Tolna Megyei Népújság, 1978. május (28. évfolyam, 102-126. szám)
1978-05-16 / 113. szám
a Képújság 1978. május 16. lozíban Szerelne Ün multimilliomos lenni? Alfred Vohrer rendező határozottan lebeszéli a nézőt erről A választ csak a szél ismeri című NSZK—francia filmben. A multimilliomosok ugyan csodálatos helyeken laknak, mondjuk Cannesban, de a látványból néhány közönséges, devizaengedély-mentes forintért magunk is részesülhetünk a színes film varázslata által. Sőt, féltve őrzött, káprázatosán berendezett villáikba is betekinthetünk. A multimilliomosok továbbá luxusjachtokon siklanak a hullámokon, de nem zavartalanul, mert onnan is folyton telefonálniuk kell, hogy saját zsebük javára szüntelenül ingathassák a Nyugati Pénzügyi Rendszer alapjait. A luxusjachtok különben nem biztonságosak, néha a történet első tíz percében felrobbannak. Ezzel kezdetét veheti a nyomozás, ez a vonA szekszárdi Panoráma filmszínházban mától vetítik a Puha ágyak, kemény csaták című angol filmvígjátékot zó, szép, logikai játék, amelynek kedvéért sorba szoktunk állni a mozipénztárak előtt. Ezúttal azonban nem állunk. A siker mérsékelt. Valami baj van? Az indítás, remek. A főcímlista alatt futó képsor a nagy, kör alakú asztalon felhalmozott, megszámlálhatatlan és szüntelenül csengető telefonnal,.a hisztérikusan kapkodó pénzügyi tisztviselőkkel, akik képtelenek úrrá lenni a zűrzavaron: igazi filmes telitalálat. Itt a magyarázat az üres széksorokra? Krimimezbe öltöztetett magas színvonalú társadalmi szatíra következik...? Nem! Tovább már minden szokványos. Óvatoskodó rendőrnyomozó, aki képtelen bizonyítani a nyilvánvaló tényeket Vetélytársa, a Tony Curtis-nek maszkírozott biztosítási detektív és szépfiú, minden lében kanál módszerrel dolgozik. Ehhez szem- revaló partnernőt és a történeten belül zajló érzelgős mini-love storyt kap, ami a mélyebb érzéseket helyettesíti. Szóval minden megvan, valahogy mégsem áll össze az egész. Nem izgulunk igazán senkiért, nem sajnáljuk az áldozatokat, nem azonosulunk a demagóg szólamokkal mentegetett, de mégiscsak a bűnözők sorába süly- lyedő főhőssel. Nem segít a filmen a sok hulla (tizennégy biztos és egy kétséges). Sőt, ezúttal a szakmai babona sem válik be, mely szerint: rossz kritika = teli kassza. Félő, hogy a filmet vásárló illetékesek noteszába elhamarkodottan került pipa az „NSZK”, meg a „nyugati szórakoztató” címszóhoz. A fél- és negyedsikereket országszerte megsínylik a mozik, de a jel a rovatban egy időre eltorlaszolja az utat értékesebb vagy sikeresebb művek elől. A szaklapokban például „nyugatnémet új hullám”-ról olvashatunk. Más vonatkozásban: turistáskodó honfitársaink már régen újságolták, hogy a baráti szocialista országok filmszínházaiban láttak bizonyos valóban szórakoztató, világsikert aratott műveket. Akkor mi miért nem ezeket látjuk? A választ csak. a szél ismeri. CSONTOS KAROLY Rádió Szubjektív előzetes A televízió a szem és fül örömeivel szolgál, a rádió csak a fülnek kedveskedik. Amíg az nem került különösebb erőfeszítésembe, hogy az előbbiekben ne tobzódjak, az utóbbival kapcsolatban újabban hiányérzetem van. Időbeosztásom megfoszt egy sereg műsor ' élvezetétől, hiszen az ember nem rángathat elő unos-untalan zsebrádiót, hogy más munkáját feledve hallgatásába merüljön. Ezúttal mellőzve az utólagos véleménymondás nem sok kockázattal járó feladatát (egyébként elárulhatnák egyszer a kedves olvasók, hogy mennyi hasznát látják ezeknek?), hadd mondjam el, hogy ezen a héten valószínűleg mit leszek kénytelenkelletlen elmulasztani. Mást bizonyára más érdekel, de lehetséges, hogy ez is, próbálkozzanak meg vele. Csak a Kossuth műsorában tallózok. Ma este kilenc óra öt perckor a legjobb magyar versmondók egyike, Gábor Miklós kezd majdnem egy órás műsort. Kedden a szokás szerint „Új falusi krónika” érdekelne, 13.20-kor és ezen belül a „Közös portánk: a falu” című adás. A faluról ugyan lehet, de az a tapasztalatom, hogy újat egyre nehezebb mondani. Szerdán negyed kettőkor kellene