizonnyal érdekes zoológiái mutációkat eredményezett. Lakótársunk még két ékszerteknős is — Frédi és Béni —, de róluk nem sokat írhatok, mert csak etetéskor állnak szóba velem és családommal.

ORDAS IVÁN