Tolna Megyei Népújság, 1978. április (28. évfolyam, 77-101. szám)

1978-04-30 / 101. szám

1978. április 30. ^PÚJSÁG 11 m Munkások az új Égető gondja és eleven problematikája régóta a ma­gyar színházi életnek a mun­kásábrázolás. Drámaíróink egy része tudatosan keresi a munkástémákat, s próbál be­törni ebbe az oly izgalmas, oly nehéz és bizonyára csak kevés alkotó által ismert, eleven drámai összeütközése­ket kínáló világba. A hazai színházak vezetői, rendezői és színészei régóta tudatában vannak annak, hogy színpadaink talán éppen a munkáséletet ábrázoló drá­mairodalomban a legszegé­nyebbek. Pedig sokoldalúan igényelnék a magyar drámák soraiban a munkásélet, a szo­cialista társadalomban for_ málódó munkássors, az új tí­pusú munkásjellem konflik­tusainak mély és őszinte áb­rázolását. Gábor Miklós mondta né­hány évvel ezelőtt lezajlott beszélgetés során, hogy bár ő maga sohasem játszott még munkást, ennek ellenére a munkásélet színpadravitelét, drámai feldolgozását a legiz­Az új magyar drámairo­dalom a munkásélet differen­ciálódott rétegeinek problé­máit feszegeti. Törekvéseik, szándékaik őszinték és mél- tányolandók. Eredményessé­gük pedig elgondolkoztató. A színdarabok a munkáséletben fellelhető, a szocialista társa­dalmi viszonyok közepette megtalálható ellentmondá­sokra, konfliktusokra vezetik rá a nézőket. A legfrissebb drámatermés munkásfigurái bár alapvető­en különböznek a Mesebeli János figurájától, sok min­denben mégis azonosságról árulkodnak. Mesebeli János talán a holnapok munkástí­pusát sejteti meg velünk. Amilyennek megálmodjuk a munkását. S valójában, ami­lyennek szeretnénk látni. Ennyiben elvontabb s talán kevésbé vérbő ez a figura. A legutóbbi színpadi termés munkásalakjai viszont na­gyon is földön járó emberek, akik magukban hordozzák koruk minden ellentmondá­sát, baját, nyűgét, életterheit. Valóban a munkásélet sűrű­jébe nyúlnak le. Remélhetően ez a folya­mat, az az egészséges pezsgés, amely megindult a magyar színpadokon, tovább folyta­tódik. A magyar színházi élet várja a művészi indíttatású, őszinte hangú, munkásvilá­got hűen ábrázoló, de egyút- al előre, a jövőbe mutató, új, magyar drámákat. SZÉMANN BÉLA magyar drámairodalomban galmasabb színházi témának tartja. „A munkások között ugyanis, a legdrámaibban, a legőszintébben zajlik az élet. összecsapásaik, összeütközé­seik a lehető legdrámaibb konfliktusok. Ennek az élet­nek az ábrázolásához azon­ban belülről és nagyon jól kellene ismerni a munkásvi­lágot.” A hazai drámairodalom ter­mésében az elmúlt időkben, ha nem is frontáttörés, de megélénkülő és elmélyülő mozgás indult meg. El­mondhatjuk, hogy vannak már drámaszerzőink, akik nem a felszínen keresgélve, nem kívülről, de mélyebb, belső megközelítésben igye­keznek írni erről a világról. Érdemes felidéznünk egy jó néhány évvel ezelőtti, 1973—74-ben lezajlott drámai kísérletet. Nagyon őszinte, iz­galmas, de sajnos gyorsan feledésbe merülő és talán kö­zönybe fulladó szocialista színházi kísérletnek lehettek tanúi a békéscsabai színház látogatói. A színház társulata Szűcs János rendezésében, Schwajda György fiatal drá­maszerző Mesebeli János cí­mű darabját mutatta be. Olyan munkástémát vittek színpadra, amely valójában mindannyiunknak szólt, mindannyiunkra ránkpirított. Agitatív, őszinte és egyértel­műen elkötelezett hangja (a szerző maga szocialista vagy vörös színháznak nevezte vállalkozását) nemcsak meg­lepte, de megnyerte a békés­csabai közönséget. Mai mun­kástémát, de mindannyiunkat érintő, égető kérdést a társa­dalom építésének mikéntjét feszegette ez a darab. Azóta jó néhány esztendő múlott el. Az elmúlt két-há- rom év alatt, hosszabb szünet után, újabb munkásélettel foglalkozó, mélyen elemző, őszinte, igaz konfliktusokat ábrázoló és kereső, kritikai hangot megütő darabok ke­rültek a . magyar színházak színpadaira. A sort Kertész Ákos nagy sikerű Névnap-ja nyitotta meg, kendőzetlenül tárva fel a munkáshétköznapok szür­keségét, kozmetikázatlan va­lóságát. Majd ezt követte László-Bencsik Sándor szo­ciográfiai dolgozataiból és személyes tapasztalataiból született Történelem