időt szentelni „A tudomány és bűnüldözés” sorozatnak, esti negyed nyolckor pedig Jan- csó Miklósnak, aki .arra a nem könnyű kérdésre válaszol majd, hogy „Kié a film?” Pénteken természetesen a lottósorsolás 9.53-kor és mindenhogyan jó lenne haza érni I6.05-re Martinkó Ká; roly „Cigány Orfeusz”-ának meghallgatására. A rádió nem egy maradandó értékű dokumentum drámával szolgált már, talán ezzel is szaporodik a számuk. Ha pedig otthon vagyok, akkor 19.15-kor biztosan meghallgatom az osztrák Eduard König hangjátékát, nemcsak hatásos címe végett — „Ember, becsvágy nélkül” — hanem mert jó ismerkedni szomszédainkkal. A szombat minden bizonnyal a 168 óráé. (Szerencsére nincs a tv-ben semmi, ami keresztezné, így ezt nem mulasztom el.) Vasárnap, ahogy a műsort elnézem, nincs a Kossuthon semmi kedvemre való, legfeljebb az „öt kontinens hét napja”. De ez reggel 8.10-kor kezdődik és olyankor nálunk nem lehet rádiózni, mert vasárnap lévén, a család behoz minden hétközi alváslemaradást. (ordas) Kétezer kötetes könyvtára van Kovács István decsi lakos élete nagy részét paraszti munkával töltötte, ám könyvgyűjtés a szenvedélye. Százévesnél is régibb könyveket őriz. Nyolc éve ment nyugdíjba, azóta több ideje van a csaknem kétezer kötet gondozására, olvasására. Meddig terjed az önállóság 7 „Egyéniségek közössége” •A marxista kultúra fogalom\ funkcionális értelmezése sze- \ rint: a kultúra az ember te- \ vékenységének minőségét és eredményét jelenti. Tehát azt, hogy az ember kulturáltan él, dolgozik, gondolkodik, cselekszik, kulturált a magatartása, viselkedése, kulturáltan tud másokkal kapcsolatot teremteni. Ez utóbbiról — a magatartás, a viselkedés, a kapcsolatteremtés kultúrájáról — szeretnék néhány gondolatot leírni. A faddi klubtalálkozón én is ott voltam, nekem is volt hiányérzetem. „Három évvel az első találkozó után miért nem alakulhatott ki" még most sem a találkozó igazi légköre?” — teszi fel a kérdést az erről szóló, á Népújságban megjelent cikk írója. A sokféle tényező közül kiemelném a következőket: 1. A szocialista brigádok klubjai nagyon rövid múltra tekinthetnek csak vissza, nincsenek kialakult szokásaik, hagyományaik. 2. A megyében mindössze három klub (Dombóvár, Fadd, Szekszárd) működik 1—3 éve rendszeresen. A rendszeresség kéthetenkénti klubfoglalkozásokat jelent, ami a klubélet (értsd: aktív, öntevékeny, közösségi, stb.) kialakítása szempontjából nagyon kevés. Még kevesebb akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a több műszakban dolgozók még a két foglalkozáson sem tudnak minden esetben részt venni. 3. A legtöbb helyen nincs állandó törzstagság. Az összetétel munkahely, iskolai égzettség, kor szerint állan- óan változik, az egy klubba járók is alig ismerik egymást. Többé-kevésbé állandó törzstagság nélkül csaknem lehetetlen bármiféle öntevékenység felé orientálni a tagságot. \ehát a programokat valaki -megszervezi, lebonyolítja (klubvezető, műv. ház, stb.) és készen tálalja a tagságnak, amelyen ők — ezt már nyugodtan mondhatjuk — általában érdeklődéssel (kérdések, vita, stb.) részt vesznek. Olyan jellegű öntevékenységre — célunk és vágyunk —, amely legalább a tagok egy részének önálló és folyamatos felkészülését jelentené egy-egy foglalkozásra, rövid időn belül nem lehet számítani. Bár éppen a tavalyi klubtalálkozó bizonyította, hogy a két régebben működő (Szekszárd, Dombóvár) klub tagjai egy-egy esetben képesek ilyen jellegű feladatokra is. Fenti tényezők alapvetően meghatározzák a találkozók hangulatát, légkörét is, de mégsem ezeket tartom a legnagyobb problémának, hanem azt, amit Erdei Magdolna is megállapított: „Egymás mellett vagyunk itt is, de nem együtt.” Hát ki és mi ennek az oka? Csak azok, akik a találkozót szervezik, azok, akik a vendéglátók voltak, s tőlük telhetőén igyekeztek mindent megtenni, hogy jól érezzük magunkat? Az előzmények ismeretében tudom, hogy ők sem egészen így képzelték. Ha Erdei Magdolna és a hozzá hasonlók nekem tették volna fel a kérdést, hogy: „Menjek oda mindegyik társasághoz, hogy kik jöttek Simontornyáról?” — akkor a következőt válaszolom: Igen, oda kell menni. Csendet kérünk és megkérdezzük (vagy tessék megkérdezni) hol ülnek. Odamegyünk, köszönünk, bemutatkozunk, elmondjuk honnan jöttünk és mi a problémánk. Vagy meghívjuk őket a mi asztalunkhoz és kellemesen elbeszélgetünk arról, ami csak bennünket, cipőgyáriakat és bőrgyáriakat foglalkoztat. Csak ennyi az egész. Máris létrejött a találkozás, anélkül, hogy ezt bárki irányította, szervezte, vagy megakadályozta volna. Majdnem minden asztalnál ültek faddiak, lehet, hogy éppen E. M. mellett is, ha nem mellette, akkor egy asztallal arrébb. Csak meg kellett volna kérdezni, ha mást. nem, akkor azt, aki a nevükben szónokolt. A szekszárdiak tudtak alkalmat találni arra, hogy megbeszéljék, mikor viszonozzák a faddiak márciusi látogatását, hogy kölcsönösen tagokat küldenek egymás kirándulásaira, hogy a TOTÉV egyik brigádja az építők napján szeretne vendégül látni a faddiak közül néhányat, stb. A többiek nem találhattak volna? Hát felnőtt emberek vagyunk! Vagy nem? Meddig várjuk még el, hogy valaki mindig irányítson bennünket? Annyira megszoktuk, hogy eríélkül már létezni sem tudunk? Miért várjuk mindig, hogy helyettünk más cselekedjék? Nem tehetnénk én, te, ő, mi, ti, ők is valamit? Az előző két találkozó a brigádmozgalom aktuális kérdéseivel foglalkozott, mindegyik elég szoros programmal zajlott. Valóban nem volt idő a személyes kapcsolatok, barátságok kialakítására. Most viszont adott volt a lehetőség, csak élni kellett volna vele. Nem tudunk élni vele. Ha nincs irányított program, nem tudunk mit kezdeni egymással és sajnos, nemcsak a találkozókon. Magatartás, viselkedés, kapcsolatteremtés kultúrája: ez az, amivel nem mindig rendelkezünk és nem ismerjük fel ennek jelentőségét, fontosságát. Ezért nem tud a sokféle ember együtt lélegezni, ezért nem tud egymás felé közeledni. Mindig felteszi magában a kérdést: Miért pont én? Ezért nem tudnak összekovácsolódni a klubokban sem: az újonnan érkezőket — hacsak a klubvezető nem — nem fogadja, nem köszönti, nem mutatja be senki. Nem örülnek jöttének, Tv-napló G YIK-műhely Nincs minden rendben képzőművészeti kultúránkkal. Nyilván sok oka van, többek között a hiányos középiskolai képzés, de ezeket ne részletezzük. A következmény elszomorító, mert ennek tudható be a giccs jelenléte, sőt térhódítása, mert ha a látás mindig megfelelő kulturáltsággal párosulna, a giccsnek nem lenne közönsége, piaca. Egyelőre ettől messze vagyunk, annak ellenére, hogy könyvkiadásunk kitűnő könyvekkel szolgál, a giccsadó pedig azoknak a zsebére megy, akik a jó helyett konokan a rosszat választják. Ez azonban önmagában nem minden. Ha hiszünk abban, hogy a szocializmus minőségi társadalmat jelent — már pedig csak azt jelenthet — abban is hinnünk kell, hogy az ízlés megváltoztatható, vagy gyakorlatilag: rá lehet nevelni az embereket a jóra. A legnagyobb feladat itt a képzőművészet terén van, s a televízió örvendetesen sokat foglalkozik a látáskultúra fejlesztésével, jóllehet nem mindig elég hatékonyan, s talán nem is eleget. A Magyar Nemzeti Galéria gyermek és ifjúsági képzőművészeti műhelye (GYIK), azt próbálja meg, hogy a legfiatalabbakat bevezesse a látáskultúrába, megtanítsa őket arra, hogy a képzőművészet milyen örömteli titkokat tartogat azok számára, akik tétován botladoznak látvány és élmény között. A feladat óriási, mert arról van szó, hogy rávezessük a legfiatalabbakat (tehát a legfogékonyabbakat) arra, hogy kiigazodjanak a jelenségek világában, s megtalálják a mólóban a maradandót, az átmenetiben az élményt. Sok jót igér az első adás, jóllehet sok mindent elnagyol, s nem mindig a lényegre figyelmeztet. A bevezető film, miként a műsorvezető előre figyelmeztetett, valóban unalmas, s tökéletesen mindegy, hogy ennek az érdektelen történetnek egyes kockáit milyen sorrendben rakjuk össze. Valami mást kellett volna választani, ugyanis, ha az unalom környékezi már az elején a nézőt, a többit is kedvetlenül nézi. Pedig sok okos dolog hangzott el, a Szabados Árpád sok közvetlenséggel, kedvességgel vezette a műsort. Ám nem tudta pótolni az egész didaktikai hiányait, mert bármily játékosan fogjuk is fel a művészetet, valamiképp el kellene igazítani korokban, stílusokban. Gyerekekről van szó, tehát az olyan ■ általános meghatározás, mint „román kor”, valószínűleg elég keveset mond, s a Portinari-oltár sem csak az arányokra ad példát. Úgy véljük, itt lehetne becsempészni valami művészettörténeti ismeretet, mely újabb ismeretekhez nyithatna utat, például a Portinari-oltár esetében nemcsak lehetne, kellene is beszélni a korról, az olajfestéről, propor- cióról. Megjegyzéseink egy sok jóval kecsegtető műsornak szólnak, aminek párját meg lehetne csinálni a felnőttek részére is. Mert nemcsak gyerekek vannak, akik most tanulnak bele a művészetbe, hanem felnőttéit is, akiknek ugyanúgy szükségük van a jó ismeretekre. CS. L. A májusi Jelenkor A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat- új számának lírai rovatában többek között Bisztray Ádám, Kalász Márton, Kibé- di Varga Áron, Makay Ida, Perti Nagy Lajos és Pál József verseit olvashatjuk. A prózai írások sorában Albert Gábor és Kende Sándor elbeszélését, valamint Tüskés Tibor szociográfiájának új részletét közli a folyóirat. Rónay György József Attiláról szóló esszésorozatának új fejezetében a „Szépség koldusa” és a „Nem én kiáltok” közötti költői hangváltás kérdéseit elemzi. nem érdeklődnek iránta. Ugyanakkor ő maga sem képes arra, hogy megtegye az első lépéseket. Idegen marad. Egyszer-kétszer eljön aztán otthon marad. Ezért vár a foglalkozás idejére pontosan megérkező előadó a klubtagokra és nem ők az előadóra. És ezért megy el sok esetben a foglalkozás vége előtt a klubtag, mert nem tudja, hogy egy előadói estnek, egy színházi előadásnak, egy vitának, egy találkozónak, stb. is megvan a maga kultúrája. Nem illik á művészt, az előadót, a nézőt, az érdeklődőt megzavarni. Nem illik egynek húszat várakoztatni, nem illik baráti találkozón csak a csinos és fiatal hölgyeket felkérni. Nem illik a vállalati kulturális rendezvényen a közönséget, a meghívott vendégeket, a közreműködőket nem köszönteni és sorolhatnánk tovább mindazt, ami ide tartozik. „Saját lábukat és fejüket használó, az országúti és történelmi /sebességtől nem szédülő, á nagyvilágban biztosan tájékozódó egyéniségek közösségét látjuk eszményként magunk előtt — írja Marx György. Csakhogy az eszmények nagyon messze vannak tőlünk, ahogy közeledünk feléjük az eszmények még magasabbra, messzebbre kerülnek. Lépjünk egy kicsit nagyobbakat, s lehetőleg együtt, mindannyian. Ha elérni nem is, de közelebb kerülni azért lehet, csak ne várjuk mindig a mannát! DELI ERZSÉBET munkásművelődési főelőadó Német nemzetiségi est Szekszárdon Békét a világnak! Frieden der Welt! hirdette a kétnyelvű felirat a béke- és barátsági hónap keretében, a Babits Mihály Megyei Művelődési Központban megrendezett német nemzetiségi esten, aminek műsorában fellépett a Soroksári Német Nemzetiségi Együttes. Magyarország németlakta területeiről gyűjtött táncokat, dalokat kötöttek csokorba. Előadásukat pontosság, kidolgozottság, belső átélés, magas művészi igényesség jellemezte. Szép sikert aratott Mucsi Katalin, a budapesti Kossuth Gimnázium tanulója, aki Fáth György pécsi és Kanter József szaka- dáti költők verseit mondta el német nyelven. Az est során fellépett az alig hat hete alakult Szekszárdi Német Nemzetiségi Kórus is, Kocsis Antal vezényletével. Német népdal- feldolgozásokat énekeltek. Csak az elismerés hangján szólhatunk vállalkozásukról. További hasonlóan lelkes, szorgalmas munkával színesíthetik a megye amatőr művészeti mozgalmát. Változatossá tette a műsort a nagy- mányoki Kretzer—Herber- duó. Citera kíséret mellett, tiszteletet ébresztő szépséggel szzólaltatták meg a német népdalokat. A színháztermet zsúfolásig megtöltő — főként nemzetiségi közönség — jól szórakozott. LEMLE ZOLTÁN