alulné­zetben című színdarabja, az Asztalos brigád életének és munkás napjainak dramatur­giai eszközökkel feldolgozott színpadi ábrázolás. Ezek után két Fejes Endre-mű került színpadra a Jó estét nyár, jó estét szerelem, amely zsák­utcát, kiúttalan társadalmi magatartást fogalmaz meg, valamint a novellából lett színmű, a Cserepes Margit házassága. S ebbe a sorozat­ba tartozik még Csurka Ist­ván Nagytakarítás című szín­darabja is. Jelenet a Történelem alulnézetben című színmű Thália színházbeli előadásából Fejes Endre: Jó estét nyár, jó estét szerelem című szín­művének vígszínházbeli előadásából A szocialista irodalom kezdetei nagyjából egybe­esnek a modern munkás- mozgalom kibontakozásával. Az irodalomtörténet bizony­talan fogalmi meghatározá­sokkal követi a szocialista eszmék egyre szélesedő és elmélyülő áramlatát, amely hovatovább befolyásolja az egész világirodalmi mezőnyt. Hajlamos arra, hogy mun­kásirodalmon a kezdetek in­kább ösztönösségre hajló, részvétet és panaszt nyilvá­nító, szociáldemokrata szel­lemiségű irodalmát értse, s a huszadik századi proletár­forradalmak eszmei körében felnőtt irányzatot proletár­irodalomként jelölje meg, avagy proletárforradalmi, forradalmi-szocialista iroda­lomnak nevezze, megkülön­böztetésül az opportunista szellemiségű, bár szociális ér­zületű művészettől. Ugyan­akkor csakis a marxizmus— leninizmus tanításaitól átha­tott, egyetemes igényű szo­cialista irodalom képes — úgy tetszik — magas művé­szi szintre jutva, mély realiz­mussal kifejezni korunk és társadalmi küzdelmeink bo­nyolult teljességét. A húszas évektől kezdve azonban mindmáig egyre- másra felbukkan az a nézet, hogy a munkásmozgalom iro- dalmi-művészeti-kulturáli s tevékenysége legpontosabb megjelölése a proletárkültú- ra avagy a munkáskultúra fogalmával lehetséges. Vol­tak, akik kizárólag a mun­kástémát fogadták el a moz­galom hű kifejezőjének^. Köz­ismert, hogy a kizárólagos­ság eme elmélete egyúttal éles vitában állt azzal a trockista felfogással, szerint a proletári nem lehetséges, mive0(jalom nyomott proletariát ij az ei­nem képes önálló ij| még létrehozására, a fels^£Vészet proletariátus, mint rfegszunő osztály pedig már ijem hoz létre önálló kultúrát, hiszen az osztálytalan társadalom és László Munkásirodalom - szocialista irodalom művészete általános emberi művészet lesz. A proletárkultúra kizáró­lagosságának hívői ugyanak­kor az ellenkező extremitást képviselték. Elutasították ál­talában a hagyományokat, mivel azt lényegében a pol­gári korszak termelte ki, el­utasították a korabeli polgá­ri művészetet, mint amely a válságot fejezi ki, s úgy vél­ték: a proletariátus irodal­ma, művészete totális kitel­jesítése teremti meg az alap­ját a proletárdiktatúra kul­túrájának; ezt köteles átven­ni valamennyi más osztály és réteg, beleértve a paraszt­ságot, a kispolgárságot, az értelmiséget is. A kérdés is­merői között felesleges rész­letesebben fejtegetni, hogy ez a szektás ultraradikaliz­mus milyen személyi tragé­diákhoz, a szövetségi politika milyen durva megsértéséhez vezetett. Ez a problematika nem­csak a múlt vonatkozásában érdekel bennünket, hanem elsősorban abban az össze­függésben : milyen módon nyilatkozik meg ez a folya­mat a mai világban. A Szov­jetunióban több mint fél év­százada létezik a szocialista rendszer, s ezen idő alatt ki­alakult egy sajátos arculatú kulturális modell; míg ugyan­ezen időben Nyugat- és Dél- Európában és a harmadik világban váltakozó intenzi­tással folyik az az osztály- c, és ezen osztályharc hatikségleteinek megfelelően szú-málódik a mozgalomhoz f«pcsolódó irodalom arcula- É^is. A szocialista társada­lomban a vezető munkásosz­tály kultúrateremtő funkció­ja szervezi és áthatja az egész szocialista kultúrát; de ugyanakkor magába szívja a tradíció és a jelenkori kultú­ra (közelebbről az irodalom) valamennyi más, progresszív teljesítményét, s lényegében népi kultúrává alakul át. A szocialista országok kul­turális politikájában többnyi­re az okozza a gondot, hogy a művészet tartalmában egy­re inkább az ún. általános emberi kérdések, az etikai problémák felvetése felé vonzódik, és osztálymeghatá­rozottsága nem közvetlen. Az emberi egzisztencia öve­zeteiben felvetett és megvá­laszolt kérdések is természe­tesen a szocialista társadalmi élet viszonylataiban jelent­keznek. Feltűnő azonban, hogy miközben a munkás- osztály a szocialista építés vezető ereje nálunk, az iro­dalomban, művészetben még­is aránvtalanul csekélv mér­tékben fejeződik ki temati­kailag az a szerep, s a hely­zetnek a szélesebb művészeti szférában is kedvezőtlen kö­vetkezményei lehetnek. (Er­ről folytatott vitát nálunk a szakszervezetek lapja, a Népszava emlékezetes, 1969. évi cikksorozata.) A kérdés­re vonatkozó lenini tanítá­sokból tudjuk, hogy mivel a proletariátus a kizsákmányo­lás és egyáltalán az osztály­társadalom megszüntetésére tör és így alapvető érdekei összeesnek valamennyi dol­gozó osztály érdekeivel, az irodalomban és művészetben sem törekszik a proletár­jelleg konzerválására, ha­nem a munkásosztály érde­keit világnézeti szinten kife­jező marxizmus—leninizmus jelenlétét követeli meg a művészetben, ebben látván a Olvasó munkások (Szabó Zoltán festménye) szocialista irodalom pártos­sága kritériumát is. Ugyanakkor tudnunk kell, hogy az osztálykülönbségek teljes felszámolása, a nem­zeti egységben történő fel­oldódásuk hosszan tartó, bo­nyolult folyamat, s ennek alakításában változatlanul vezető szerepet játszik a szo­cialista viszonyok közt lét­számban is nagymértékben megerősödött munkásság. A munkásosztály kultúraterem­tő energiái a társadalmi lét valamennyi területére kiter­jednek, s áthatják azt, s ter­mészetes, hogy különös igényt támasztanak a művészet esz­mei befolyásolásán túlme­nően is, mind az osztály so­raiban rejlő alkotó tehetsé­gek „felhozására”, mind pe­dig az osztály léte tartalmi elemeinek műalkotásokba emelésére. Külön problémát jelent a szocialista országok irodal­ma eszmei minősítésének kérdése. A hatalom átvétele előtt még viszonylag egysze­rűbb volt annak meghatáro­zása: hova tartozik az író, hiszen ezt legtöbbször egyéni magatartása is eldöntötte. Ha írásművészetében a dol­gozó osztályok kizsákmányo­lásáról és felszabadulásokról szólt — szocialista írónak számított. Ma az irodalom és művészet szocialista krité­riumainak meghatározása sokkal nehezebb. A korábbi időszak humanista polgári, és paraszti irodalma sok je­les képviselője éppen kor­szakunkban teljesíti ki élet­művét, amelyre nagy hatás­sal vannak a szocialista tár­sadalmi viszonyok. A szocia­lista rendszerben felnőtt írói nemzedékeket is természete­sen a legkülönbözőbb hatá­sok érhetik. így a különböző tradíciók és áramlatok integ­rációja rendkívül bonyolult képletet eredményez. Időnként még az a kérdés is felmerült: vajon szüksé­ges-e, hogy ideológiai-eszmei kritériumok alapján minősít­sük az irodalmat? — nem érkezett-e el az ideje, hogy csupán a humanitás általá­nos problematikáját fejezze ki az író, s csak ezt értékel­je az irodalomkritika. Ezzel a kérdésfeltevéssel nem le­het egyetértenünk, ellenben egyre sürgetőbbnek tetszik az az igény, hogy a fejlett szocialista társadalmak nem­zeti irodalmában pontosab­ban jelöljük meg: mi a rea­lizmus, a szocialista realiz­mus, a pártosság, a népiség, az eszmeiség, s a szocialista irodalomelmélet más alapve­tő fogalmainak mai pontos értelme. Vannak olyan problémák is, hogy miképpen illeszkedik be a szocialista társadalom szerves folyamatába az az irodalmi produkció, amely az ún. személyi kultusz meg­rázkódtatásaival való szem­benézést transzponálja mű­vészeti síkra. E témával pél­dául a magyar irodalomban rendkívül jelentős írók ma­gas színvonalú művei foglal­koznak; elég talán Illyés Gyula, Déry Tibor, Lengyel József, Benjámin László ne­vét említenünk. Úgy vélem, amennyiben a súlyos meg­rázkódtatás ellenére képes az író a hatalom és erkölcs problematikáját megtartani a szocialista perspektívák vonalában, vagyis a relati­vizmus elkerülésével a szo­cialista távlatok a feloldás ígéretét nyújtják, ez esetben az irodalmi mű a munkás- osztály érdekeit fejezi ki, és ezért a szocialista iroda­lom részét is képezi. t í

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom